Március 9-én az Újköztemetőben végső nyugalomra helyezték Sóczó Ferenc piarista szerzetest.
A temetési szertartáson a rendtársak mellett számos öregdiák is részt vett. Zsódi Viktor tartományfőnök beszédében saját emlékeit is felidézte, amelyek Sóczó tanár úr nyugdíjas éveihez kötődnek. „Szívesen beszélgetett velünk, fiatal piaristákkal és a növendékekkel is. Gyakran invitált minket beszélgetésre a szobájába, amelyen sokat kérdezgetett minket. Jó humora volt, értette a viccet. Nem volt kioktató, de készséggel adott jó tanácsot, ha kértük.”
„Mindenható Istenünk, szolgád, Sóczó Ferenc piarista szerzetes Krisztus iránti buzgóságból a tökéletes szeretet útját vállalta. Add, kérünk, hogy örvendezzék dicsőséges eljöveteleden, és testvéreivel együtt országod boldogságát élvezze. Ámen.”
Az egykori tanítványok nevében Bleicher Imre öregdiák búcsúzott Sóczó tanár úrtól. „Szinte észrevétlenül vágtatott el a négy év. Mikor az érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben kiléptem a Mikszáth téri épületből, teljes szívemből tudtam hálát adni Istennek a mögöttem hagyott évekért és tanáraimért. Azokért, akik kompromisszumok nélkül, a tökéletességre törekedve, szeretetteljes, következetes szigorral készítettek fel az életre. Ezt a névsort nálam Sóczó Ferenc vezette. Ki emlékezett már az órák elejének izgalmára, feleléskor a térdek citerájára, a kínkeservvel megírt tízoldalakra. Itt már csak az volt a fontos, hogy az én osztályfőnökömet Dr. Sóczónak hívták.
Később, ha a nagybetűs életben nem találtam a helyem, akkor Tanár úr ott volt, mint egyfajta lelki menedék. Gondoltam, ha már olyan tökéletesen feltérképezett a 4 év alatt, csak tud használható kapaszkodókat az élet dolgaihoz rólam-nekem. Az eltelt évtizedek alatt több-kevesebb rendszerességgel látogattam őt. Hivatástisztázás, kapcsolatbeli buktatók, munkahelyi konfliktushelyzetek, az élet egyéb kérdései voltak ilyenkor terítéken.”
A temetést követően a budapesti Piarista Kápolnában mutattak be szentmisét Sóczó tanár úr lelkiüdvéért. A szentmisében Vereb Zsolt házfőnök emlékezett rendtársára, felidézve életének számos pillanatát.
Gyermekkorát Endrődön töltötte családjával, és papi hivatásának ébredése is ide kötődik. „Az egyházi iskolák államosítását és a szerzetesrendek feloszlatását követően a szétszóratásban élő szerzetesek közül Nádor Ferenc, majd Vízvári László piaristák Endrődön teljesítettek papi szolgálatot. Nagy tudásukkal és sokoldalú színes egyéniségükkel elbűvölték a szeghalmi gimnáziumba készülő általános iskolás diákot. Hitelesen megélt hivatásukkal közvetítették Ferenc felé az Úr hívó szavát.
A szeghalmi gimnáziumban érettségizett 1956-ban, majd rögtön felvételét kérte a Piarista Rendbe. A Mikszáth téri épületben élte át novíciusként az 1956-os forradalmat fegyverropogás és tankok ágyúdörejei közepett egyetlen novíciustársával, Urbanek Rudolffal. Mind a Kalazantínumban, a rend teológiai főiskoláján, mind az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-német szakán éjt nappallá téve buzgón végezte tanulmányait. Egyetemi tanulmányait doktorátussal zárta. Az örökfogadalmat, majd a pappá szentelést követően kezdő tanárként Kecskemétre került. Néhány évig a rendi levéltár és a központi könyvtár munkatársa volt Budapesten, majd néhány év múlva a Piarista Gimnáziumban kezdett tanítani, és a rendi vezetés felkérte a filozófia oktatására a Kalazantínumban.
„Szigorú tanár volt. Pedagógiájának megértéséhez ismerni kell a két világháború közti poroszos pedagógiai kultúrát, valamint azt a tényt, hogy a kádári diktatúra évtizedeiben nem volt pardon, a diákokat arra kellett felkészíteni, hogy nagy önfegyelemre, szilárd elhatározottságra, tiszta jellemre, egyenes gerincre tegyenek szert. Az iskoláinkból kikerülő ifjúság lehetőleg kerülje a hibázás lehetőségét, ne szolgáltasson ürügyet a szocialista rendszer elnyomóinak a zsarolásra, a beszervezésre, a keresztény életelvek feladására.”
Vereb Zsolt felidézett néhány vidám, nyári emléket is: „Egy közös gyalogtúránkon megelégelte, hogy a diákok válogatott szitkokat szórnak egymás fejére. Ekkor utasításba adta, hogy a konfliktus helyzetekben virágneveket vágjanak egymás fejéhez. Eleinte repkedtek a tulipán, kankalin és más szavak, majd a helyzet abszurditása és egy közös vidám nevetés józanította ki a társaságot.”
A házfőnök beszélt Sóczó Ferenc lelkipásztori tevékenységéről is, hosszú éveken át járt a margitszigeti Szent Mihály-kápolnába misézni, nyaranta pedig Badacsonytomajban segített ki.
A gyászmisén felolvasott szentírási helyek jól összegzik Feri bácsi életét – mondta Vereb Zsolt. „A szentleckében, Szent Pál Filippiekhez írt levelében (Fil 3,20-21) ezt a fontos mondatot hallottuk: A mi hazánk a mennyben van. Feri bácsi egész életét ennek a mondatnak a tudatosítása és a megélése hatotta át. Ez volt belső iránytűje lelkiéletének, és ez volt az iránymutató pedagógiai és lelkipásztori szolgálatában is.”
Sóczó Ferenc a Békés megyei Gyomán született 1938. április 12-én, de családja a szomszédos Endrődön élt. A két községet később, 1982-ben egyesítették, de a helyiek azóta is számon tartják, hogy ki származik a katolikus Endrődről és a református Gyomáról. Nagyszülei gazdálkodásból éltek, édesapja ácsmesterként dolgozott, és kisfiú számára emlékezetes maradt, ahogy az endrődi templom tetőzetének felújítása során zsebre dugott kézzel sétált a magasban, a gerendákon. A családhoz tartozott még Ferenc testvére, Vince, aki később Zircen élt. Nem voltak kifejezetten vallásosak, neki azonban négy éves korában megtetszett a káplán papi öltözete, és ő is pap szeretett volna lenni. Tanulmányait 1944 szeptemberében az endrődi katolikus iskolában kezdte meg, de egy hónap múlva, október 6-án elérte a falut a második világháború, és bevonult a Vörös Hadsereg. Bár csak hatéves volt, de akkori élményei egész életére megmaradtak. „Az oroszok … közel minden létező és mozdítható tárgyat, állatot elvittek addigi tulajdonosaiktól. Mikor a nagyszüleim utolsó megmaradt lovát is elhajtották, a nagymamám – vékony csontú, de szívós asszonyka – képes volt másfél kilométert futni a lovat vezető orosz katona után, aki e tántoríthatatlan kitartást látván visszaadta neki a jószágot…” – emlékezett vissza.
Később ministrálni kezdett a helyi plébánián, és nagy hatással volt rá Libor István plébános, akit 13 éves korától lelki vezetőjének választott. Amikor 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, az állás nélkül maradt piaristák lelkipásztori szolgálatot vállaltak. Így került Debrecenből Endrődre a 27 éves Vízvári László piarista, aki nagyszerű hittanórákat tartott, ministránsközösséget szervezett, és bevezette a gyerekeket a bábozás szépségeibe, ahogy azt korábban már Debrecenben is tette. A 10 éves Sóczó Ferenc ekkor látott először piaristát, és ez életre szóló hatást tett rá. (Vízvári Lászlót mindvégig nagyra becsülte, halálakor, 2003-ban pedig szép temetési beszédben emlékezett meg róla.)
Gimnáziumi tanulmányait 1952-től a szeghalmi Bolyai Farkas Gimnáziumban (korábban Péter András református gimnázium) folytatta bennlakó kollégistaként, ahová az endrődi általános iskola igazgatója a következő ajánlással küldte: „Eléggé klerikális befolyásoltságú, de kellő neveléssel talán ez eltávolítható”. Nem így lett, Szeghalmon is kitartott az egyház, sőt papi hivatása mellett, bár csak titokban, a kollégium mellékhelyiségének ablakán kiszökve tudott misére járni. Szabad idejében kijárt a Berettyó gátjára, hogy filozófiai könyveket olvashasson. Harmadikos korában szeretett volna átmenni a kecskeméti piarista gimnáziumba, ahol „romantikus képzetei” szerint csakis angyalok tanulhatnak, de Hamvas Endre szegedi püspök nem támogatta felvételét, mert mint jó tanuló kispapjelöltet szívesebben marasztalta Szeghalmon. Ekkor lelki vezetője, Nádor Ferenc piarista (aki 1953-től 1959-ig Endrődön volt káplán) azt tanácsolta, hogy érettségizzen le Szeghalmon, és utána jelentkezzen a piarista rendbe, hiszen így sem a papságról, sem a tudományos munka és a tanítás lehetőségéről nem kell lemondania. Az ő ajánlásával nyújtotta be 1955 karácsonyán felvételi kérvényét Sík Sándor tartományfőnökhöz.
1956. augusztus 27-én Urbanek Rudolffal együtt kezdte meg a noviciátusát a budapesti rendházban Léh István magiszter vezetésével, majd 1957-től teológiát tanult a Kalazantinum Hittudományi Főiskolán. Itt elsősorban a filozófia érdekelte, szívesen olvasta annak magyar és német szakirodalmát. Három év múlva, 1960-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, miközben – az akkori szokás szerint – a teológiát is folytatta, és befejezte. Eredetileg magyar-történelem szakos tanár szeretett volna lenni, de mivel az egyetemi történelem-tanítást akkoriban a marxista ideológia uralta, elöljáróival együtt úgy döntött, hogy inkább egy nyelvi szakot választ, méghozzá – Goethe addig ismert műveinek hatására – a németet. Mivel addig egyáltalán nem tudott németül, Fekete Antal rendtársa segítségével, kitartó tanulással készült föl az egyetemi felvételire, amelyet sikerrel teljesített.
A néhány akkori szerzetesnövendék reverendában járt egyetemre, és emiatt a „vonalasabb” tanárok gúnyos megjegyzéseinek céltáblái voltak. Egyikük például 1961-ben, Gagarin űrutazása után így szólt hozzá: „Sóczó, képzelje, Gagarint fellőtték, de nem találta ott a Jóistent!” Eközben 1961. szeptember 12-én szerzetesi örökfogadalmat tett, majd 1964. május 3-án Kovács Vince, a váci püspökség apostoli adminisztrátora a Mikszáth Kálmán téri piarista kápolnában Urbanek Rudolffal együtt pappá szentelte. Első szentmiséjét Endrődön május 10-én mutatta be, ahol Albert István tartományfőnök volt az ünnepi szónok.
Az 1965/1966. tanévben kezdett tanítani a kecskeméti piarista gimnáziumban, nagy kedvvel és igényességgel. A diákotthonban prefektus, a gimnáziumban az 1.b osztályfőnöke lett, szavalókört vezetett, nyáron pedig Pázmándy Györggyel (a párhuzamos 1. osztály főnökével) mátrai gyalogtúrára vitték diákjaikat. 1966 februárjában Radnai Antal állami német szakfelügyelő úgy látta, hogy „követelményei igen magasak, ami kezdő szaktanárnál nem baj, mert hiszen lazítani könnyebb, mint fordítva”. Egy év múlva, 1967 januárjában pedig egy másik szakfelügyelő, Arató Jánosné szerint „beszédközpontúságra törekszik, új módszereket szívesen alkalmaz. Óravezetése friss, lendületes, hangulatot tud teremteni az órákon”.
Az egyházellenes kádári kommunista diktatúra helyi képviselői azonban folyamatosan szemmel tartották a kecskeméti piarista tanárokat, hogy munkájukat nehezítsék, ellehetetlenítsék vagy pedig ügynökként szervezzék be őket az állambiztonsági hálózatba. „Manipulatív módon faggattak, paptársaimról akartak megtudni információkat” – emlékezett később. „Természetesen semmiféle használható adattal nem szolgáltam”. 1967 januárjában maga Szakács Gyula, a kecskeméti mindenható egyházügyi tanácsos rendelte magához, és figyelmeztette, hogy kifogások vannak ellene. Ugyanakkor Szakács azt a vádat közölte Ifjú Sebestyén igazgatóval, hogy több piarista tanár testi fenyítéket alkalmazott. 1967 márciusában Albert István tartományfőnök névtelen, rendőrségi feljelentéssel fenyegetőző levelet kapott Sóczó Ferenc ellen, mert túl sok leckét ad föl, azt túl szigorúan („embertelenül”) kéri számon, a diákotthonban pedig túlzott büntetéseket (részben pénzbüntetéseket) ró ki. A tartományfőnökség azonban a vádakat ítélte túlzónak. (A pénzbüntetést a bútorrongálás esetére vezették be.) Ezért 1967. május 3-án már maga Szakács kereste föl a gimnáziumot, hogy az igazgató jelenlétében kihallgassa Sóczó Ferencet, az Állami Egyházügyi Hivatal központja pedig ismételt vizsgálatra utasította Albert Istvánt, ezúttal már tettlegesség vádjával. A május 19-én Előd István, Hegyi Ferenc és Fazekas József piaristák által befejezett vizsgálat a vádat igazolta is, de megállapították, hogy a pofonok nem órán estek, és azokat maguk az érintettek sem találták különösen sérelmesnek. A bizottság Sóczó Ferencet „a tanári hivatást és az ifjúságot is szerető, lelkes pedagógusnak találta, aki komoly igényeket támaszt a tanulókkal szemben, de nem oly mértékben, hogy figyelmen kívül hagyná a gyengéket”, akiket szívesen korrepetált is. Így a tartományfőnök nyilvános írásbeli megrovást adott Sóczó Ferencnek, eltiltotta az iskolai kirándulásoktól (osztályát rendtársai, Herédi Vilmos és Dobos Jenő vitték kirándulni), és az igazgatónak két hetente ellenőrizni kellett óráit.
Egy év múlva, 1968. március 7-én azonban a vád ismét előkerült. Ifjú Sebestyén igazgató azt jelentette a tartományfőnöknek, hogy Sóczó Ferenc „végig nem gondolt, és előírásokba ütköző fegyelmezési módszereket alkalmazott a Diákotthon egyes tanulóival szemben”. (Egy fiút, aki dohányzását letagadta, kabátgallérjájánál fogva megrázott.) Mivel a tartományfőnök ezúttal is névtelen fenyegető levelet kapott, március 19-én maga ment Kecskemétre, és ott úgy döntött, hogy Sóczó Ferencet „betegszabadságra” küldi. Osztályát Herédi Vilmos, óráit Lukács László és Ifjú Sebestyén vették át.
Néhány hetet Alsóörsön töltött, majd Budapestre költözött, és szabad idejét arra használta, hogy befejezze német irodalmi tárgyú doktori disszertációját (Goethe alakjának belső helyzete Thomas Mann Lotte Weimarban című regényében), amely Johann Wolfgang Goethe és Thomas Mann pályájának és műveinek összefüggéseiről szólt, és amelyet 1968. július 2-án védett meg summa cum laude eredménnyel. Doktorrá avatása szeptember 28-án volt, ezen rendtársai is jelen voltak.
1968 augusztusától a tartományfőnök véglegesen Budapestre helyezte, ahol a novíciusok promagisztere lett Léh István mellett, valamint rendtartományi segédkönyvtáros és segédlevéltáros Weiner Ferenc mellett. Német nyelvet és gyakorlati retorikát tanított a novíciusoknak, akik 1968/1969-ben négyen kezdték az évet, de kettőjüknek szeptemberben katonai szolgálatra kellett bevonulnia.
Az állami szervek eleinte Budapesten is megfigyelés alatt tartották, és találkozókra hívták, hogy kikérdezhessék rendtársairól, hogy azok mit gondolnak a marxizmus és az Egyház kapcsolatáról, miért nem járnak békegyűlésekre, illetve szeretnének-e visszamenni a régi Váci utcai rendházba. Végül azonban fölhagytak a vele való foglalkozással. Két év után, 1970-ben engedélyt kapott, hogy óraadóként ismét taníthasson a budapesti piarista gimnáziumban. Eleinte csak magyar nyelvet és irodalmat tanított, irodalmi szakkört vezetett. 1972-től azonban rendes tanár, 1973-tól pedig osztályfőnök lett. Akkor egyúttal megvált a novícius promagiszteri tisztségtől, és a kalazantinumi rendház tagja lett.
A következő 12 év alatt három osztályát vezette el az érettségi vizsgáig (1977-ben, 1981-ben és 1985-ben), utána már csak egy-két osztályban tanított, 1987-től csak németet, egészen 1999-ig. Diákjai számára – életkoruknak megfelelően – 1981-ig mindig vezetett német vagy magyar irodalmi szakkört, közte a végzősök Vörösmarty Mihály Irodalmi Szakkörét. Fiatal szaktanárként többször ő rendezte meg az évzáró ünnepély műsorát, amelyen 1972-ben „Kodály Zoltán a nevelő” címmel, 1974-ben pedig Sík Sándorról tartott előadást, mindkétszer a gimnáziumi énekkar műsorának kíséretével. 1979-ben a nagyböjt első három szombatján a szülők számára tartott konferenciabeszédeket.
Továbbra is szigorú tanárnak számított, diákjaitól kemény munkát kívánt. „Vért fognak izzadni, de megtanulnak németül” – biztatta őket. Elvárta, hogy olvassák, és ismerjék az összes érintett művet (amelyet maga is megtett). Ezt dolgozatok és olvasónapló útján ellenőrizte. Kedvelt módszere volt, hogy diákjaival humoros jelenetekben adatta elő a nyelvi vagy irodalmi helyzeteket, és szívesen emlegette, hogy ezekben „gyakran engem is kifiguráztak”. A téli és nyári szünetekben – más rendtársaihoz hasonlóan – ő is vezetett diákjainak gyalogos, síelős, evezős és kerékpáros túrákat, valamint 21 éven át vitorlázott velük a Balatonon, a rendtársa, Kovács Mihály által épített vitorlásokon.
Időközben, 1971 júliusában elhunyt Weiner Ferenc rendtartományi könyvtáros és levéltáros, így mindkét intézmény vezetésének feladata rá hárult. Egyik sem volt könnyű helyzetben. A könyvtár ugyanis azóta, hogy 1953-ban a Duna-partról a Mikszáth Kálmán térre költöztették, még mindig jórészt rendezetlen és katalogizálatlan volt, és a rendezetlen anyag tovább nőtt az elhunyt rendtagok hagyatékaival. A gyarapodáshoz Sóczó Ferenc is hozzájárult azzal, hogy 1972 és 1975 között több teherautó-fordulóval, részben a novíciusok segítségével Budapestre szállította az 1950-ben államosított veszprémi piarista rendház könyvtárát, amely addig az ottani piarista templom padlásán volt fölhalmozva. Végül három év múlva, 1974-ben László Mihály vette át a könyvtár vezetését és a cédulakatalógus készítését.
A levéltár annyival rosszabb helyzetben volt, hogy 1962 óta a Szent István Bazilika padlásán őrizték, így – bár egyes részei rendezettek voltak – feltárása és kutatása nagy nehézségekbe ütközött. Szerencsére Sóczó Ferencnek segítségére volt kereten kívüli rendtársa, Csányi László, aki az Országos Statisztikai Hivatal levéltárosaként 1973-tól elkészítette a levéltár segédleteit. 1978-ban végül mód nyílott arra, hogy a levéltárat a Mikszáth Kálmán téri piarista ház egyik volt gondnoki lakásába költöztessék, és ott egy kis munkaszobát alakítsanak ki. Itt elsősorban Csányi László dolgozott, aki 1981-ben hivatalosan is átvette a levéltárosi tisztséget.
1970-től Sóczó Ferenc a piarista szerzetes-növendékeket is tanította a Kalazantinumban, eleinte csak németre, majd 1976-ban, Simon Sándor halála után ő vette át a filozófia (filozófiatörténet) tanítását. A Kalazantinumban is híres volt szigorúságáról, tanítványai azon tréfálkoztak, hogy a sikertelen filozófia-vizsgák során ki milyen ívben fog röpülni … Volt, hogy matracot helyeztek el a vizsgaterem ajtaja előtt.
1979-ben a tartományi káptalanon megválasztották asszisztensnek, így három évig tagja volt a rendtartomány fő döntéshozó testületének, 1996–2000 között pedig a központi gyűjtemények rendi felelőse volt.
Még egyetemi hallgatóként, 1964 júliusában jutott el először a Német Demokratikus Köztársaságba, és attól kezdve minden évben nyelvgyakorlás céljából több hetet töltött német nyelvterületen, egy-egy ottani plébánián. 1970-től már a Német Szövetségi Köztársaságba, Svájcba és Ausztriába is kapott útlevelet. Az 1970-es évektől nyaranta rendszeresen, akár több hétig is helyettesítette Szerenka Miklós plébánost Badacsonytomajon. Ott ismerkedett meg, és került barátságba Udvardi Erzsébet festőművésszel. 1983. július 9-én ő nyitotta meg a művésznő „Biblikus képek és vázlatok” című kiállítását a veszprémi Várban, a korábbi piarista templomban.
Gimnáziumi tanári munkáját 1999-ben fejezte be, a filozófiát pedig 2002-ig tanította, még egy évig azután is, hogy 2001-ben a Kalazantinum mint főiskola megszűnt, és helyette létrejött a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola. 1995-től már nem a kalazantinumi növendékház, hanem a budapesti piarista rendház közösségéhez tartozott (bár továbbra is ugyanabban a szobában élt a Mikszáth Kálmán téri rendház 4. emeletén).
Utolsó éveit a számára kedves német irodalom, a pszichológia, a keleti filozófiák és vallások, a zen, a jóga, valamint a keresztény szempontú asztrológia tanulmányozásával (a jóga esetében gyakorlásával is) töltötte. Régi diákjai közül sokan fölkeresték, rendszeresen tartott számukra irodalmi és filozófiai előadásokat. Az 1981-ben érettségizett osztálya néhány tagjával rendházi szobájában havonként tartottak „Vinodalom” néven olyan összejöveteleket, ahol irodalmi csemegéket és nemesebb borokat ismertek meg. E társaság tagjai segítettek neki abban, hogy 2011-ben a budapesti piarista rendházzal együtt átköltözzön a Mikszáth Kálmán térről a Duna-parti piarista központ 5. emeletére. Ugyanakkor egy másik társaság számára, „Filozófiai Akadémia” címen tartott előadásokat a szókratészi és platóni bölcseletről.
Tanítványai ajánlására adományozta számára 2018-ban Áder János köztársasági elnök a Magyar Érdemrend Lovagkereszt kitüntetés polgári tagozatát, amelyet Kásler Miklós emberi erőforrás-miniszter adott át augusztus 20-án a Pesti Vigadóban.
Az utóbbi években a rendházat már nem hagyta el, de gyakran lehetett látni a tetőteraszon sétálva, zsolozsmázás közben, kedves varjúit etetve. Hosszú betegeskedés után, 2023. február 16-án este hunyt el a budapesti piarista rendházban.
Forrás:
Képek: Csapó Viktória/Piarista Rend Magyar Tartománya
