A csíkszeredai Szent Kereszt Felmagasztalása tiszteletére szentelt plébániatemplom búcsús szentmiséjén köszönt el 15 év szolgálat után a székely közösségtől Sárközi Sándor piarista szerzetes. A szentmise főcelebránsa Tamás József nyugalmazott segédpüspök volt, ünnepi szónok pedig Szakál Ádám, a piarista rend magyar tartományának elöljárója.
„Az egyházközségnek kettős ünnepe van: a templom búcsúja és egyben örökös szentségimádást is tartanak itt. Jézus szeretetének két jelét ünnepeljük, a keresztet, amelyen meghalt értünk, kiengesztelve a Mennyei Atyát és ünnepeljük az Oltáriszentséget, amelyet lelkünk táplálékaként adott nekünk” – mondta a csíkszeredai Szent Kereszt Felmagasztalása tiszteletére szentelt plébániatemplom búcsús szentmiséjének főcelebránsa, Tamás József nyugalmazott püspök. A szentmisét a püspök Szakál Ádám szerzetessel, a Piarista Rend Magyar Tartományának elöljárójával, a székely közösségtől elköszönő Sárközi Sándor piarista atyával, valamint a térség papjaival közösen mutatta be.
A Szent Kereszt a valódi Istenhez vezető jelkép, hangsúlyozta prédikációjában Szakál Ádám piarista tartományfőnök, idézve Krisztus keresztjének megtalálásával kapcsolatos emlékeket és az ereklyék üzenetét. Tiszteljük az ereklyéket, de meg kell látni azt, amire azok mutatnak. A kereszt jelét nemcsak a falon látjuk, a keresztségünkben is megkapjuk és magunkban hordozzuk. Ezt az akkor ránk rajzolt jelet sugározzuk, Krisztus szeretetének jelét, aki meghalt és feltámadt értünk. Nem a keresztet imádjuk, hanem a mögötte levő Istent, mondta a szónok.
Az ünnep záró része egyben a hála és az elköszönés alkalma is volt, hiszen másfél évtizednyi csíkszeredai és egyben székelyföldi szolgálata után Kolozsvárra költözik Sárközi Sándor atya. Erdélyi főegyházmegyénk és a Piarista Rend Magyar Tartományának elöljárója döntése szerint Sándor atya a Kolozsvári Egyetemi Lelkészség keretében folytatja tevékenységét egy erdélyi rendtársával, a temesvári származású Molnár Lehel atyával együtt. A tartományfőnök emlékéremmel és emléklappal is kifejezte köszönetét dr. Darvas-Kozma József csíkszeredai esperes-plébánosnak, aki a piarista atyákat csíkszeredai szolgálatra hívta, illetve a csíki segítőknek, Lőrincz Éva-Katalinnak, a Márton Áron Gimnázium hitoktatójának és Szántó Annának, a gimnázium udvarán kialakított piarista rendház munkatársának.
Sárközi Sándor atya meghatódva búcsúzott az egyházközségtől, ahol rendszeresen misézett és aktívan bekapcsolódott a plébániai munkába. Elköszönt a székely közösségtől, név szerint megköszönve az önzetlen szeretetet, támogatást a székelyföldi paptársaknak, szerzeteseknek és tevékenységét segítőknek.
A búcsús szentmise a pápai himnusz és nemzeti imánk eléneklésével zárult.
Köztetek és veletek!
Hogy mit jelentett Sárközi Sándor atyának a csíkszeredai másfél évtized? Kérdésünkre is meghatódva foglalta össze: „Sok helyen dolgoztam már életemben. Mindenütt a szívem-lelkem beletettem. De itt nagyon! Mert tudtam, hogy ez egy nagyon jelentőségteljes dolog, hogy Erdélybe újból dolgozhatok, itt lehetünk több száz év után újból Kállay Emil atyával. Én soha nem írtam naplót, de itt írtam! Itt írtam az első évben, az annyira meghatározó év volt. Nagyon jó, hogy Székelyföldre, ide kerültünk és itt kezdtük a munkánkat. Nagyon jó! Ezt most nem is tudnám kifejteni, hogy itt, egyből mélyvízbe, falvacskákba kerültünk. Nagyon jó, hogy itt kezdtük, és a 15 év, ez nagyon nagy dolog, hogy köztetek és veletek! Ez mind a két szó nagyon nagy dolog. Köztetek és veletek! Hogy mit jelentett? Hát szétszakad a szívem!”
Csíkszeredából Kolozsvárra
Szakál Ádám piarista szerzetes, a Piarista Rend Magyar Tartományának elöljáróját arról kérdeztük, hogy miért fontos a tartomány számára az erdélyi működésük?
„Mindenképpen a tapasztalatot emelném ki. Mi, piaristák, ha a magyar tartományban visszanézünk, a rendszerváltás előtt két iskolánk lehetett, ami különleges volt a többi szerzetesrend között. Hálásak lehetünk a Jóistennek, hogy a kommunizmus 40 évében Kecskeméten és Budapesten is lehetett iskolánk. A rendszerváltással ez is megváltozott, és már akkor gondolkodtunk arról, hogy Erdélyben újra lehet-e éleszteni a tevékenységünket. Egy ilyen kis mag, egy kis búzaszem volt ez a csíkszeredai kezdeményezés, amely 15 évig tartott, és hatással volt a magyar provinciára is. Sándor atya, vagy Emil atya sokat mesélt arról, hogy mit csinálnak itt, milyenek itt az emberek, hogyan élnek, és ezek mind formálták a kapcsolatainkat. A magyarországiakban van egy romantika azzal kapcsolatosan, hogy Csíkban mi történik. Ez leginkább a különbözőség érdekessége. De azt hiszem, ez a különbözőség már nemcsak romantika volt, hanem valóság, hisz itt is vannak nehézségek, és persze vannak olyan dolgok, amiket mi adhatunk – és kaphatunk is -, például tanácsot, tapasztalatot. Ahogy a köszöntőben is mondtam, azt hiszem, nem azt kell most mondani, hogy megszűnt itt valami, hanem hogy 15 évig tanulhattunk itt, megismerhettük egymást. Most Kolozsváron úgy fogják ismerni a piaristákat, mint akik Csíkszeredában voltak, és megvannak a kapcsolataik. Ez nem szűnik meg, hanem velünk marad. Piarista rend volt itt, volt ott, voltak intézmények, amelyek megszűntek, van amelyik újra éledt. Változik a világ, mi is keressük mindig a helyünket, de azt hiszem, hogy a csíkszeredai tapasztalatok nem kudarcélményként jelennek meg. Most a következő lépés, hogy Kolozsvárra megyünk, és ott keressük az utat. Maradtunk Erdélyben. Lehet, hogy Kolozsvárt és Csíkszeredát fogjuk most összekötni a közös tapasztalattal, így bizakodva nézünk a jövőbe, és reméljük, hogy ez a kapcsolat tovább tud élni, és a kolozsvári jelenlétünkből vissza tudunk sugározni ide, Csíkszeredára.
Szöveg és kép: Csúcs Mária/RomKat
