Jubileumi évet írunk: négyszáz esztendeje alapította Kalazanci Szent József a piarista rendet, akit 250 éve avattak szentté, a budapesti Piarista Gimnázium pedig 300 éves fennállását ünnepli jelenleg. Ezen alkalomból Labancz Zsolt tartományfőnökkel a Heti Válasz munkatársa a kegyes atyák nevelési elveiről, a PISA-tesztről és a migrációról beszélgetett:
Többszörös évfordulót ünnepelnek idén a piaristák. Négyszáz éve hozta létre Kalazanci József a rendet, az alapítót 250 éve avatták szentté, a budapesti Piarista Gimnázium pedig 300 éves. Labancz Zsolt tartományfőnökkel a kegyes atyák nevelési elveiről, a PISA-tesztről, a migrációról beszélgetett a Heti Válasz munkatársa, de szó esett arról is, hogy a rend miért épít luxuslakásokat.
– Ha a rendalapító ma betoppanna önök közé, azt látná megvalósulni, amit 400 éve megálmodott?
– Nagy örömmel járná be az iskoláinkat. Egyrészt találkozna azzal, hogy sokféle szolgálatban vagyunk jelen, foglalkozunk gyermekekkel az óvodától kezdve az általános iskolán át a középiskoláig. Negyedszázada már szakiskolánk is van, ahol nehezebb családi és társadalmi háttérből érkező fiatalokat oktatunk. Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne a tavaly októberben Sátoraljaújhelyen indult Tanodánknak is: itt mélyszegénységben élő, kevés kivétellel cigány származású gyermekeket segítünk.
– A társadalom nagy részének, ha a katolikus egyházról van szó, szigorú csuhások jelennek meg a szemei előtt. Lehetséges a rend lelkiségéhez ragaszkodva, nem megalkudva megvalósítani céljaikat, eközben fiatalosabb, modernebb kép sugárzásával a tévképzetek eloszlatásán dolgozni?
– Úgy gondolom, nem a tévképzetekkel kell küzdenünk, hanem élni és tenni azt, amit jónak látunk, és akkor a velünk kapcsolatba kerülő diákok egy nagyon eleven egyház és közösség képével találkoznak. Ahol jókedv van, személyesség, ahol a fiatalokra sok figyelem irányul, vannak közösségi programok, természetjárás és természetesen vallási programok is. Az egész egy diákokra szabott világot közvetít, ők pedig mindig frissek, ezért folyamatosan megújulásra késznek kell lennünk.
– Ha visszagondol a gyermekkorára, milyen felnőttként képzelte el magát?
– Amikor Kecskeméten gimnáziumba kerültem a piaristákhoz, még nem gondoltam, hogy szerzetes pap leszek. Már az általános iskolában mondogatták osztálytársaim, hogy biztosan pap lesz belőlem, de én tiltakoztam. A gimnáziumi évek alatt történt meg bennem a változás, felfedeztem az Istennel való kapcsolat lehetőségét, annak gazdagságát, keresni kezdtem, hogy mire hív el engem. Sok szálból állt össze, hogy ezt a hivatást választottam, és piarista lettem, de a legerősebb szál a Krisztushoz való kötődésem volt.
– Veress András győri püspök nemrég megkongatta a vészharangot, hogy egyházmegyéjében el fognak fogyni a papok. A rendeknél is kevesen jelentkeznek szerzetesnek, van, ahol az évfolyamokon csak egy-két jelölt van. A piaristáknál mi a helyzet?
– Öt fiatalunk van a képzési időszakban. Nehéz eldönteni, hogy ez sok vagy kevés. Az biztos, hogy nagyon örülünk nekik, hogy megszólította őket ez az életforma, illetve ezen keresztül az Úristen. Realistának kell lennünk, de nem kell vészharangot kongatni. Egyrészt bizalommal kell Istenhez fordulnunk, aki a hivatás ajándékozója, másrészt meg kell mutatni az életformánk szépségét, gazdagságát. Ha egy fiatal felfedezi a mi életünkben is, hogy a papság, szerzetesség radikális elköteleződésre hívja a másoknak való szolgálatban és Krisztus követésében, és mi olyan közösségeket tudunk kialakítani, amelyek megmutatják, hogy ez a hivatás a boldog élet lehetőségét hordozza, akkor fognak jelentkezni.
– Számos híres ember járt a piaristákhoz: írók, tudósok életkezdését határozta meg az odatartozás. A múlt század televíziózásának egyik kedvelt alakja, Öveges József sem csak fizikatanár volt, hanem piarista szerzetes is. Vannak ma is ilyen nagyhatású tanáraik?
– Hozzá hasonló, televízióból is ilyen jól ismert rendtársam nincs; talán Jelenits István atyát említhetném, aki idős kora ellenére is nagyon aktív, és sokakra van hatással. Úgy látom, iskoláinkban a diákok felnéznek a tanárokra, köztük a szerzetes piaristákra, akik nagyon elkötelezettek a tanításban. Sok rendtársamról járnak anekdoták a diákság körében, tehát biztos, hogy nagy hatással vagyunk rájuk. Sokszor egy-egy markáns mondat, akár „véletlenül” kiejtett megjegyzés a tanár részéről megmarad a fiatalokban, amit aztán visznek tovább.
– A PISA-teszten csúnyán megbukott Magyarország. Ha kiválogatnánk a felmérésből az erre vonatkozó adatokat, kiderülne, hogy a piarista diákok javítottak az átlagon?
– A PISA-teszt értelmezése, feldolgozása még mindig zajlik a magyar közéletben. A teszt olyasmit jelez, hogy a magyar iskolák továbbra is eredményesek a tudásanyag átadásában, viszont a diákok mintha kevésbé lennének ügyesek problémamegoldó készségeikben, a megtanultak alkalmazásában. Mi nem csak tudásátadásra törekszünk, hanem arra is, hogy olyan embereket neveljünk, akik nemcsak magukban gondolkodnak, hanem egy közösség tagjaként értelmezik önmagukat, megtanulják, hogy mit jelent felelősséget vállalni a többiekért, együttműködni velük.
– Tervezik, hogy lányokat is felvesznek a piarista gimnáziumokba? Gondoltak a létszámnövelésnek erre a módjára?
– Csak a budapesti gimnáziumunk fiúiskola, illetve a gödi szakiskolánk, de az a természetéből adódóan, hiszen ott olyan szakmákat tanulnak a fiatalok, ahová lányok nem jelentkeznek. A többi iskolánk vagy már eleve koedukáltként indult, vagy idővel nyitottuk meg kapujukat a lányok előtt is. Egyfelől látjuk a fiúiskola sajátos értékét, és azt gondoljuk, hogy ezt jó megőrizni. Itt, Budapesten van is elég fiú jelentkező, akik megtöltik az osztályokat. Hogy jobb-e a fiúiskola, mint a koedukált, erről sokat szoktunk beszélgetni, de az biztos, hogy Budapesten a fiúk nagy örömmel, felszabadultan, baráti légkörben járnak ilyen iskolába.
– Ön szerint az oktatáson kívül milyen irányban kell nyitnia a piarista rendnek, hogy meghallják a szavát a társadalomban?
– Az egyházon belül a szerzetesek különböző küldetéseket kaptak. Éppen a 400. évfordulóját ünnepeljük annak, hogy rendünket Kalazanci Szent József megalapította, és amikor az egyház jóváhagyta a rendet, a fiatalok, elsősorban a szegények nevelésére, oktatására kaptuk a megbízást. Mi akkor töltjük be a küldetésünket, ha elsősorban az oktatás-nevelés világában vagyunk jelen. Sátoraljaújhelyi Tanodánkat már említettem, másik friss kezdeményezésünk pedig egy munkaerő-diagnosztikai és fejlesztő központ kialakítása Vácott. Sok fiatal nem tud bekerülni a munka világába, és a társadalom peremére szorul. Erre jön létre ez a Magyarországon még nem működő intézménytípus, amellyel a társadalom e szegmensének tudunk segítséget nyújtani.
– 2015 szeptemberében azt nyilatkozta: „Biztos reális a veszély, hogy terroristák jutnak Európába, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a legegyszerűbb módja, hogy ide juttassák őket. A veszély a mostani menekülthelyzettől függetlenül is fennáll, a hatóságoknak nehéz feladat ezeket az embereket kiszűrniük. Nekem úgy tűnik, hogy ez a veszély túl van hangsúlyozva.” Az elmúlt időszak terrorcselekményei miatt Európa is egyre inkább védi a határait. Továbbra is úgy gondolja, hogy túlhangsúlyozták ezt a veszélyt?
– Bár ne történtek volna meg e terrorcselekmények! Azt akkor is elmondtam, hogy az államnak meg kell védenie a határait és az ország integritását, kiszűrni a terroristákat, az agresszív elemeket, és biztonságos környezetet teremteni. Egyre világosabban látszik, hogy a menekültkérdés megoldása afelé mutat, hogy azokon a helyeken kell segíteni, ahonnan ezek az emberek érkeznek. A kvótanépszavazáshoz kapcsolódó plakátkampány – úgy látom – főleg indulatokat szított a menekültekkel, végső soron minden idegennel szemben, s ez rossz hatással lehet az emberek lelki hangoltságára. Szerintem ezen a téren továbbra is sok tennivalónk van, hogy ne az idegenkedést erősítsük, hanem tanuljuk meg, hogyan lehet segíteni, a már itt lévők integrációját előmozdítani. A félelem bennünk van, de ez ellen lehet tenni. Iskolánkban működik olyan szociális program, aminek keretében néhány diákunk korrepetál másik iskolában tanuló menekültgyerekeket. Egyiküktől hallottam, hogy milyen jó volt felfedezni, hogy bár más kultúrából jöttünk, ugyanolyan emberek vagyunk. Nagyobb érzékenységgel, nagyobb megértéssel van mód csökkenteni a félelmeket.
– Nemrégen jelent meg a Heti Válaszban Szende Árpád írása arról, hogy a piaristák budapesti Költő utcai ingatlanjával nem üzletelni kellene, és a telken luxuslakásokat építeni milliárdosoknak, hanem közösségi célra használni. Támadtak ebből renden belüli nézetkülönbségek?
– Tisztelettel olvastam öregdiákunk sorait, amelyekből az egyet nem értésen túl fontos értékek elvesztése miatti félelmét hallottam ki. Talán segítette volna őt egy személyes találkozás a cikk megírása előtt. Mivel tanítással foglalkozó férfi szerzetesrend vagyunk, természetes, hogy a rendi élet kérdéseiről egyéni véleményeket alkotunk. Értékes véleményütköztetés ott alakulhat ki, ahol számunkra fontos témákról van szó. A közösségi élet pedig újra és újra meghív minket arra, hogy egyrészt növekedjünk a vitakultúra építő formáiban, másrészt a véleménykülönbségek mélyén mindig meglássuk hivatásunk közös, összetartozást teremtő alapját.
– Amikor fáradtnak érzi magát, honnan merít erőt?
– Fontos kérdés számomra, hogy hol vannak az erőforrásaim, miből táplálkozom. A tartományfőnöki szolgálatom, az iskola, a diákok, a velük való találkozás, a tudat, hogy az ő személyüket segítem, mind forrás. Munkám nemcsak igényli az energiát, hanem ad is, ezért nagyon hálás vagyok. Másrészt fontos az imádság, a napi találkozás az Úristennel akár a szentmisében, akár a Szentíráson keresztül. Továbbá a baráti kapcsolatok, ahol meg tudom osztani az életemet, az örömeimet, a küzdelmeimet, a bánataimat is. Ezekből merítek erőt.
szöveg: Jezsoviczki Noémi, Heti Válasz
kép: Farkas Ferenc
