2012. december 16-án ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Jelenits István piarista szerzetes, több nemzedék meghatározó tanáregyénisége, a magyar irodalom avatott ismerője. Szathmáry István, a Magyar Nemzet kulturális rovatának munkatársa beszélgetett az ünnepelttel ezen alkalomból.
Tavaly december 16-án ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Jelenits István piarista
szerzetes, több nemzedék meghatározó tanáregyénisége, a magyar irodalom avatott
ismerője. Szathmáry István, a Magyar Nemzet kulturális rovatának munkatársa múlt év végén ezen alkalomból kérdezte az ünnepeltet egyebek mellett a szegénységből
fakadó erényekről, a keresztény politika veszélyeiről, de természetesen nem
maradhatott ki a magyar irodalom és az egykori kerékpártúrák emléke sem.
– A magyar irodalmi kánon változását is többen sürgetik,
felbukkannak eddig mellőzött vagy annak vélt nevek ennek kapcsán, és mindez a
politika szintjén is kavar időnként indulatokat. Hogy látja, egy írói
teljesítmény kapcsán figyelembe kell venni, milyen viszonyt ápolt a
magyarságával, vagy milyen politikai-erkölcsi nézeteket vallott?
– A romantikában alakult ki a költő–próféta szerepének
gondolata, ez nálunk, magyaroknál különösen fontosnak bizonyult, hiszen a
romantika kora költészetünknek és nemzeti történelmünknek is emlékezetes ideje.
A próféta valami emberfölötti üzenet közvetítője, s mint ilyen, nem tévedhet,
tisztának, majdnem tökéletesnek illik lennie. Kosztolányi már azt írta: „Jaj, a
költő gyomrába kóc, ő is beteg és torz bohóc.” De a korábbi századokban sem
várták el a költőtől, hogy ne tévedjen. Talán azt igen, hogy őszinte legyen.
Miért ne lehetne nagy költő, jó regényíró, aki embernek tökéletlen, akár bűnös
is, esetleg éppen annyira, hogy a gyerekeinket se bíznánk rá. A franciák
megszokták, hogy Villont, Rimbaud-t, Baudelaire-t jó költőnek tekintsék
nyilvánvaló, tragikus bűneikkel együtt. Ez nem jelenti azt, hogy a bűneiket a
költészetük miatt megdicsőítenénk. Az irodalomtörténet nem pletykagyűjtemény,
de nem is hősök, szentek arcképcsarnoka. Talán az is lehet tanulságos egy
fiatal olvasó számára, ha találkozik egy-két jelentős íróval, akit ugyanakkor
politikai tévedései miatt elmarasztalunk. Persze kérdés, hogy azok az írók,
akikről ma vitatkozunk, valóban jelentős alkotók voltak-e, vagy épp – valamelyest
szégyellnivaló vagy vitatható – politikai elköteleződésük miatt népszerűek
bizonyos (igénytelenebb) olvasói rétegekben. Esetleg egy jó tanár éppen ezekre
a dolgokra is figyelmeztetheti, „megtaníthatja” a diákjait.
– Létezik katolikus irodalom, vagy csak irodalomról lehet
beszélni?
– 1933-ban Illyés Gyula egy különös mondattal kezdte a
Katolikus költészetről szóló tanulmányát: „Első tekintetre a költészet előtt minden
jelző megzavar. Hazafias költészet, proletárköltészet, polgári költészet… Ezek
a jelzők így többet akarnak jelenteni annál, amit jellemezni hivatottak; a
sisak vagy az egyenruha fontosabb, mint az ember, aki felöltötte.” Azóta újra
meg újra megfogalmazódik annak a gyanúja, hogy a költő szó mellé semmilyen
jelző nem illik, de különösen nem a katolikus jelző. A sietős olvasó figyelmen
kívül hagyja az idézett szövegrész két bevezető szavát: „első tekintetre”. A
jelzők: elcsöndesedett állítmányok. Ha egy szóhoz semmilyen jelzőt nem tehetek,
akkor ahhoz mint alanyhoz semmilyen állítmányt nem kapcsolhatok. Ez pedig azt
jelentené, hogy két költő közt nem tehetnék különbséget, csak azt
ismételgethetnénk mind a kettőről – áhítattal vagy megvetően –, hogy „költő,
költő – ez is, meg az is”. Van szűkszavú költő, van bőbeszédű. Petőfi alföldi
költő, Vörösmarty pedig dunántúli. Tamási Áron prózájában a Székelyföld sajátos
világa elevenedik meg. Nemes Nagy Ágnest nagyra becsülöm, de nem adok neki
igazat abban, hogy a férfiak és a nők lírája nem különböztethető meg, vagy nem
érdemes figyelni a köztük lévő eltérésekre. Ugyanúgy van katolikus költő, aki
nem attól katolikus, hogy költői tehetségét a katolikus eszmék szolgálatába
állította, hanem attól, hogy egész személyiségét átjárja a keresztény hite, más
szemmel nézi a világot, mint más neveltetésű, világnézetű emberek.
– És miben különbözök az előbb említett női líra a férfi
lírától?
– Idézek Nemes Nagy Ágnestől: „Ha húsevő növény lehetne
testem / belém szívódnál, illatomba esten.” Ezt csak egy nő írhatja le, egy
nőnek a szexualitással való kapcsolata más, mint egy férfié, és másként is
számol be róla. Ezeket a különbségeket észre lehet venni, és ezért is lehet
beszélgetni a költészetről.
– Talán kevesen tudják, hogy verseket is írt fiatalon,
mégpedig Tótfalusy István álnéven. Ezek a versek számomra meglepően szenvedélyesek,értelemmel
telítettek. Mi vezette a versíráshoz annak idején, és miért hagyott fel
hirtelen vele?
– Arról nem igen tudok beszélni, hogy mikor és miért
kezdtem verset írni. Azt hiszem, azok közé tartozom, akik már kisgyerekkorukban
írtak verseket. Gimnazista koromban írtam aztán néhány olyan költeményt,
amelyet megmutattam tanáromnak, Rónay Györgynek, s ő közölt is belőlük egyet a
Vigiliában. Arra meghatottan gondolok vissza, hogy ennek honoráriumából
megvettem egy antikváriumban Vörösmarty Összes leveleit, a Gyulai-féle régi
„kritikai kiadásban”. Ezeket a köteteket máig is őrzöm és forgatom. A Tótfalusy nevet azért
választottam, mert akkor már az ELTE bölcsészkarának hallgatója voltam, s attól
tartottam, hogy ha kitudódik, hogy a Vigiliában megjelennek verseim, kiteszik
onnan a szűrömet. Amikor aztán pappá szenteltek, és piarista tanári munkám
elkezdődött, nehéz döntéssel abbahagytam a versírást. Olvastam Illyés
figyelmeztetését, hogy aki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba.
Nem volt annyi szabadidőm, amennyit a versek kihordásához nélkülözhetetlennek
éreztem. Az igazmondást pedig, talán még a költészet igényszintjén is, úgy
érzem, azóta is gyakorlom, papként, tanárként egyaránt. Ehhez jó nekifutás volt
az a néhány vers, amelyet valamelyest most is vállalok. Azt hiszem,
elkezdődhetett volna velük egy költői pálya, de hát, ha egy kertet nem
művelnek, az nem terem.
– Beszéljünk kicsit egy másik költőről. Közismert a
kötődése Pilinszky Jánoshoz. Az ő rangja biztosnak látszik az irodalmi
kánonban, viszont mintha mégse lenne manapság annyira előtérben az ő
költészete. Mi lehet ennek az oka?
– A diktatúra éveiben azért is figyeltek rá olyan nagyon,
mert költészete teljesen elütött a „hivatalos” irodalomtól. Tudjuk, a Harmadnapon
kötetét néhány nap alatt elkapkodták, s aztán tízszeres áron lehetett
megvásárolni a Teleki téren. Ma kevésbé érzékelik, hogy ugyanolyan erővel
ellene mond a mai költők divatos játékainak. Intelem című ars poeticája ma
éppoly egyéni és förgeteges erejű, mint volt a megjelenésekor.
– Végül szeretnék felidézni egy tíz évvel ezelőtt készült
beszélgetést, amikor azt mondta, a következő éveket elsősorban az emberi
kapcsolatoknak kívánja szentelni. Sikeres tíz év volt ez ebből a szempontból?
– Azt hiszem, mondhatom,
hogy igen. Persze változott a helyzetem azzal, hogy már alig-alig tanítok,
mégis sokakkal vagyok személyes, mondhatnám baráti kapcsolatban, többek közt
egykori tanítványaim révén is, és különbözőképpen gondolkodó emberek is
megtisztelnek a barátságukkal. Ez felelősséggel jár, és örömet jelent számomra.
Szathmáry István Pál
Fotók: Székelyhidi Balázs
