Egy osztály az 1970-es évekből. Megható történet egy tragédiáról, összetartásról és segítésről.
Nem volt az osztály „sztárjainak” egyike, de azt hiszem, mindenki szerette. Derűs, inkább csendes, kis termetű fiú volt, lelkiismeretesen tanult, minden közösben részt vett, de nem volt „vezér”, sem tantárgyakban, sem szabadidőben. Anyagilag sem látszott otthonról nagyon „eleresztve” lenni, inkább szerény és egyszerű dolgai voltak. Érettségi után főleg az osztálykarácsonyokon találkozhattunk vele. Vidéken dolgozott, megnősült, nőtt a családja.
Nehezen emésztettük a hírt, amikor hirtelen-váratlan meghalt. 27 éve érettségiztünk, mégis közelinek tűnt a 4 év, amit együtt töltöttünk a Mikszáth Kálmán téren, még bőven fiatalnak éreztük magunkat, előttünk az élet…, de a következő osztálykarácsonyra egyikünk már nem tud eljönni. Hátrahagyta szerető családját, feleségét és 6 gyermekét, a legfiatalabb még csak 4 éves…
Nem volt könnyű helyzetben a család, elment a kenyérkereső, s kicsiny gyerekekkel a rendszerváltás körüli évek forgatagában nagyon nehéz volt talpon maradni. Osztályközösségünk összebeszélt, hogyan, miképp segíthetnénk, s arra jutottunk, ide nem egyszeri felajánlás kell, hanem kiszámítható havi segítő összeg, ha esik, ha fúj, lehetőleg minél több éven át, amíg a gyermekek fel nem nőnek.
Keretét a Piarista Alapítvány adta, ahol sikerült létrehozni egy nevesített külön ’Alap’-ot, amelyre osztályunk tagjai pénzösszegeket utalhattak át. S jött is bőven felajánlás, ki-ki lehetőségeihez mérten kisebb-nagyobb összeggel járult hozzá elhunyt osztálytársunk családjának segítésére. Egyikünk időről időre ránézett az ’Alap’ pénzügyi helyzetére, s ha fogyóban látta a számlaegyenleget, akkor riasztotta az osztályt, s újabb önkéntes átutalásokkal sikerült az egyenleget megnyugtatóan feltornászni. Senki nem nézte, melyikünk mennyit adott, akik tudtak, adtak.
Havi rendszerességgel történt meg az átutalás az özvegy édesanya számára, s az összegen felül az tűnt nagy könnyebbségnek a család számára, hogy megbízhatóan, azonos időpontban, tervezhetően jutott el a támogatás hozzájuk. Természetesen néhány osztálytársunk időről időre tartotta a kapcsolatot az édesanyával, olykor a gyermekekkel is, nyomon kísérte a család életének alakulását, a gyermekek fejlődését. Osztálykarácsonyok alkalmával mindig szóba került a család helyzete. Teltek múltak az évek, s 2019 végére a gyermekek felnőttek, tanultak, szakmához jutottak, jórészt önálló lábra álltak.
A család csak a Piarista Alapítványt látta az átutalások mögött, s ez így volt jó. Nagy köszönet az Alapítványnak e módszer befogadásáért és működtetésért, melynek keretébe a támogatási időszak 18 éve alatt mintegy 10 millió Ft-ot sikerült eljuttatni e családhoz. Köszönet azért is, hogy osztályközösségként így lehetőségünk nyílt segíteni. Nagy szeretettel és tisztelettel gondolunk az édesanyára és a gyermekekre, és boldogok vagyunk, hogy részesei lehettünk ezeknek az évtizedeknek, amelyeken áldás volt.
