Az 1870-ben Selmecbányáról indult szokás szerint múlt héten a végzősök nem csak az iskolájuktól, hanem eddigi életüktől is búcsút vettek. A ballagás egyben a gyermekkor végét és a felnőtté válás kezdetét is jelképezi.
Ennek apropóján a Piaristák MA legutolsó lapszámából tesszük közzé az Alma mater című cikket, amelyben a váci Piarista Gimnázium diákjai osztják meg gondolataikat, emlékeiket az iskolás éveikről.
A végzős diákok a ballagásra, érettségire készülnek ilyenkor már. Négy, öt, nyolc piarista év van mögöttük. Ki mit visz tovább, ki hogyan emlékezik és mire? Ezekről beszélgettünk.
Elsőnapi benyomások
Kalló Renáta (12. B) – Én több általános iskolai barátommal kerültem egy osztályba. Ez biztonságérzetet adott. De a többiekkel is hamar megbarátkoztam. Emlékszem a második napi zarándoklatra, ahol kettesével kellett gyalogolni (nem keveset ). Közben nyilván beszélgetett, ismerkedett az ember.
Lorenz Péter (13. C) – Münchenben születtem, s ott is éltem 16 évet. Ide 10.-esként érkeztem. Amikor először lépegettem felfelé a „nagylépcsőn”, azon töprengtem, hogy az elmúlt évszázadokban vajon hány diák lépegetett már ezeken a lépcsőfokokon felfele az éppen soron következő órára sietve. Szokatlan jelenség volt számomra az is, hogy a diákok jókedvűnek tűntek. Azt tükrözte a tekintetük, hogy valamiért szeretnek ide járni, s talán nem csak a tanulásért. Az is feltűnt később, hogy nyitottabbak egymás felé a diákok és sokkal jobban tisztelik a tanárokat, mint nálunk Münchenben. Az évek során azt tapasztaltam, hogy ez kölcsönös.
Teszár Berci (12. B) – Én is sok ismerőst és barátot láttam az első napon. S mivel eddig is katolikus iskolába jártam, hát a kétórás tanévnyitó a Székesegyházban meg se kottyant. Mások már egy óra után elkezdtek mozgolódni … Az első osztályfőnöki órák után döbbentem csak meg: nemcsak az osztályban, de a folyosókon is sok ismerős arc járkál. Bár az ismerkedéssel sose volt problémám, ez nagyon megnyugtatott.
Nagy Timi (13. C) – Én is arra emlékszem, hogy szinte letaglózott a hatalmas épület, s valahogy a benne tapintható 300 éves múlt. Még nem igazán tudtuk, mit is jelent piarista diáknak lenni, de azt éreztük, hogy mostantól egy közösségbe tartozunk.
Tanulás
Varga Júlia (13. C) – Nagyon sokan, harmincnyolcan indultunk 2010-ben. Néhány ember más utat választott, de voltak csatlakozók is. Azért Kalász tanár úr első „biztató” mondata csak beigazolódott: „Ne izguljanak, érettségire úgyis kevesebben lesznek, és el fognak férni kisebb teremben is.” De azt gondolom, a később csatlakozókat befogadtuk, s szerintem semmiféle hátrányt nem szenvedtek.
KR – Úgy érzem az iskolában minden tantárgyból rendkívül magas az elvárás, aminek olykor a leglelkiismeretesebb tanulók sem tudtak maradéktalanul eleget tenni. Az osztályzatok nem mindig tükrözték a megtett erőfeszítéseket. Az én kedvenc tantárgyaim a történelem és az angol. Az utóbbiból annak ellenére, hogy nem nyelvi előkészítő osztályba jártam, nemrég nyelvvizsgáztam. Az, hogy a csoportunk fel tudott készülni, az az iskola nyelvi oktatásának színvonaláról tanúskodik.
TB – Az első néhány félév tényleg nehezebbnek bizonyult. Több osztálytársunktól mi is búcsút vettünk. Sőt, én is gondolkodtam az iskolaváltáson. Azért maradtam, mert sok pozitív élményem is volt, több barátom és ismerősöm járt ide, és reméltem, tudásomat jobban tudom gyarapítani, mint máshol. Élveztem az osztályprogramokat és lelkigyakorlatokat is. Úgy döntöttem, hogy végigcsinálom, ha törik, ha szakad… Idővel persze sokkal jobban ment minden.
Aujeszky Nóra (12. A) – Tanulmányaimban a legfontosabb élményeket azok a dolgok jelentették, amik nem voltak kötelezőek. Húsz év múlva is magam előtt fogom látni a képet, amint ülünk a latinteremben reggel hét óra magasságában. Az iskola még alszik, csöndes és sötét, s előttünk ókori szövegek és nagy szótárok halmaza áll – ez a 0. órai latin szakkör Pálfai tanár úrral. Az elején még a kérdéseket sem értettem, de ahogy megragadtak a dolgok a fejemben, egyre inkább megragadott a nyelv és annak szépsége is. Szívesen emlékszem Hujbert tanár úr magyar szakkörére még hatodikból. Csütörtök délutánonként hol hapax legomenonokat, hol dadaista verseket fabrikáltunk – kirobbanó lelkesedéssel és jó hangulatban. Véleményem szerint így működik vagy működhet az igazi tanulás.
Közösségben
VJ – Az iskola talán legnagyobb értéke az, hogy erős baráti közösségek vannak itt, amelyben hasonló értékrenddel, érdeklődéssel rendelkezők találnak egymásra. Persze vannak kisebb csoportosulások az osztályon belül. De hogy klikkekbe rendeződve ástuk volna egymás ellen a lövészárkot, az nem jellemző.
NT – A közösség nemcsak osztályokon belül alakult ki. Az iskolai élet a PiaristA Diákönkormányzat (PAD) megjelenésével erőre kapott. A farsangi bulik, sütiversenyek, külföldi adventi városlátogatások, sítúrák… az egész iskola diákságát megszólítják.
Szabadidő
TB – A legfontosabb az, hogy van az iskolában élet, ahol az ember, ha akarja, megtalálja a helyét. Itt folytathattam pl. a színjátszást, amit általános iskolában nagyon szerettem. Nagyon jó élmények fűződnek a színpadhoz, sajnálom, hogy jelenleg nem működik. De mondjuk az iskolai terhek mellett nehezen tudtam az addigi tevékenységeimet végezni. Ilyen volt a néptánc, a cserkészet és a zenélés.
VJ – Én azt soha nem éreztem, hogy az iskola és a kollégium hátráltatta volna zeneiskolai vagy szabadidős programjaimat. Sőt! A szigorú kollégiumi rend ellenére klarinétozhattam (elviselték a szobatársak a napi egy óra gyakorlásomat), jártam színjátszó társulatba, ifjúsági hittancsoportba, és rengetegszer színházba, operába, amikről késő éjjel érkeztem csak haza. A bizalom és a megértés az, amiért hálás lehetek, és amik miatt valóban otthon érezhettem magam itt.
LP – Remek, hogy az iskolának van saját cserkészcsapata. Mivel ötéves korom óta cserkészkedem, jó volt cserkészként, majd őrsvezetőként is csatlakozni a csapathoz, szervezni a cserkésztábort…
Erőpróbák
KR – Juhász tanár úrral sok gyalogos és biciklitúrát tettünk. Az első két évben szinte mindenhová biciklivel mentünk, ami kitartásra nevelt, engem legalábbis biztos.
NT – Igen, valóban lehetőségünk volt megismerni fizikai-lelki határainkat egy-egy kerékpár-, vagy kenutúrán. Az osztállyal együtt bicikliztünk el Rómába, Dalmáciába, a Dunántúlra, kenuztunk a Dunán, síeltünk. Sok közös élmény csiszolt minket olyan közösséggé, amilyen jelenleg vagyunk. Talán nem túlzás: az évek során olyan nagy családdá formálódtunk, ahol jó lenni.
VJ – Az első évben azért érdemes volt beszerezni a piarista életmódhoz szükséges biciklistáskát, vízhatlan túracipőt, hálózsákot, és egy jó tornacipőt a dóm körüli 2000 méteres futásokhoz . Na, meg egy jó adag fájdalomtűrést a sok-sok erőpróba elviseléséhez… De ez a sok próbatétel alázatra tanított, közösséget épített. Emellett a segítőkészségünk, az önmagunkba és a Jóistenbe vetett hitünk is erősödött.
TB – Sokkal több élményt adott egy-egy túra, mintha busszal tettük volna meg a távot. Tekerni kellett akkor is, ha vízszintesen zuhogott az eső és semmit se láttál. Ilyenkor tanulja meg az ember igazán, hogy mennyit ér egy meleg zuhany és egy száraz ruha.
AN – Egyik évben a nyári szünetben maroknyi csapatunkkal bent ültem az iskola tanárijában, és egy botanikai fogalmazást gépeltem, ami később szép helyezést ért el a Természet Világa c. folyóirat pályázatán. Ennek a fogalmazásnak az előzménye az volt, hogy Csorba tanár úr verbuvált egy csapatot egy természettudományos pályázatra, melyben Andreánszky Gábor paleobotanikus professzornak, iskolánk öregdiákjának „nyomába” eredtünk. A Kárpátokban és az Alpokban vizsgálódtunk. A túrákon, amiken iskolai csapatunkkal részt vettünk, felejthetetlenek voltak: kempingeztünk a viharban, hógolyóztunk májusban, lélegzetelállítóan szép magaslatokon jártunk…
Külföld
KR – Szívesen emlékszem a 2014-es Vácott rendezett Piarista Fiatalok Találkozójára, ahol más országok piarista diákjaival is megismerkedhettünk. Van, akivel azóta is tartom a kapcsolatot.
AN – A 10. osztály utáni tanévet Amerikában töltöttem, a Global Outreach programnak köszönhetően, amiről egy iskolai előadásban hallottam még hetedikesként. Nagyon sokat jelentett számomra a kint töltött év, remélem, hogy az elkövetkező években más tanulók is részesülhetnek ilyen élményekben.
Spiritualitás
TB – A vallási nevelődésemet gyermekkoromban elsődlegesen a családom biztosította, majd az általános iskolám. A Piár életben tartotta. Az egyik nagy élmény e téren az évenként szervezett lelkigyakorlatok voltak. Hálás vagyok ezekért.
KR – Én református vagyok, és örültem, hogy volt lehetőségem református hittanra járni. Évente egyszer ökumenikus istentiszteletet is tartottunk, ahol bizonyosságot találtunk abban, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül egy az Istenünk.
VJ – Hatalmas élmény volt ebbe az osztályba jönni egy nem egyházi általános iskolai osztályból, ahol ketten voltunk hittanosok. Itt természetes, hogy hiszünk, templomba járunk, nem meglepő, ha elhangzik bármelyik órán a Jóisten neve, s mindenki tudja, kiről van szó, ha azt mondjuk „odafent Valaki.”
KALÁSZ ÁKOS
