Tizenhét éve zarándokolunk a Barátok Útján, szolgálva a barátság misszióját. Barátságot építünk, önmagukkal, Istennel, egymással. Együtt, mégis saját utunkat is járjuk – fogalmaztak az egyházi iskolák fiataljait megszólító kezdeményezésről Guba András SP lelki vezető és Berki Barbara „főfőbarát”. Idén a több mint száz fiatal augusztus 3-11. között járja be a Kalocsa-Máriagyüd útvonalat.A Magyar Kurír interjúja a szervezőkkel.
17 éve zarándokolunk a Barátok Útján, szolgálva a barátság misszióját. Barátságot építünk, önmagukkal, Istennel, egymással. Együtt, mégis saját utunkat is járjuk – fogalmaztak az egyházi iskolák fiataljait megszólító kezdeményezésről Guba András SchP lelki vezető és Berki Barbara „főfőbarát”. Idén a több mint száz fiatal augusztus 3-11. között járja be a Kalocsa-Máriagyüd útvonalat. A szervezőkkel a Magyar Kurír munkatársa beszélgetett.
– Barátok Útja – már maga az elnevezés mély húrokat pendít meg az emberben. Hogyan született a kezdeményezés?
B. B: Aki hallja, amikor a Barátok Útjáról beszélgetünk, azt érzi, hogy nem is egy útról van szó, hanem egy élő, lélegző, saját személyiséggel bíró valakiről, akit a barátunknak tekintünk. Sokszor mondjuk, a Barátok Útja a barátunk, tartozunk neki. Sokat kaptunk tőle, számíthattunk rá, és ő is számíthat ránk. Számunkra a BÚ misszió a barátságért, a közelségért önmagunkkal, a másikkal, Istennel.
G.A: Egyházi iskolák tanárai diákjaiknak szervezték először a zarándoklatot. Sokan évről évre újra eljöttek az útra. Aztán kiléptek az iskolából, továbbtanultak. A fiatal nem marad mindig „gyerek”. Egyre többet tapasztal, és fokozatosan megérzi, hogy felelősségét kell vállalnia. A fiatalabbakért, hogy az ő életükben is megtörténhessen ugyanaz, ami az övében, ami öt minden évben visszahozza. Csoportvezetőkké, „főbarátokká”, sőt „főfőbarátokká” válnak. Ők arra is képesek, hogy az egész útért felvállalják a felelősséget. A tanárok viszont kiöregednek, másfelé viszi őket hivatásuk. A Barátok Útja viszont él. Azok veszik át vezetését, akik ebben nőttek fel. Mert át kell adni azt, ami fontos az életünkben. Az átadás fontos eleme lett a közös útnak.
– Mitől és hogyan több a BÚ, mint jó hangulatú kirándulás a barátokkal?
G. A: Eleve nem kizárólag azokkal megyünk, akik a barátaink, és nem csak oda, ahol barátságos a környezet. A barátság lehetőségét kínáljuk az ismeretleneknek is. Épp a barátság megszületése, az befogadás, az elfogadás, az érdeklődés az az élmény, ami legtöbbünket megfog. Aztán a köztünk megszülető barátság erejével lépünk az emberekhez, akikkel találkozunk, akár itthon, akár külföldön. Barátkozunk a fizikai kihívással, barátkozunk Istennel. Tudatosan, nap, mint nap.
B. B: Valóban nagyon vonzó, hogy nagyon vidáman telnek nálunk a napok, sok a játék, gyönyörű tájakon járunk, mindig van izgalom, megmérettetés is az útban. A „csodát”, amitől közös utunk több tud lenni, mint egy baráti kirándulás nem mi csináljuk, mi csak a lehetőségét igyekszünk megteremteni, hogy történhessen valami. Közelséget próbálunk adni, nyitottságot és figyelmet. Erre biztatjuk a gyerekeket is: merjenek közel lenni, magukhoz, a társukhoz, az Istenhez. Érezzük a gondviselést, ahogyan minden évben elindul az út, formálódik, célba ér. Megtapasztaljuk, hogy segítve, vezetve vagyunk. Fontosak a társak, az együtt megélt élmények, a kiscsoport, a beszélgetések útközben.
– Teremtett a 17 év saját hagyományokat, hogyan alakul a napok megszokott rendje?
G. A: Az első, ami rendezi az életünket, hogy megyünk. El kell jutni a következő állomásig. Ehhez fizikai erőre van szükség, enni kell. És legfőképpen barátkozni. Magunkkal az önismereti játékokban, egymással a csoportbeszélgetésekben és Istennel, a napkezdés gondolataival, a napközbeni misével.
B. B: Nem szeretünk kötelező elemekről beszélni, inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak hagyományaink, melyeket igyekszünk életben tartani. Tizenhét éve zarándokolunk, minden évben gazdagodtunk valamivel, nyomot hagyott minden ember maga után, akivel találkoztunk az út során. Őrizzük ezeket a nyomokat, fontosak nekünk és a gyerekeknek is az. Ettől is Barátok Útja. Ilyen hagyomány például a fiú-lány nap, a táncház, a záróműsor vagy éppen a földcsók a zarándoklat elején.
– Mennyire tud épülni tartós barátság az útnak köszönhetően? Hogyan tudják ápolni a résztvevők egymással a kapcsolatot?
B. B: Akik egyszer eljönnek hozzánk, azoknak jelentős többsége visszatér a következő években is, akinek egy-egy év kimarad, később visszahúzza a szíve hozzánk. Örömmel látjuk, hogy a kis csapat közösséggé kovácsolódik a 10 nap alatt, a végén már a későbbi csapattalálkozót szervezik, és a zarándoklat után pár nappal megszületnek a levelező listák a csapatokban. A közösségi oldalakra közös fotók kerülnek. Karácsonykor közös ünneplést szervezünk. Mi szervezők is jelen vagyunk a közösségi oldalakon, igyekszünk tartani a kapcsolatot a gyerekekkel. Mi főbarátok az életben is közel vagyunk egymáshoz. Megvannak a találkozási pontjaink, hagyományaink, ünnepeink. Stabil pont ebben kéthetente a hittan, ahol egy estére összeülünk és beszélgetünk.
– Milyen feladatokkal jár a szervezés, hogyan készülnek a főbarátok az útra?
B. B: A nyári zarándoklat a csúcspontja a munkánknak. Ezért a 10 napért hozzávetőlegesen fél-háromnegyed évet dolgozunk. Már januárban elkezdjük a munkát a csapatépítő tréningünkkel. Aztán beindulnak külön szálakon az események: az útvonaltervezés, a szállások keresése, az útvonal lejárása, a toborzás különböző iskolákban. Formálódik a téma, készül a plakát, a póló, a kereszt. Sok és sokrétű a munkánk, igyekszünk mindent megtervezni, szervezni.. Több mint százan gyalogolunk együtt. A Jóisten kegyelmére számítunk az úton, helye is van mindig, de igyekszünk nem improvizálni, mert érezzük a felelősséget a ránk bízott gyerekekért. A Barátok Útja teljes mértékben non profit jellegű, szeretetszolgálat mindannyiunk részéről. Számunkra ez misszió a barátságért. A közelségért önmagunkkal, a másikkal, az Istennel. Ehhez a misszióhoz minden főbarát hozzátesz valamit. Mindent mi magunk végzünk, a nyár a közös munkánk gyümölcse, és abból táplálkozik, azt tükrözi, ami megszületett év közben.
– A fiatalok könnyen ki tudnak lépni az otthon biztonságos körülményei közül, a virtuális világ vonzásából?
B.B: Nagyon figyelünk a „kisbarátokra”, egyénenként is, csapatban is. Fontos nekünk, hogy jól érezzék magukat, be tudjanak illeszkedni a közösségbe, és ha valamelyik téma, mise, vagy bármi megérinteti, legyen kivel megbeszélni. Segítünk mindenben, ott vagyunk személyesen is a gyerekek mellett. 10-15 fős kiscsoportokban kísérjük őket az út során, a kísérőkre mindig számíthatnak, ha bármi gondjuk van.
– Mit viselnek el nehezen az út során?
B. B: Érdekes, a felnőttekkel mindig több baj van. Mi szoktunk inkább elfáradni, nekünk fáj itt-ott. A gyerekekben hihetetlen energia és lelkesedés van. Egyszerűen nem szegi kedvüket semmi és nem tudunk annyit gyalogolni, hogy estére elfáradjanak. El sem hinnéd, ha látnád: ahogyan türelmesen, szó nélkül gyalogolnak az esőben, vagy ahogyan a hűvös reggeleken énekelnek a Napnak, hogy „süssön fel, mert a szegény kisbarátok megfagynak”. Minden nehézséget ki tudnak úgy forgatni, hogy elveszik az éle, keserűsége.
Trautwein Éva/Magyar Kurír
