A közelmúltban változások történtek a piarista nővérek nagykárolyi közösségének az életében. Szeptemberben Kürti-Bokor Judit nővér – a kongregáció döntését elfogadva – Rómába költözött, ahol az ottani ház vezetője lett, valamint a kongregáció gazdasági igazgatói feladatait is ellátja. Ezt követően érkezett Nagykárolyba Rab Melinda örökfogadalmas piarista nővér, hogy erősítse a helyi közösséget. Ennek kapcsán beszélgetett a szatmári egyházmegye munkatársa Melinda nővérrel hivatásáról, terveiről.
Melinda nővér Egerben született, Tarnaszentmiklóson élt, Egerben végezte tanulmányait, ott is találta meg hivatását. 2004-ben találkozott Judit és Tünde nővérekkel, akkor került közelebb a rendhez és rövid időt már töltött is Nagykárolyban, miután Firenzébe, a piarista nővérek anyaházába ment. Ezt követően római élményeket gyűjtött a gyerekek nevelésében, 2006-ban elkezdte noviciátust, 2015-ben örökfogadalmat tett, és most Nagykárolyba költözött, az ott élő piarista nővérek közösségét erősíteni. Milyen érzésekkel érkezett?
Egy aprósággal kezdeném, ami számomra nagyon kedves: tizenhárom éve, 2006. szeptember 12-én érkeztem meg Firenzébe, az anyaházunkba, hogy megkezdjem a szerzetesi képzést. Egy Mária ünnepen érkezni meg és kezdeni egy új szakaszt az életemben, számomra jel volt. A Szűzanya jelenlétét éreztem és védelmét kértem, örömmel és némi félelemmel a szívemben.
Idén szintén a firenzei házunkban voltam, amikor ugyancsak szeptember 12-én elindultam Nagykároly felé. Szintén a Szűzanya oltalmáért imádkoztam, s hálás szívvel indultam az „új” küldetés felé. Hálás vagyok azért, amit az Olaszországban töltött idő alatt kaptam: hálát adok a nővérekért, különösen is szeretettel gondolok az idős nővérekre, akikkel a hazatérésem előtti évben lehettem. Mellettük élni és őket segíteni természetesen más jellegű feladat volt, mint a gyermekek nevelése, viszont ennek nagyon örülök, mert sokat kaptam tőlük, és ezzel az időszakkal kapcsolatban úgy érzem, gazdagabb lett az életem. Értékesek tagjai a rendnek, mint ahogyan a nagyszülők is értékesek a családban! Hálát adok a gyermekekért is, mindannyiukat nagy szeretettel hordozom a szívemben, s mindig nagy öröm, amikor hírt kapok tőlük, vagy róluk! Sok új barátságot is kötöttem a kint töltött évek alatt, értük is hálát adok az Úrnak!
Ezekkel az érzésekkel jöttem haza. Igen, haza, hisz, ahogyan említette, már töltöttem egy időt Nagykárolyban, nem ismeretlen hely számomra. Mindig is szeretettel gondoltam erre az "Oázisra", s az ismerősökre! Mégis újnak érzem s nevezem e küldetést több okból is: először is, mert minden változik az életben, mi magunk is, tehát nyilván nem ugyanaz a Melinda nővér jött haza, mint aki elindult innen tizenhárom éve…Nem is voltam még nővér akkor, hisz a szerzetesi utam első lépései voltak azok. Másrészt, mert a közösség azóta változott, bővült, s másik épületbe is költözött. Az akkori kislányok közül néhányan ma már férjhez mentek vagy hamarosan fognak, mások egyetemisták s keresik a helyüket az életben. Ez azért csal mosolyt az arcomra, mert bár úgy rohan az idő, mégis, ha rájuk nézek, nem tudok nem emlékezni a közös játékokra, kirándulásokra, s még a tanulásra is. Jól emlékszem arra az időszakra, amikor írni-olvasni tanultak, s arra is emlékszem, milyen nagy volt az örömöm, amikor megkaptam az első, önállóan írt, szép, színes rajzokkal díszített levélkéiket! Olyan jó, szívet melengető érzés látni őket, ahogyan növekszenek, és be kell vallanom, nagyon jól esett, ahogyan fogadtak, visszafogadtak… Az öröm volt az uralkodó érzés a szívemben akkor is, amikor érkezésemkor, az autóból kiszállva, sok kíváncsi arcocska, számtalan mosoly és ölelés fogadott! A szerzetesközösség is új nekem: korábbi ittlétemkor Jutka és Tünde nővérrel éltem, Ágnes és Bori nővér érkezésekor már nem voltam itthon. Az új előtt, úgy gondolom, mindannyiunknak vegyes érzései vannak, remény, kíváncsiság, öröm és aggodalom lakik az ember szívében; mindezt a jó Isten kezébe s szívébe helyeztem, így kezdtem meg ezen új szakaszát az életemnek!
Mennyire lehet előretekinteni egy szerzetesnek, aki a kongregáció vezetésének döntései alapján végez szolgálatot Afrikában, Olaszországban vagy épp Romániában? Mennyi időt „ígértek" a nővérnek Nagykárolyban?
Nem tudnék megfelelő választ adni arra, hogy mennyire lehet, s hogy mennyire kell előretekinteni egy szerzetesnek, hisz az engedelmesség fogadalma erről is szól. A szerzetesi család szükségletei s az elöljárók döntései szerint bármikor kaphatunk más feladatot vagy helyezést. Természetesen semmi sem történik meglepetésszerűen, az elöljárók s a nővérek közötti párbeszéd sohasem hiányzik. Nem ígértek nekem egy meghatározott időt ebben a közösségben, s ez így van jól! A jó Isten kezébe tettem az életem, s boldogan mondok neki igent újra és újra, minden nap!
Milyen feladatot kapott a nővér a nagykárolyi közösségben?
Próbálok lassan beilleszkedni a közösség mindennapjaiba, nagyon szívesen segítek bármiben, hisz itthon vagyok, s lassan ki fog alakulni a pontos feladatköröm is. Az ismerkedés, az elfogadás, a „megszokás”, a dolgok s személyek ismerete időt és türelmet igényel; nemcsak tőlem, hanem mindenkitől.
Mit szeretne képviselni, mit szeretne felmutatni a gyerekek között, mire szeretné őket megtanítani, nevelni?
Elsősorban a jó Isten szeretetének és irgalmasságának a tanúja szeretnék lenni, és a keresztény értékeket próbálom átadni. Ehhez kapcsolódóan Max Lucado „Értékes vagy“ című története jut eszembe, ami a foltmanókról szól. Ez a kis történet azért jutott eszembe, mert a mondanivalója az én üzenetem is a gyermekek és minden ember számára: hogy Istenünknek értékesek vagyunk – mindenki a maga módján. Ő a nevünkön szólít minket, minden nap várja, hogy felkeressük, hogy szóljunk hozzá. Azt akarja, hogy megtanuljuk és elhiggyük, hogy az az igazán fontos, amit ő gondol rólunk, mert annyira szeret minket!
Hogyan tudja a nővér az eddigi tapasztalatait a nagykárolyi közösségben kamatoztatni?
Az Olaszországban töltött évek alatt a tanulmányokon kívül a személyes tapasztalatok és a nővérektől kapott példa az, ami segít a további utam folyamán. Az egészen kicsi gyermekekkel töltött idő például a szüntelen felelősségre s az odafigyelésre tanított; volt olyan kisfiú, aki tizenötnapos korában került hozzám, s egy éves koráig lehettem mellette. Ugyanígy minden korosztálynak megvannak a saját tulajdonságai és szükségletei, a szeretet és figyelem azonban minden korosztálynak alapvető igénye. Természetesen a nevelésben is, mint minden más téren előfordulnak nehézségek. A nevelő feladata sokszor nem könnyű, mert a szeretet fogalma a gyerekeknél gyakran kicsit összefolyik a „mindent megengedsz” fogalmával. Az évek során azt tapasztaltam, hogy a példamutatás sokszor többet ér, mint számtalan szó, hiszen ha valamit szeretnék átadni vagy megtanítani, azt először én magam kell (meg)éljem.
Az első napok, hetek után hogyan látja a Nagykárolyban élő piarista nővérek jelenlegi helyzetét?
Lábujjhegyen, halkan léptem be ennek az Oázisnak életébe, s azt látom és érzem, hogy a nővértársaim odaadó és őszinte szívvel gondozzák a Tündérkert kisebb-nagyobb virágpalántáit. Mindegyikről tudják, mennyi napfényre és vízre, s főleg mennyi szeretetre és gondoskodásra van szüksége! Remélem, hogy belőlem is ügyes kertész válik majd, hogy a közösséggel együtt én is növekedjek Isten szeretetében! A nagykárolyi közösség szép lassan halad az útján, és hálás szívvel azt tapasztalom, hogy a nővérek munkáját és életét mennyire gazdagítja és segíti a munkatársak, jótevők, barátok jelenléte, hisz így mindannyian együtt építhetjük Isten országát!
Forrás és kép: www.szatmariegyhazmegye.ro
