Bókay László interjúja az aranymisés Borián Tiborral

Amint a budapesti Piarista Gimnázium Mikszáth Kálmán téri épülete felé bandukolok, hogy felkeressem Borián Tibort, régi emlékek jutnak eszembe. Harminc évnél is régebben hasonlóképp, mindennap ezen az útvonalon mentem iskolába. Vasárnaponként itt bandukoltam bokalengető öltönynadrágomban a kötelező iskolai misére, máskor iskolába vagy kirándulni. Azóta megnősültem, gyerekeim születtek, megőszültem, s most egykori magyartanáromhoz, az aranymisés Borián Tiborhoz igyekszem. Számolgatom: Borián Tibor, aki most hetvenöt éves, jóval fiatalabb volt, amikor engem tanított, mint most én… Elszaladt az idő. Amikor meglátom őt, ugyanaz az arc néz szembe velem, mint ezelőtt jó pár évtizede, ugyanaz a hang köszönt, amely annak idején ezelőtt hol Kölcseyről, Adyról, Pilinszkyről mesélt nekünk, hol az énekkarban próbált minket a hangok világában eligazítani, vagy emeltebb hangon – néha mérgesnek tűnve – igyekezett fegyelmezni minket. Borián Tibor ötven éve pap. Ezreket tanított, generációk nőttek fel keze alatt, számtalan mai nagypapa tanult tőle magyart, történelmet, éneket és emberséget. A beszélgetés elején zavarban vagyok, én kérdezzek tőle, amikor megszoktam a fordítottját. Átsegít mindezen, s családjáról kezd mesélni.

– A Dunántúlon, a Bakonyalján, Hajmáskéren születtem 1933. november 22-én. Édesapám körorvos volt, valamint a hajmáskéri tüzértábor katonaorvosa. Négyen voltunk testvérek, ketten fiatalon meghaltak. Bátyám, aki most már nyugdíjban van, szintén orvos lett. Neki is négy gyermeke született. Gyökereinkben örököltük a vallásosságot. Apai nagyanyám tizennyolc gyereket szült, nagyon mély hite volt. Szűkebb családunkban hatan lettünk papok. Nagybátyám ciszterci szerzetes, testvérem fia pedig pannonhalmi bencés lett.

A gimnázium elvégzése után született meg tanár úrban a papi hivatás?

– Nem. A vallásos légkör, a ministrálások már jóval korábban megerősítették bennem az elhatározást, hogy pap legyek. 1944-ben a piaristákhoz kerültem iskolába. Az államosításig ők tanítottak. Olyan példaképeim lettek, hogy a papi hivatás mellett a szerzetesit, a tanárit is meghallottam. 1952-ben kiválóan érettségiztem, piarista novíciusnak jelentkeztem, de az államilag szabályozott létszám miatt elutasítottak. A bölcsészkarra viszont felvettek. Ezután kaptam értesítést, hogy a piaristák mégis felvehetnének. A Lélek szavára hallgatva őket választottam. Egy év noviciátus, valamint két év teológiai tanulmány után újra jelentkeztem magyar-történelem szakra, most már rendi növendékként. A következő években a bölcsészkar mellett végeztem a teológiát is, így jutottam el a szentelésig.

Az aranymise ötvenéves papságot jelent. Milyen volt a papszentelés 1958-ban?

– Endrey Mihály esztergomi apostoli delegátus püspök 1958. július 13-án szentelt pappá: zárt ajtók mögött, a szűk család és rendtársaim jelenlétében. Akkor már félő volt, hogy őt el fogják távolítani az egyházmegye éléről. Így is lett, két héttel később internálták.

Kecskemétre kerültem konviktusi felügyelőtanárnak. Ott dolgoztam nyolc éven át. Ezalatt osztályfőnök is voltam. 1967-ben Budapestre kerültem, a kispapok elöljárója lettem, tizenegy esztendőn át voltam prefektusuk, közben tanítottam a főiskolán és a gimnáziumban. Később tartományfőnöki asszisztens, majd 1979-ben házfőnök lettem. 1985-ben budapesti iskolánk igazgatójának nevezett ki Jelenits István akkori tartományfőnökünk. Érdekes volt a szocializmusból átvezetni az iskolát a rendszerváltozásba. Iskolaigazgatóságom tizenhárom éve alatt nyílt rá lehetőség, hogy előbb három párhuzamos osztály indulhatott, majd pedig hatosztályossá bővülhetett a gimnázium. Akkor – mivel kevés volt még az egyházi iskola Budapesten – bőven tudtunk válogatni a gyerekek közt. 1991-ben az ország harmadik legjobb iskolája lett a miénk…

Magyar-történelem szakos diplomát szerzett, de évtizedek óta a Kalazancius Kórus vezetője is…

– Még Kecskeméten tanítottam, amikor váratlanul meghalt Forrai István rendtársam. Megbíztak az ottani diákénekkar vezetésével. Szerettem a zenét, értettem is hozzá, magamat képeztem… Később Budapesten Maklári Lajos súlyos betegsége miatt vettem át az iskolai énekkart és a Kalazancius Kórust, utóbbinak harminckét éve vagyok vezetője. Lemezt, később CD-ket adtunk ki, számos vidéki és külföldi fellépésünk volt.

Harminc éven át a budapesti rendházban, illetve gimnáziumban dolgozott, aztán Veszprémbe ment igazgatónak. Miért?

– 1998-ban Kállay Emil tartományfőnök jelezte, hogy hamarosan át kell költöztetni az iskolát a Duna-parti épületünkbe. Hatvanöt évesen én ezt nem vállaltam. Görbe László rendtársam viszont Veszprémben volt igazgató, aki vállalta mindezt: helyet cseréltünk. Örültem annak is, hogy „hazatérhetek". Természetesen nem tudtam, mi vár rám… A Veni Sanctén egy hatalmas épületegyüttes alapjait tettük le. Több mint kilencszáz fős gyakorlóiskolává növekedett a vezetésem alatt a Padányi Bíró Márton Katolikus Gimnázium és Általános Iskola. Kiváló tantestületet ismertem meg. Emellett a kollégium és veszprémi templomunk igazgatója lettem, hetente egyszer pedig Pestre utaztam – az itteni kórus próbáira jártam. Veszprémben a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) alelnöke is lettem. Hetvenhárom évesen abbahagytam a tanítást, kicsit önző módon akkor, amikor olyan osztályt taníthattam, melyet magyartanításom megkoronázásának éreztem. Visszatértem Budapestre. Nagy fájdalmam, hogy Veszprémben most nincs piarista jelenlét, pedig 1711-ben a veszprémi püspök hívására itt telepedtünk le elsőként a mai Magyarországon. Az országban jelenleg így is hét iskolát, hat kollégiumot és egy plébániát vezetünk.

Hetvenöt évesen eljött a pihenés ideje?

– A rend kulturális örökségének lettem a vezetője, felügyelem a könyvtárat, levéltárat és a múzeumot. Folytatom az énekkar vezetését, lejárok Veszprémbe, ahol támogatom a KÉSZ munkáját, a Piarista Diákszövetség helyi tagozatának elnöke vagyok. Rendszeresen misézem Veszprémben és Budapesten, illetve annak környékén. Lelkigyakorlatokat vezetek, előadásokat tartok – pasztorális munkát végzek. A Piarista Diákszövetség és a rend között én vagyok az összekötő. Az iskolában hetente egyszer a tanulószobában felügyelek. Az idősebb piaristák közül sokan meghaltak már. Érettségi találkozókon gyakran én fogadom az öregdiákokat. Most sincs időm unatkozni…

Ötven éve pap. Szerzetes és tanár. Miként emlékszik vissza a papszentelésre, az első évekre?

– A szentelésem előtti estén imádkoztam, biztos voltam benne, hogy Isten akarata, hogy szerzetes tanár legyek. Határozott perspektíva képe élt bennem. Aztán a kecskeméti években, a szárnypróbálgatás időszakában is nagyon szerettem szerzetesként tanítani, a gyerekek közt lenni. Hálás voltam szüleimnek a családi légkörért. Bátyámnak és családjának, akik mindig mellettem álltak. Hálás vagyok egykori tanáraimnak is, mert egy életre példát mutattak nekem. Úgy érzem, mindig azt tettem és teszem, amire rendemnek szüksége volt…

Bókay László

Forrás: Új Ember LXIV. évf. 47. (3145.), 2008. nov. 23., 8. old.