Pedro Aguado piarista rendfőnök 2025. májusi levele
Ezeket az igéket használja Kalazancius, amikor a Kegyes Iskolák építéséről beszél. A bővíteni és terjeszteni kell megfogalmazást a Tonti bíborosnak írt emlékiratának záró részében olvashatjuk. [1] Világos, hogy gondolkodásmódjában az általa felfedezett kincs hordozójának, a Kegyes Iskolák közösségének az építésére irányuló munka elsődleges feladatot jelentett, ez volt életének legfőbb törekvése. Legutóbbi egyetemes káptalanunk óta a rend úgy beszél a Kegyes Iskolák építéséről, mint minden egyes tartománynak és a Kegyes Iskolák egészének egyik legfőbb célkitűzéséről. Ezért érdemes megpróbálnunk, hogy különböző nézőpontokból közelítsük meg ezt a kihívást, hogy jobban megértsük a maga egészében.
Nem az a célom, hogy e testvéri levél szűk keretében kimerítően tárgyaljak erről a témáról, hanem inkább arra szeretnélek biztatni benneteket, hogy gondolkodjatok el ennek az izgalmas feladatnak néhány dimenzióján. A Kegyes Iskolák „továbbépítésére” irányuló törekvésünk egyik központi dimenziójára fogok összpontosítani: „piarista kultúránk” átalakítására, hogy megpróbáljunk nagyobb hűséggel közelebb kerülni ahhoz, amire meghívást kaptunk.
A „rend kultúrája” identitásunk és karizmánk megszilárdult megtestesülése. Meg tudjuk-e újítani a piarista kultúrát? Ez az egyik legfontosabb kérdés, amelyet feltehetünk magunknak. Az évek (vagy évszázadok) során ugyanis megszilárdulnak az életnek, a cselekvésnek, a reagálásnak, az imádságnak, a döntésnek a módjai, formái, melyek az „intézményi kultúrát” alkotják.
Amikor „piarista kultúráról” beszélünk, akkor arról a módról beszélünk, ahogyan megszervezzük magunkat, ahogyan élünk, ahogyan dolgozunk, ahogyan döntünk, ahogyan szembenézünk a kihívásokkal. A rendnek kétségtelenül létezik kultúrája. Van egy szervezeti kultúra. És ez kulcsfontosságú annak a kihívásnak a szempontjából, amelyről beszélünk. Ezért dolgozunk a meghirdetett „kontinentális napokon” a következő kérdés keretében: milyen Kegyes Iskolákat akarunk a kontinensünkön?
Minden intézménynek van kultúrája, mely azokra az értékekre és gyakorlatokra utal, amelyek értelmet adnak az intézmény tevékenységének. Egy csoport tagjai által kisebb-nagyobb mértékben osztott hiedelmek és értékek összességéről van szó. Ezek az értékek és meggyőződések megszilárdulnak és továbbadódnak az intézmény új tagjainak, és biztosítják a szükséges intézményi koherenciát. De egyetlen csoport sem értelmezheti kultúráját úgy, mint valami mozdíthatatlan, állandó és a csoport által megélt új helyzetektől idegen dolgot.
Kultúránk olyan, mint egy jéghegy. Van egy látható kultúra (annak formája, ahogyan mondjuk, hogy csináljuk a dolgokat), és egy a látható alatti kultúra (annak formája, ahogyan ténylegesen csináljuk a dolgokat). Az előbbit a jövőkép, a stratégiák, a közös értékek, a célkitűzések, a politikák, a struktúrák, az eljárások stb. alkotják. Ezeket általában a Konstitúcióban, a Regulában, direktóriumokban és dokumentumokban fogalmazzuk meg.
De van egy láthatatlan kultúra is. Ott vannak a hiedelmek, a közös feltételezések, a felfogások, a hagyományok, a normák, az értékek, melyek vezérelnek bennünket, az íratlan szabályok, a történetek, az érzések és így tovább. Csak ha megértjük a jéghegyet, akkor tudunk megnyílni egy új időszakra. De ehhez nagy adag intézményi őszinteségre van szükségünk.
Az „intézményi kultúraváltás” vektorai. A kulturális változáshoz, a megújulás folyamatához három kulcsmomentumra van szükség: az értékekre, amelyekben hiszünk, és amelyeket fejleszteni akarunk, az elhatározásokra, amelyekből kiindulva akarjuk fejleszteni őket, és a módokra, ahogyan ezeket az elhatározásokat meg akarjuk valósítani. És itt jön be egy kulcsfogalom: a „változás/változtatás vektorai”.
Egy intézmény vezetésének feladatai közé tartozik annak felismerése, hogy melyek a „kulturális változtatás vektorai”, melyek azok a törekvések, amelyek segíthetnek abban, hogy megnyíljunk intézményünk fejlődésének új szakasza előtt. Ezt világosan láttam néhány tartományunkban, melyek idejében megfogalmazták a „változtatás vektorait”, és az idő előrehaladtával meg is kapják ennek gyümölcseit. És láttam az ellenkezőjét is, olyan tartományokat, amelyek sosem gondoltak arra, hogy változtatniuk kell, és a jövő horizontja lassanként el is mosódik előttük. Ugyanez elmondható a rend egészéről is.
Azokról a dinamizmusokról beszélünk, amelyek előrelendíthetik a változást, a fejlődést, a folyamatokat. Ezek olyan törekvések, amelyek segíthetnek abban, hogy megújítsuk eljárásainkat és cselekvési módjainkat, valamint küldetésünk megvalósítását, életmódunkat, a világról alkotott képünket, megkülönböztetési folyamatainkat stb.
Itt nem kívánok mélyen belemenni ezekbe, és nem fogom részletesen elmagyarázni őket. Megelégszem néhány példával, melyek segíthetnek megérteni, miről is van szó. Megemlítem a változtatás néhány vektorát, melyeket a rendben láttam, és amelyek ténylegesen megváltoztatnak bennünket. És egy zárójavaslattal fejezem be az előttünk álló kihívást illetően.
1. El kell határoznunk, hogy a hivatásgondozás nem csak az „érte felelős személy munkája”, hanem mindenki munkája lesz, és látnunk kell, hogy az nagyban függ a piaristák valós jelenlététől a gyermekek és a fiatalok között. Amíg nem vagyunk meggyőződve erről a kijelentésről, és nem vonjuk le a belőle fakadó következtetéseket; amíg továbbra is úgy gondoljuk, hogy a hivatásgondozás keveseknek és nem mindenkinek a feladata; amíg mi, piaristák nem vagyunk meggyőződve arról, hogy „órákat kell töltenünk” a diákokkal és a fiatalokkal, szorosan kísérve fejlődésüket és útjukat, addig nem lesz lehetséges a kívánt trendváltás, és továbbra is „meglepődünk” azon, hogy a rendbe lépő fiatalok többsége intézményeinken kívülről érkezik. Pedig a változtatás lehetséges, és alapvető változási vektort jelent „rendi kultúránk” számára.
2. Valóban hinnünk kell a közösségekben és a csapatokban. Társfelelősséget kell vállalnunk. A szerzetesi közösség – vagy a nevelési közösség – olyan felnőttekből áll, akik képesek megérteni és vállalni a csoport és a küldetés jó működéséhez szükséges feladatokat. Amikor a közösség, vagy a csapat, vagy a titkárság elfogad egy küldetésnyilatkozatot, egy tervet, néhány célkitűzést, néhány feladatot, néhány projektet stb., akkor azt a csoport minden egyes tagja vállalja. Ha a projekt valóban közös, akkor minden egyes személy a sajátjának érzi. A társfelelősség és a rendelkezésre állás olyan attitűdök, amelyek kéz a kézben járnak, akárcsak a társfelelősség és a küldés. És ez mélyrehatóan megváltoztathat bennünket.
3. Sose hagyjuk abba az identitásépítést. Ez örök feladat. Az emberek megújulnak, a környezet változik, a kihívások meglepnek bennünket. „Nyitott és kapcsolódó antennára” van szükségünk, hogy megértsük, mire kell hangsúlyt helyeznünk az adott pillanatban, hogy megerősítsük identitásunkat. Vannak olyan terek és törekvések, amelyek különösen jelentősek a fenntartható identitás előmozdításában. Mindenekelőtt a következőkre gondolok: a küldetést végző szerzetesi közösség, melynek a megosztás és a meghívás a hivatása; a piarista keresztény közösség, mely vállalja annak kihívását, hogy a küldetés lelke legyen; a piarista szolgálatok, melyeket annak tekintünk, amik: identitásunk alapvető aspektusainak kifejeződései; a megosztott küldetés csapatai, a képzési folyamatok, a világiakkal való kapcsolat, és különösen a fiatalok megszólítása, hogy hivatásszerűen vállalják a piarista életet és küldetést.
4. Újra megadni a közösségi összejöveteleknek azt a központi helyet, amelyet a Konstitúció neki tulajdonít, és nem úgy élni, hogy „minél kevesebb összejövetelt tartunk, annál jobb”. Mindig is figyelemre méltónak tartottam, azokat a célkitűzéseket, amelyeket a Konstitúciónk társít a közösségi összejövetelhez [2]. Nem több és nem kevesebb, mint ezek: hiteles közösségek építése; a fontos kérdések eldöntése; a társfelelősség és a közös cselekvés fejlesztése; annak felülvizsgálata és javítása, amit megélünk. Másképpen fogalmazva, nincs erre a névre méltó piarista közösségi élet megfelelően előkészített és rendszeresen megtartott házigyűlések nélkül. Ez pedig kétségkívül „kultúrát teremt” és építi a rendet.
5. Mozdítsuk elő a kísérést. Ez kétségtelenül fontos vektora a kulturális változásnak rendünkben. Ahhoz, hogy hűek maradjunk hivatásunkban, elengedhetetlen, hogy kísérést kapjunk. És itt nem csak a személyes lelki kísérésre gondolok, amelyet olyan bölcs embereknél keresünk, akiknek meghallgatási és tanácsadási képességét elismerjük. A közösség kísérő képességére utalok, aztán az elöljáró szerepére, vagy arra a kísérésre, amelyet sok más embertől kapunk, akikkel megosztjuk életünket és küldetésünket. Talán ez az egyik legfontosabb kulcsmomentum, amely a fiatal felnőtt rendtagok vizitációja során felbukkan: szükségünk van arra, hogy kísérést kapjunk, és kísérést szeretnénk kapni.
6. Valóban támogatnunk kell azt a Kalazancius-mozgalmat, amely komoly folyamatokat indít el a fiatalok hitéletében és a piarista identitásában, és amely fokozatosan sok fiatal elköteleződését váltja ki abban a közös feladatban, hogy megszólítóbb és misszionáriusabb Kegyes Iskolákat építsünk. Úgy látom, hogy a Kalazancius-mozgalom erős „változási vektor”, ha megadjuk neki erre a lehetőséget, ha összekapcsoljuk olyan stabil közösségi folyamatoknak a fejlődésével, mint a piarista testvériség folyamatai, és ha komoly és következetes hivatási javaslatot helyezünk előtérbe.
7. Fel kell tudnunk ismerni az új kihívásokat és megfelelő válaszokat kell tudnunk adni rájuk. Egy csoport karizmájának gazdagsága nem csak a történelemhez vagy az alapító által meghatározott alapvető értékekhez kapcsolódik, mivel a szerzetes intézmények karizmái csakis konkrét megvalósulási formákban léteznek, és megvalósulási formáikban nyújtanak támpontokat arra nézve, hogy miként kell felfogni őket. Úgy kell tudnunk megélni karizmánkat, hogy a hűség mellett a mai körülményekre is fogékonyak vagyunk. Egy karizma akkor marad termékeny, ha képes új válaszokat adni a felmerülő új helyzetekre. A karizma – definíciója szerint – inkulturálódik. Most pedig – ha úgy döntünk – interkulturálódik. Elő kell mozdítanunk a jövő perspektíváinak felismerését, képesnek kell lennünk mélyebben megismernünk azt az irányt, amely felé a valóságunk és a társadalom halad, hogy felkészülhessünk arra, hogy megfelelő, nemegyszer az uralkodó kultúrával ellentétben álló válaszokat adhassunk. Fel kell ismernünk azt, ami lényeges, és meg kell értenünk azt a környezetet, amelyben azt meg kell valósítanunk. Izgalmas kihívás.
8. Nagyon meg kell becsülnünk a közösséget. A közösség az a tér, ahol megújulásunkon dolgozhatunk és azt megélhetjük. Úgy látom, hogy óriási vágy van bennünk a testvéri közösségi élet iránt. Nagy vonalakban a közösségi élet kapcsán a következőkről álmodunk: az eucharisztia mindennapi közös ünneplése; Isten igéjének megosztása közösségi lectio divina keretében; közösségi megkülönböztetés az igazán fontos kérdésekről, melyek válaszunkat várják; egyéni életünk, megéléseink megosztása; a képzés, mely segít, hogy mindig figyeljünk a valóságra és annak kihívásaira; a küldetés kísérése; az együttműködés a piarista jelenlétben, amelyhez tartozunk; a közös öröm és ünneplés; a közösség kapcsolódása a tartomány és a rend életéhez; életünket irányító közösségi projekt kidolgozása és fejlesztése stb. Nagy vágyat látok arra, hogy elgondolkodjunk közösségeink megújításáról.
9. A küldetés iránti szenvedély, az apostoli buzgóság. Mi, piaristák különösen szeretjük azt a Kalazanciusnak tulajdonított mondatot, amelyet mindannyian kívülről tudunk: „Rómában felfedeztem Istent szolgálatának végleges módját, azt, hogy jót tegyek a kicsinyekkel, és ezt semmiért a világon fel nem adom.” Ez a „küldetés iránti szenvedély” legjobb meghatározása.
Manapság sokak életét ezernyi ajánlat és lehetőség árasztja el, sokan széttöredezett életet élnek, az identitást megőrző és a személyes fejlődésnek meghatározott irányt adó konfigurációs tengelyek nélkül. Kalazancius negyvennégy éves korában, éretten, eljut hivatásának egységet adó meghatározásához, élete középponttal rendelkezik, félre tudja tenni azokat a dolgokat, amelyeket örökre másodlagosnak tart, ahogyan Szent Pál mondta (vö. Fil 3,8). Az Istennel való személyes találkozásából kiindulva hivatását örökre szóló, teljes önátadásként határozza meg. Megtalálja azt, ami értelmet és egységet ad életének, ami belső békéjének forrása, amit sosem veszít majd el. Csak egyetlen dolog tűnik véglegesnek: Istenből élni a szegény gyermekek nevelése iránti teljes odaadásban. Csak ez a gyökeres döntés elégítheti ki a szívét.
Képesnek kell lennünk arra, hogy megkérdőjelezzünk bizonyos életmódokat, amelyekben elvész az apostoli buzgóság és a munka szelleme, bizonyos életmódokat, melyek végeredményben kényelmet keresnek, és hiányzik belőlük az odaadás. Amíg ezen nem változtatunk, addig semmi sem fog változni. A „küldetés iránti szenvedély” átalakítja a rendet, a közösséget és az egyént. De ez csak akkor szenvedély – és csak akkor fenntartható –, ha Isten megtapasztalása inspirálja és tartja fenn. Ezért kell ez alapján a látszólag ellentmondásos dinamizmus alapján dolgozni: annyira kell lelkieknek lennünk, amennyire odaadottak vagyunk a küldetésünk iránt. Egyben ez annak az új paradigmának a kulcsfontosságú titkát is jelenti, amely felé haladni akarunk.
10. Olyan kezdeti képzésre van szükségünk, amely átalakíthatja azt, amit élünk. Levelemet a kezdeti képzésre való utalással zárom. Amit a kezdeti képzés keretében igyekszünk előmozdítani: a hiteles közösségi élet, a kísérés, az áttetsző élet, a szolgálat szelleme, a közös imádság. Csakhogy túl gyakran előfordul, hogy amikor a fiatalok befejezik kezdeti képzésüket, azt kérjük tőlük, hogy alkalmazkodjanak a már kialakult életmódhoz, melyben a felsorolt dolgokkal már nem törődnek, s ami még súlyosabb, azt mondjuk nekik, hogy ezek a dinamikák a növendékházakhoz, nem pedig a felnőtt élethez tartoznak. Olyan kezdeti képzést kell elősegítsük, amely alkalmas piarista életünk megújítására, s ehhez mindannyiunknak hinnünk kell azokban a döntésekben, amelyeket káptalanjainkon elfogadtunk.
Ezt a levelet a 48. egyetemes káptalan által elfogadott bekezdés idézésével fejezem be, amelyben a káptalan egyik központi kérdésére, a Kegyes Iskolák építésére történik utalás. A káptalan így fogalmaz: „Rendünk és a Kegyes Iskolák egésze mélyreható változások és átalakulások kontextusában él és jár, amelyek az idők jeleinek finom és figyelmes megkülönböztetésére köteleznek bennünket. A Kegyes Iskolák építése megköveteli, hogy különös figyelmet fordítsunk a »piarista kultúránkban«, folyamatainkban és utunkban bekövetkező változásokra. E célból jó lenne megkülönböztetni, hogy melyek a fő folyamatai annak az átalakulásnak, amit átélünk. […] Fontos ezeket számba vennünk, ha valóban hozzá akarunk járulni a karizmához és a valósághoz hű Kegyes Iskolák építésének dinamizmusához.” [3] Talán ez lehet egy újabb érdekes „változási vektor”: figyelembe venni azt, amit a káptalanokon elfogadunk.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
JEGYZETEK
[1] Kalazanci Szent József: Emlékirat Michelangelo Tonti bíborosnak, in San José de Calasanz: Opera Omnia, vol. IX, ICCE, Madrid, 2019, 305–306.
[2] A Piarista Rend Konstitúciója, 32., 134., 165. és 167.
[3] Piarista Rend Generálisi Kongregációja: A Szentlélek vezetésével. A 48. egyetemes káptalan dokumentuma, Piarista Füzetek 27, Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest, 2022, 27.
