Az alábbi prédikáció 1953. augusztus 27-én hangzott el, a Duna-parti piarista kápolnában tartott utolsó szentmisén, mielőtt a piarista rendház és gimnázium állami utasításra elhagyta saját épületét, é
Az alábbi prédikáció 1953. augusztus 27-én hangzott el, a Duna-parti piarista kápolnában tartott utolsó szentmisén, mielőtt a piarista rendház és gimnázium állami utasításra elhagyta saját épületét, és a Mikszáth Kálmán térre költözött.
Az utóbbi évtizedekben kialakult hagyományainknak megfelelően Kalazancius Szentatyánk ünnepét igyekeztünk minél jobban kiemelni a hétköznapok szürkeségéből. Ezért az ünnepi szentmise elmondására rendszerint valamelyik főpap, a szentbeszédére pedig valamelyik országos nevű szónok tanítványunkat kértük fel. Az idén azonban szándékosan eltekintettünk ettől a hagyománytól; azt akartuk ugyanis, hogy a mai ünnep egészen a miénk: már tudniillik miénk, piaristáké, régi és mostani diákjainké és buzgó kápolnalátogató közönségünké legyen. De eltekintettünk azért is, mert még a látszatát is kerülni akartuk annak, mintha mostani átköltözésünket bárminő tekintetben törésnek, eddigi hagyományaink erőszakos megszakításának éreznők. Erről már csak azért sem lehet szó, mert hiszen hivatásunk és munkakörünk változatlanul a régi marad. Nem hivatásunk, hanem csupán teljesítésének színhelye változott meg. Ez pedig nem most történik velünk először közel harmadfélszázados múltunkban. Ha jól utána gondolunk, mostani költözésünk pesti működésünk kezdete óta immáron az ötödik.
Legrégibb települési helyünknek, mely 1917. november 5-én fogadta falai közé elődeinket, jóformán már a helyét sem ismerjük. Csak annyit tudunk róla, hogy valahol a belvárosi plébániatemplom szentélye mögött húzódott meg, és hogy négy parányi szobájába az igazgatón és a négy tagot számláló tanári testületen kívül 155 tanulni vágyó ifjút is be kellett fogadnia. Ez az ütött-kopott épület természetesen csak ideiglenes szállásul szolgálhatott. Később csákány és kalapács alá került; tégláit és köveit széthordták és beépítették az 1900-ban lebontásra került régi városháza falaiba.
Jóval tartósabb életű és melegebb otthonnak bizonyult második rezidenciánk, mely a mostani Görög-udvar Galamb-utcai frontján húzódott meg. Itt már több kényelem és tágasabb helyiségek fogadták nem csak az atyákat, hanem diákjaikat is. Itt épült meg többek közt Pest legrégibb színháza: a legnagyobb és legvilágosabb termet iskolai színdarabok előadására rendezték be. Hány ifjú tehetség bontogatta itt szárnyait és aratta első babérait? De az idő a Galamb utcai házon is eljárt. A Görög-udvar újabb rendezése alkalmával, a jelen század húszas éveiben ezt is lebontották mégpedig olyan alaposan, hogy még szép, művészi értékű kőportáléjának sem kegyelmeztek. Nyomtalanul elenyészett ez is, mint a szentély mögött levő ócska ház és ma már az idősebb belvárosi polgárok emlékezetében él képe.
Eleink közel negyven esztendeig laktak a Galamb utcában. Innét 1762-ben a Kötő, mai nevén Piarista utca és a plébániatemplom közt épült előkelő, főúri Glöckelsberg, más néven Eszterházy-palotába költöztek át, melyet sok huza-vona után és nagy költséggel sikerült megszerezniök. A szép barokk stílű palota emeleti részét kápolnának rendezték be, többi részét pedig házi és iskolai célokra használták fel. Mivel azonban az új szerzemény távolról sem tartalmazott annyi helyiséget, amennyire a rendnek és rohamosan, fejlődő iskolájának szüksége lett volna, a rend a maga anyagi erejéből már 1758. és 1762. közt megépíttette a kétemeletes Eskü téri szárnyat. Ezt követte 1843-1845-ben a szintén kétemeletes Duna-parti, 1862/63-ban pedig a háromemeletes udvari szárny kiépítése. Végül a fővárostól sikerült megszerezni a nemzeti iskola Kötő utcai egyemeletes épületét. Így alakult ki a piarista épület komplexumának az a sajátos képe, melyet idősebb évjáratú diákjaink még ma is szeretettel őriznek lelkükben. Mint az idő relatív voltára jellemző esetet említjük, hogy mikor a budapesti piarista diákszövetség már az új kollégium tornatermében megalakult, az alakuló gyűlésen korelnök minőségben ugyanaz a Bubla Ferenc kúriai tanácselnök elnökölt, aki 1863-ban az udvari szárny bokrétaünnepén mint negyedikes kisdiák Szepesi Imre alkalmi költeményét szavalta, aki akkor igazgató volt.
De az idő – bármily melegen és otthonosan lüktetett benne az élet – a harmadik rezidencia fölött is eljárt. Az ormótlan épület-komplexum toldott-foldott jellegével és ódon külsejével egyre jobban kirítt a körülötte felcseperedett modern paloták díszes sorából, és erősen rontotta a városkép hatását. Felmerült tehát sürgős megújításának, illetve a negyedik számú piarista megtelepülés megépítésének parancsoló szükségessége. Ezzel kapcsolatban a legkülönbözőbb ás legkalandosabb tervezgetések kerültek felszínre. Így egyesek az akkor még kiépítetlen Görög-udvart, mások a Vámház tér, Váci utca, Havas utca és a Duna-part által bezárt területet, ismét mások a régi zálogház, Illetve a Cukor utcai iskola telkét is ajánlották a piarista kollégium megépítésére. Végre azonban azok véleménye győzött, akik a régi helyen, helyesebben a régi környezetben való meghagyás mellett érveltek. Így épült meg 1913. és 1918. közt az új kollégium hatalmas, szinte várszerű épülete, melybe az iskola 1917 februárjában, a rendház pedig márciusában költözött be. És most innét is tovább kell állnunk. Négyszeri költözködés után ötödször is meg kell próbálnunk az új fészekrakást. Így, történeti távlatba állítva természetesen távolról sem oly tragikus az eset, mint aminőnek a kívülálló, be nem avatott szemlélő hajlandó látni. Hiszen csak azt tesszük, amit jámbor eleink előttünk már négyszer végigcsináltak.
De nem tragikus az eset azért sem, mert nem üres kézzel megyünk új állomásunkra. Ellenkezőleg magunkkal visszük mindazt, ami múltunkat széppé, vonzóvá s mindenekfölött értéket érővé tette. Körülbelül úgy vagyunk most, mint a kivándorolni készülő görög gyarmatosok. A történelemből tudjuk, hogy ha valamelyik görög város lakossága túlságosan megduzzadt vagy pedig politikai viszályok következtében pártokra szakadt, a népesség fölös része, illetve a legyőzött párt egyszerűen felkerekedett és elindult új hazát keresni magának. Egyes rajok a kisázsiai partokat, mások a Fekete-tenger zordon tájait, Dél-Itáliát, Szicíliát, Hispániát, Galliát, Kyreneikát vagy a Földközi-tenger egyéb pontjait keresték fel. A kivándorlók magukkal vitték hazai isteneiket, törvényeiket, szokásaikat, nyelvüket, műveltségüket, egyszóval mindent, amit görög mivoltuk szerves tartozékának éreztek. Mindenekelőtt pedig magukkal vitték az elhagyott édes otthon, az anyaváros forró szeretetét és a hazavágyás fájó nosztalgiáját. Idegenben is görögöknek érezték magukat és életüket szigorúan az otthoni minták szerint rendezték be. Így e gyarmatokban a görög életnek és műveltségnek megannyi új emporiumai támadtak, s mivel a gyarmatosítás idővel a Földközi-tenger egész körzetét behálózta, a gyarmatosok keze munkája nyomán egy minden eddiginél termékenyebb és átfogóbb művelődési kör támadt, mely mediterrán kultúra néven immár közel háromezer esztendeje termékenyíti ez európai szellemet.
Hát ilyen gyarmatosoknak erezzük most magunkat mi is. Mi is teljes felszereléssel vágunk neki az új hazának. A felszerelésen azonban nem annyira könyveinket, bútorainkat s egyéni és kollektív életünk kényelmesebbé tételének egyéb eszközeit, hanem sokkal inkább működésünk szellemét értjük. Igaz, mi nem visszük magunkkal isteneinket, mint a görög gyarmatosok, sem lareseinket és penateseinket, mint a római kivándorlók tették, de igenis viszünk mindent, amit ezek a képzeleti lények a görög és római gyarmatosok életében jelképeztek: visszük az emberhez méltó élet alakításának minden feltételét, Így visszük mindenekelőtt a gazdag kalazanciusi örökséget: az egyszerűség, igénytelenség és a kevéssel beérés szellemét; azután az Isten és embertársaink iránti fogyhatatlan pietás szellemét, mindenekfölött pedig a gyermeki lélek forró szeretetét és erényekkel való gazdagításának szenvedélyes vágyát. Visszük azt a nemes értelemben vett furor paedagogicust, mely Szentatyánkat még kilencven éves korában is szeretett angelottói, angyalkái közé késztette.
Azután visszük bölcs eleink józan eklekticizmusát, mellyel mindig megtalálták a múlt és jelen értékei összehangolásának helyes módját és mértékét; visszük a piarista pedagógiának azt a rugalmasságát, mellyel mindig korszerű tudott maradni anélkül, hogy csak egy percre is felforgatóvá vált volna. Végül visszük az amor sanctus patriaet, a magyar hazának és a magyar fajnak azt a lángoló szeretetét, mely olyan félreismerhetetlenül rányomta bélyegét iskolai és közéleti szereplésünkre, s melyért a régi liberális sajtó szokványos és nem mindig jóhiszemű „hazafias piarista rend" jelzője nagyon silány visszafizetés volt.
De bármily gazdag az örökség, melyet úti poggyászunkban új otthonunkba viszünk, a régitől való elválás nem könnyű. Hiszen immár közel harmadfélszáz esztendő tömérdek verejtéke, öröme és búja, sikere és csalódása fűz bennünket a belvárosnak ehhez a történeti emlékekben páratlanul gazdag pontjához. Legutóbbi helyünkön való lakásunk is már több, mint harmincöt évre tekinthet vissza. Természetes, hogy ilyen hosszú idő alatt megszoktuk, megszerettük és egészen a magunkénak éreztük házunk és iskolánk minden zugát. Különösen gyönyörű kápolnánk megszentelt falai nőttek össze szívünkkel. Hiszen az iskola mellett ez volt lélekformáló és lélekgondozó munkánk legfőbb tere. Itt fejlődött ki ifjúsági istentiszteletünk, igehirdetésünk és lelkipásztori tevékenységünk sajátos rendje, mely nemcsak a lelkek szeretetében, hanem a külső világ elismerésében is dúsan meghozta gyümölcsét. Hogyne volna tehát nehéz elválnunk tőle, mikor az egyéni és kollektív emlékeknek ezernyi szála fűz hozzá bennünket. Különösen minket, idősebbeket, akiknek megadatott, hogy az elindulás első percétől kezdve kivegyük részünket az új iskolai és kápolnai rend kialakításának napszámából. Hogy csak magamról beszéljek, gondolhatok-e meghatottság nélkül arra az áldott Szent István oltárra, mely egy egész emberöltőn át a tél hidegében és a nyár melegében egyformán már a korai reggeli órákban ott látott forgolódni az Úr szolgálatában? Vagy általában szólva lehet-e felejtenünk azt a tömérdek épülést, melyet diákjaink és híveink lelki igényeinek kielégítése szerzett, a kegyelmeknek azt a gazdag áradását, mely sok tízezer gyónás és áldozás apró csatornácskáin folyt szét, azt a sok művészi élvezetet, melyet diákjaink decens oltárszolgálata és kórusi szereplése szerzett, azt a mélyen szántó lelki hatást, mely az itt elhangzott szentbeszédek és konferenciák százainak nyomán kelt, az érzelmeknek azt a gazdag hullámzását, melyet a szokásossá lett találkozói misék meghatott öregdiák szívekben vertek és általában azt a sokszínű és mozgalmas életet, melynek e szent falak az elmúlt negyedfél évtized alatt tanúi voltak? Nem, ezt nem lehet elfelejtenünk! Ennek emléke, bárhová vet sorsunk, mindenüvé elkísér bennünket. Önkéntelenül a 136. zsoltár sorai jutnak eszünkbe:
Ragadjon a torkomhoz a nyelvem,
Ha rólad meg nem emlékezem,
Ha nem tartom Jeruzsálemet
Legfőbb örömömnek!
De nem az érzelgős Wertherek és Fannyk, hanem a szocialista realizmus korát éljük. Úgy kell tehát vennünk a dolgokat, ahogy vannak, nem pedig úgy, ahogyan szeretnők, hogy legyenek. A tényállás ím ez: magasabb hatóságok intézkedéséből a régi otthon kapui bezárultak mögöttünk s helyettük egy új hajlék kapui tárultak fel. Előnyös-e, hátrányos-e számunkra ez a változás? Ránk nézve ez a kérdés egyszerűen nem létezik. Hiszen nem volnánk méltó fiai Kalazancius szentatyánknak, ha csak egy pillanatra is eszünkbe jutna kényelmi szempontból mérlegelni a helyzetet, és a pusztában bolyongó zsidók módjára visszakívánkozni az elhagyott meleg és biztos fészekbe. De ugyanúgy nem volnánk méltó utódai derék XVII. és XVIII. századi elődeinknek sem, akik egy-egy új állomás elfoglalásakor sohasem a felajánlott alapítvány nagyságát vagy a felajánlott épületek kényelmét tekintették, hanem egyesegyedül az Isten ügyéért végzendő munka minőségét és terjedelmét. Elég volt annyit tudniok, hogy a lelkek megszentelésének ügye sürgeti megtelepedésüket, és ők habozás nélkül mentek a legeldugottabb és legfélreesőbb állomásra is. Nekünk is elég tehát annyit tudnunk, hogy hivatásunk teljesítésének feltételei új helyünkön éppúgy biztosítva vannak, mint régi otthonunkban. Ehhez képest minden más szempont tized-, huszadrangú kérdés.
Bármily nehéz szívvel válunk meg tehát szép kápolnánktól, szeretett iskolánktól és szívünk szeretetétől: meleg otthonunktól, mégis bízó szemmel nézünk a jövő elé. A múlt elesett hatalmunktól, de a jelen és a jövő a miénk. Ezt iparkodunk tehát úgy alakítani, hogy mindenben méltó folytatása legyen fényes múltunknak. Az eszközök, úgy érezzük, adva vannak számunkra: mindenekelőtt a jó Isten segítő kegyelme, azután Szentatyánk mennyei pártfogása, s végül az elődeinktől reánk maradt gazdag örökség és rengeteg tapasztalat. És még valamiben bízunk: mostani és régi diákjaink megértő szeretetében és támogató ragaszkodásában. Bízunk benne, hogy ez a tágas társadalmi kör, melyet a piarista pedagógia egy nagy családdá kovácsolt össze, az új helyen is mögénk zárkózik, és hűséges kitartásával segít diadalra juttatni törekvéseinket. Ennyi és ilyen kedvező ómen birtokában könnyes szemmel ugyan, de ugyanakkor bízó hittel is lépünk az új ösvényre, mely, hisszük, új sikerek és új diadalok felé vezet. A jó Isten áldása vezérelje utunkat!
