48. egyetemes káptalanunk egyértelműen letette a voksát az interkulturalitás mellett, lévén az egyik kulcseleme annak az útnak, melyet a „Kegyes Iskolák építése” során be kívánunk járni. A választás egyértelmű volt. Felidézem az egész rend által jóváhagyott megfogalmazását: „Határozott előrehaladás a kilépő, interkulturális és misszionárius rend dinamikájában”.
E három fogalom – a „kilépő”, az „interkulturális” és a „misszionárius” – társításával káptalanunk nagyon világos üzenetet küld számunkra: mindhárom kölcsönösen magyarázza és érti egymást, és mindhárom ugyanannak a valóságnak a különböző szempontjait jelzi: olyan Kegyes Iskolákat, amelyek képesek megtalálni a helyüket a plurális, kihívásokkal teli, összetett világban, olyan egyház kebelében, amely a sokszínű és értelmet kereső ifjúság körében buzgón hirdeti az evangélium élettervét. Ott vagyunk, és ott kell megpróbálnunk helytállni. Ez a kihívás.
Nem áll szándékomban belemenni az összes ezzel kapcsolatos kérdésbe. Három dolgot próbálok megosztani veletek, melyek megítélésem szerint a növekedés lehetőségének a feltételei azokon a területeken, amelyeket a káptalan kér tőlünk. Nem leszünk kilépő, interkulturális és misszionárius Kegyes Iskolák, ha nem foglalkozunk ezzel a három kulcsfontosságú, számunkra komoly kihívást jelentő kérdéssel.
Az első az, hogy derűs békével és a kihívás tudatával fogadjuk el, hogy kisebbségben vagyunk. Önmagunk kicsinek tartása a másokkal való őszinte párbeszéd egyetlen módja, és az egyetlen lehetőség arra, hogy meggyőződésünket úgy adjuk át, hogy azt meg is hallgassák. Ez azonban nem olyan kicsinység, amely a jelentéktelenség felé vezet bennünket, hanem épp ellenkezőleg, kisebbségi létünk kreatív megtapasztalása és tudata, mely olyan kincset hordoz, amelyre mindenkinek szüksége van.
Mindig felfigyeltem Jézus néhány evangéliumi szavára, melyek a legkisebbeken keresztül hirdetik a legnagyobbat: legyetek a föld sója, [1] a tészta kovásza, [2] legyetek mustármag [3] stb. Úgy vélem nagy üzenet van ezekben a példákban, és hiszem, hogy Kalazancius jól értette őket, amikor azt ajánlotta „hajoljunk le, hogy fényt adhassunk a gyerekeknek”.
Abban a társadalmi-kulturális vitában, amelyben jelenleg találjuk magunkat, megannyi javaslatot hallunk, amelyek annyira távol állnak azoktól, amelyek igazán emberibbé tesznek bennünket. Nekünk, egyházi személyeknek és nevelőknek nem kell, hogy ugyanaz legyen az álláspontunk, mint azoknak, akik ránk akarják erőltetni az övékét (úgysem működne). Nem olyanok álláspontjáról beszélünk, akiknek teljesen igaza van, és a többiek tévednek, hanem mint azoknak, akik kincset tudnak felkínálni, és teszik azt tisztán, kellő pedagógiával és tisztelettel.
Az interkulturalitás területébe való behatolás kockázattal jár, mert elfogadod a sebezhetőséget és a megkérdőjelezést. Lehetővé teszi azonban, hogy felajánld az identitásodat és a meggyőződésedet, anélkül, hogy két olyan hibába esnél, amelyek nem segítenek, vagyis az alkalmazkodás ahhoz, amit a világ gondol, hogy elkerüld a problémákat, és az a vélekedés, hogy a saját élet- és cselekvési módod az egyetlen lehetséges. És most nem a mi evangéliumi javaslatunkra gondolok, hanem azokra a kulcsterületekre és modellekre, amelyek alapján a gyakorlatban megvalósítjuk azokat.
Emlékszem, hogy XVI. Benedek milyen kitartóan beszélt az egyház kisebbségi voltáról, mely azonban kreatív kisebbség. Benedek pápa úgy vélte, hogy „az alkotó kisebbségek határozzák meg a jövőt, és ebben az értelemben az egyháznak olyan kisebbségnek kell tekintenie önmagát, amelyik nem múltbeli, hanem élő és időszerű értékek nagyszerű örökségét hordozza”. [4]
Azt hiszem, továbbra is ugyanaz a szerepünk, mint ami mindig is volt: az új világ ihletése és az érte végzett munka, abból kiindulva, ami a leginkább a mienk, az evangelizáló nevelés. Olyan világ számára nevelünk, amely még nem létezik, de együtt akarunk működni a felépítésében. Tanulóinknak inspirációt, képzést és olyan dinamizmusokat kínálunk, amelyek képesekké teszik őket a felépítésére. Mindezt nagyon nyílt környezetben tesszük, ahol elkerülhetetlen és szükséges a párbeszéd, az evangélium hirdetése, a meghallgatás, de elkerülhetetlenek a kudarcok és a hibák is. Csak így válunk olyan egyházzá és renddé, amilyenre szükség van. Nem olyan egyházra törekszünk, amelyik a világgal együtt mozog, hanem amelyik mozgatja a világot. Ehhez azonban benne kell lennünk.
A rend nem törekszik az „önellátásra” és nem is akarja azt. Néha elbizonytalanodunk, annak függvényében, hogy hogyan értünk bizonyos fogalmakat. A gazdasági nyelvben időnként beszélünk „önellátásról”. És ez megzavar minket. Egyebek között azért, mert nem létezik. Világunkban nem lehetséges az önellátás, a gazdasági önállátás sem. Mindannyiunkban van bizonyos fokú függőség. Ezért beszélünk inkább „teljes körű fenntarthatóságról”, amely fogalmat a mi káptalanunk alkotta.
Másfajta önellátásra gondolok. A felsőbbrendűségi érzéshez, az önmagunkhoz való viszonyításhoz kapcsolódik. A „kilépés” dinamikája szükségszerűen elvárja az alázatos tudat művelését és a vágyat arra, hogy együttműködjek a mással, hogy tanuljak tőle, hogy meghallgassam őt. Talán csak így érhetjük el, hogy az a más is meghallgasson bennünket.
A második feltétel annak a megértése, hogy az identitásunk vagy misszionárius, vagy sohasem lesz a tészta kovásza, hiszen erről van szó. Az előző pontban elmondottak kapcsolódnak sok általunk megélt dologhoz. Például ahhoz, hogy miként értelmezzük az önazonosságunkat. Az identitás lényegében egyértelmű. Lassan felfedezzük azonban, hogy misszionárius is, és következésképpen nyitott. Ismertek a kulcselemei, kiadtuk őket, inspirálják a nevelési projektünket, de nem zártak; éppen ellenkezőleg. Önazonosságunk azért nyitott, mert misszionárius, a gazdagodás folyamatát éli. Nem a fagyasztóban van, mert, ha úgy lenne, nem szolgálná azt, amire hivatott. Mivel azonban misszionárius, egyértelmű, és nem kell újra feltalálni.
A kihívás az, hogy miként lehet jól ötvözni a kétféle dinamikát: az identitás egyértelműségét és következetességét, valamint a nyitottságra és a befogadó párbeszédre való képességét. Erre tanít bennünket például a globális nevelési egyezmény folyamata. Azt hiszem, erről még sokat kell gondolkodnunk és írnunk.
A harmadik lehetséges feltétel, amelyről beszélni szeretnék, egy meggyőződés. Azt hiszem ahhoz, hogy jól megértsük az interkulturalitás, és a belőle fakadó „inkulturáció” kihívását, mernünk kell ötvözni három „kulcsszót”, a párbeszédet, a kultúrát és az evangéliumot. Mindhármat egyszerre.
Ahogy Ferenc pápa mondta: „A szinodalitás az az út, melyet Isten a harmadik évezredben elvár az egyháztól.” [5] Szent VI. Pál pápa pedig úgy határozta meg az egyházat, mint „párbeszédet”. Ez mély hatást gyakorolt a keresztény életre: „Az egyháznak párbeszédbe kell lépnie azzal a világgal, amelyben él. Az egyház maga lesz a szó, az üzenet, a párbeszéd.” [6] Számunkra ezek erősen inspiráló szavak.
A kultúra, de még inkább a kultúrák olyan dinamizmusok, amelyeken keresztül az emberi élet – a maga rendszerint együtt létező értékeivel és ellenértékeivel – különböző kontextusokban kifejezésre jut. Ma számos tudós reflektál például a keleti kultúra spirituális oldala és az azt elárasztó, harcias, mindenütt jelenlévő materializmus közötti összeütközésre (és már nem az eredendően keresztény ihlet által szőtt nyugati kultúráról beszélek, amely a spirituális távlatok elképesztő hiányától szenved), vagy más emberi kultúrák találkozására.
A mostani reflexióban azt is fontos felismernünk, hogy a kultúrákkal való találkozás magát az egyházat segíti, következésképpen minket segít abban, hogy többet gondolkodjunk az evangéliumi üzenet tartalmán, amelyet úgy kell prédikálnunk, hogy meghallgatásra találjon. Minden kultúra kérdéseket vet fel számunkra. Ez a kultúrák közötti párbeszéd. Nekünk, piaristáknak, akik a nevelésnek szenteljük magunkat, meg kell értenünk, hogy milyen elképesztő kihívással szembesülünk, amikor azt meggyőződésünket hirdetjük, hogy az interkulturalitásnak központi szerepe van az életünkben és a küldetésünkben.
Minden kultúra keresi és igényli a szellemet-lelket. Még azok az évezredes kultúrák is keresik azt a valóságot, amely lehetővé teszi számukra a történelmében és értékeiben gazdag múlt és a mindent lehengerlő materializmussal fenyegető jelen szintézisét. És itt kell elhelyeznünk az inkulturáció dinamizmusát. Az evangélium inkulturálása, melyet integrális nevelési karizmánk alapján bátorítunk, nem „felszínes máz” rákenésére törekszik, hanem annak elősegítésére, hogy a hit és az evangéliumi értékek ténylegesen átalakíthassák az emberek és a társadalom életét. És ez örök feladat.
Végül idézek néhány javaslatot a határozott előrelépéshez, ahogy a káptalanunk ajánlja.
Nos, itt abbahagyom a reflexiót. Kétségtelenül szenvedélyes kihívás ez a Kegyes Iskolák és az egyház számára. Fel a fejjel!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
JEGYZETEK
[1] Mt 5,13
[2] Mt 13,33
[3] Mk 4,30–32
[4] XVI. Benedek pápa: Sajtótájékoztató a csehországi útról, 2009. szeptember 26.
[5] Ferenc pápa: Beszéd a püspöki szinódus létrehozásának 50. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen, 2015. október 17.
[6] VI. Pál pápa: Ecclesiam suam kezdetű enciklika, 1964, 67.
