Jelenits István 1932. december 16-án született Berettyóújfaluban, a Trianon után szétszakított Bihar megye ideiglenes székhelyén. Édesapja, id. Jelenits (gimnáziumi éveiben még Jelenics) István (1899–1982) Újkécskéről (1950-től Tiszakécske része) származott, 1918-ban érettségizett a kecskeméti piarista gimnáziumban, és rövid katonai szolgálat után a kecskeméti jogakadémián folytatott tanulmányokat. 1923-ban Szegeden jogi doktorátust szerzett, és mivel disszertációját a magyar gyámügy történetéről írta, 1924 elején állást kapott Berettyóújfaluban, mint a csonka Bihar vármegye árvaszéki ülnöke. Ebben az évben vette feleségül a budapesti piarista kápolnában egykori hittanára, Tomek Vince piarista előtt Maár Katalint, aki kunszentmiklósi református nemesi családból származott. Első gyermekük, Katalin 1927-ben született, őt követte 1932-ben az ifjabb István.
A család eleinte Berettyóújfaluban, a vármegyei alkalmazottak számára épített tisztviselőtelepen élt, majd 1940-ben, miután a második bécsi döntéssel Bihar megye teljes területe ismét Magyarországhoz került, Nagyváradra költöztek. István tehát az 1943/1944-es tanévtől a váradi Pázmány Péter premontrei gimnázium diákja volt. 1944 szeptemberében, amikor a szovjet és román hadsereg Váradhoz közelített, a vármegyei tisztviselőknek és családjuknak el kellett hagyniuk a várost. A Jelenits család végül Tomek Vince révén a piarista rend svábhegyi nyaralójában, a Cassiciacumban (Költő utca) kapott menedéket, az édesapát pedig behívták katonának. Az édesanya és a gyerekek Budapest fölszabadulása után, 1945 márciusában hazamentek rokonaikhoz Kunszentmiklósra, ahol István a helyi Baksay Sándor Református Gimnáziumban folytatta a gimnázium II. osztályát. Eközben apja hazaérkezett az amerikai hadifogságból, és tisztviselői állást kapott a fővárosnál, így Budapestre költöztek (Dembinszky utca 44.), és István 1945 végétől a budapesti piarista gimnáziumban tanult, Simon Sándor osztályában. Később, 1948-ban a szülők eladták kunszentmiklósi és kécskei földjeiket, és abból Budafokon vettek házat (Ady Endre út 15.), így István is onnét járt a piarista gimnáziumba.
A gimnáziumban hamarosan baráti közösséget talált. Bekapcsolódott a cserkészetbe, és társaival együtt, Senye Ferenc parancsnokságával 1946 nyarán a Nagykanizsa melletti Hahóton, 1947-ben Mátrafüred mellett táboroztak, 1948-ban pedig Papp László vezetésével a Mosoni-Dunától eveztek Budapestig. Mivel jól tanult, több fiatalabb iskolatársát korrepetálta, és ezzel néha több pénzt keresett, mint amennyi B-listázott apja nyugdíja volt. Itt fedezte föl a tanítás szépségét. „Rájöttem, van tehetségem arra, hogy egy olyan gyerekben, akivel a tanárok nem boldogulnak, kedvet támasszak a tanulásra” – emlékezett vissza.
A piarista gimnáziumot 1948 nyarán államosították, és Ady Endre Gimnázium néven működött tovább. Ott végezte a VI. és VII. osztályt. Bár a cserkészetet is betiltották, a közösség a nagyobb fiúk vezetésével továbbra is együtt maradt. Ő maga 16–17 évesen 40–50 fiút vezetett, amelyet Hunyadi rajnak nevezett. Év közben lakásokon jöttek össze, hogy a Bibliát olvassák, hitbéli kérdésekről beszélgessenek, hétvégéken evezőstúrákra mentek, nyáron pedig (erdészeti engedéllyel) a Börzsönyben táboroztak. Mivel nem volt köztük felnőtt, elkerülték a kommunista rendőrség figyelmét.
1950 őszén ismét megnyílhatott a piarista gimnázium. Ott fejezte be 1950/1951-ben utolsó gimnáziumi tanévét, az (új számozás szerinti) IV. humán osztályban, Somogyi Zoltán osztályfőnöksége alatt. A latint Schmidt Mihály, a magyart Magyar István, a hittant Medvigy Mihály, a franciát pedig világi óraadóként Rónay György költő és író tanította, utóbbi „nagyon jó kedvvel”. A Magyar István által vezetett irodalmi szakkörben (amely az önképzőkör utódja volt) Paul Claudel költészetéről tartott előadást.
Ekkor döntötte el végleg, hogy piarista lesz, de mivel az állam által megszabott „keret” a rendtartomány számára csupán 14 növendéket engedélyezett, az elöljárók (és szülei) kérésére világi hallgatóként jelentkezett az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, magyar szakra, és – félig-meddig titokban – rendkívüli hallgatóként a Római Katolikus Hittudományi Akadémiára is beiratkozott. A két egyetem mellett továbbra is foglalkozott az ifjúsági kiscsoportokkal, sokszor akár nyolc-tízzel is. Amikor 1955-ben megszerezte magyar-tanári diplomáját, aspiránsnak hívták a nyelvészeti tanszékre, de ő a piarista rendet választotta. Sík Sándor tartományfőnök 1955. augusztus 27-én öltöztette be Takáts Ervinnel és Pázmándy Györggyel együtt. A noviciátusi év után 1956 őszétől folytatta tanulmányait a Hittudományi Akadémián. Addigi vizsgái után már csak három év tanulásra volt szüksége a teológiai doktorátus megszerzéséhez. Licenciátusi szigorlatát 1958. december 20-án tette le, dolgozata „A hitaktus közösségi vonatkozásai” címet viselte. Fél év múlva, 1959. június 18-án laurea szigorlatát is letette, és megvédte „A hittény, mint egész-személyes elkötelezettség” című dolgozatát. Egy hét múlva a hittudományok doktorává avatták, augusztus 28-án a budapesti piarista kápolnában letette a szerzetesi örökfogadalmat, majd október 25-én Szabó Imre segédpüspök az esztergomi bazilikában diakónussá, végül november 29-én Kovács Vince váci püspök Egerben, a szeminárium kápolnájában pappá szentelte. (Ez volt ugyanis akkor az időben legközelebbi papszentelési alkalom az országban.) Első szentmiséjét december 6-án a budapesti kápolnában mutatta be, Albert István mint kézvezető, és Örkényi János mint szónok közreműködésével.
Tanári munkáját 1959 őszén kezdte a budapesti piarista gimnáziumban, ahol egy-egy osztályban magyart és hittant tanított, valamint a II. osztályosok természetjáró szakkörének vezetője volt. Egy év múlva, 1960-ban rendi elöljárói a kecskeméti gimnáziumba helyezték, ahol szintén magyart és hittan tanított, kollégiumi nevelőtanár volt, osztályfőnökként pedig négy éven át vezette az 1964-ben érettségizett B osztályt. 1963-tól két éven át egyúttal a diákotthon igazgatója is volt. Emellett gyakran vállalt hitszónoki és lelkigyakorlatos feladatokat. Már érkezésekor, 1960. augusztus 27-én, a rendalapító ünnepén ő tartotta a szentbeszédet. Erre az időre esett a rendház és a gimnázium alapításának 250. évfordulója. Az ebből az alkalomból, 1963. november 24-én elhangzott műsort ő állította össze, és vezette.
A túrázást piaristaként is folytatta. Növendék korában az idősebb piarista tanárokhoz csatlakozva, majd maga vezetett vízi, kerékpáros és gyalogos túrákat az ország minden tájára. 1965 nyarán például Etele Györggyel és a III–IV. osztályos kecskeméti diákokkal két hét alatt több mint 1000 km-es utat tettek meg Csehszlovákiában és Lengyelországban.
1965-től ismét Budapesten szolgált, ahol a Kalazantinum Hittudományi Főiskolán ő vette át a bibliai tárgyak (ószövetségi és újszövetségi bevezetés, egzegézis, biblikum) tanítását a tartományfőnöknek kinevezett Albert Istvántól. A Kalazantinumban később, 1981 és 1985 között egyúttal a növendékek spirituálisa is volt.
Emellett folyamatosan tanított a budapesti gimnáziumban is hittant, valamint egy-egy osztályban magyar nyelvet és irodalmat. Hittanárként szokatlan módon két időszakban osztályfőnöki feladatot is kapott. Első budapesti osztályát 1967 és 1971 között vezette az érettségiig, 1978-ban pedig a rendi növendékek magiszterévé kinevezett Havas József harmadikos osztályát „örökölte meg” a hátralevő két évre. Kiváló tanár volt, aki – bármiről beszélt is – úgy tudta lekötni és irányítani diákjai figyelmét, hogy maguk is könnyen elsajátíthatták az előadottakat. Az elsősök számára világos, áttekinthető vázlatokat írt a táblára, amelyek a felsőbb osztályokban egyre rövidültek, egyszerűsödtek, így vezette rá őket a jegyzetelés képességére. Tanári tevékenységének lenyomata volt két hittankönyve (Dogmatika, 1974; Erkölcstan, 1975), amelyek műfajukban elsőként jelenhettek meg a diktatúra körülményei között, és a következő negyedszázadban, egészen 2000-ig összesen tíz kiadást értek meg.
Budapesten bontakozott ki országos méretekben hitszónoki és előadói „karrierje”. Számos helyre hívták szentbeszédek, lelkigyakorlatok, ádventi beszédsorozatok, nagyböjti konferenciabeszédek, papi konferenciák tartására. Beszélt diákoknak, fiataloknak, a szülőknek, egyházközségeknek, újmiséken, rendi ünnepeken. 1974-ben például ő tartotta a pannonhalmi bencés szerzetesek húsvéti lelkigyakorlatát, és az 1970-es évek végétől rendszeres előadója volt a kecskeméti Piarista Húsvétnak. Akkoriban kezdett el a csepeli születésű Palágyi Sándor (törökbálinti plébános) kérésére hétfő esténként „Bevezetés a Bibliába” címen előadásokat tartani a csepeli munkások számára az ottani plébánia sekrestyéjében. Ezeket egyre többen látogatták Pestről is, ezért a sorozat a ferencvárosi plébániatemplomba (Bakáts tér), majd az 1990-es évektől a pesti piarista kápolnába költözött. Hasonló Szentírás-magyarázatot tartott 1981 és 1986 között kéthetenként a budapesti piarista gimnázium diákjainak, illetve hittudományi tájékoztató előadásokat 1981 és 1990 között minden hó utolsó péntekjén ugyanott, a szülők számára. Utóbbiak során tanévenként a Szentírás egy-egy könyvét (Teremtés könyve, Rómaiakhoz írt levél, stb.) elemezte.
Nemcsak előadásai, hanem írásai révén is ismertté vált. Első nyelvészeti és irodalomtörténeti publikációi még egyetemista korában, 1954-től jelentek meg különféle szakfolyóiratokban. Hamar egymásra találtak a Vigilia folyóirattal, amely a diktatúra éveiben a szépirodalom és a teológia sajátos találkozási helyévé vált. Ide elsősorban irodalmi kistanulmányokat, esszéket, recenziókat írt, az elsőt 1954 májusában Janus Pannonius verseinek magyar nyelvű antológiájáról. Míg nyelvészeti tanulmányait saját nevén publikálta, a Vigiliában – mivel úgy vélte, hogy az egyetemen ezt nem vennék jó néven – Tótfalusy István néven jelentek meg írásai. Ezt az írói álnevet egészen 1977-ig használta. 1972 júliusától a Vigiliában egykori tanára, Rónay György főszerkesztő kérésére külön rovatot indított. „Élet és evangélium” címmel jelent meg tőle egy-egy kisesszé „valamilyen keresztény életkérdésről, mintegy a gazdátlanná vált »Kis út« rovat pótlására vagy annak folytatásaként” egészen 1977-ig. (Ezek később, 1994-ben vékony kötet formájában is megjelentek.)
A diktatúra korának katolikus hetilapjában az Új Emberben szintén 1972-től jelentek meg írásai, főként verselemzések és az evangéliumokhoz kapcsolódó elmélkedések, magyarázó jegyzetek. Utóbbiak közül néhány (10 darab) bekerült első saját könyvébe is, amelyet 1978 karácsonyán Betű és Lélek címen jelentetett meg a Szent István Társulat. A kötet nyolcvan rövidebb jegyzete mind az evangéliumok egy-egy (vagy több párhuzamos) helyéhez kapcsolódik, nem tudományos igénnyel, de fölhasználva a Szentírás-tudomány újabb eredményeit. Ezt ő maga is addigi munkája egyik legfontosabb eredményének tartotta. Karácsonyra minden rendtársának dedikált példányt ajándékozott belőle. Sokan fel is használták szentbeszédeikben, így az a modern magyar piarista lelkiség egyik alapkövévé vált.
Az Új Embernek később is hűséges szerzője maradt. 1978 és 1980 között havonta írt a vasárnapi szentírási szakaszokhoz és ünnepekhez kapcsolódó magyarázatokat, amelyeket később, 1988 első felében az aktuális ünnepekhez kapcsolódó írások, majd 1997 és 1999 között, valamint a 2009–2010. években újabb Szentírás-magyarázó sorozatok követtek.
Irodalmi tevékenysége a filológiai munkára és a fordításokra is kiterjedt. 1976-ban ő rendezte sajtó alá Sík Sándor összegyűjtött verseit, majd pedig Pilinszky János életművének jelentős részét (Szög és olaj, 1983; A mélypont ünnepélye, 1984; Összegyűjtött versek, 1987). A költővel ugyan egy gimnáziumba jártak, de nem egy időben, így csak az 1970-es évek elején ismerkedtek meg egy szegedi előadás alkalmával, ahol a kispapoknak beszéltek az irodalomról. Kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Miután Pilinszky egykori piarista hittanára, Ohmacht Nándor 1973-ban elhunyt, a költő Jelenits Istvánt választotta lelkiatyjának. Emiatt ő vezette a gyásszertartást 1981-ben Pilinszky János temetésén, és tanítványai tudhatják, hogy szívesen olvasta föl a költő egy-egy írását, akár biciklitúrák pihenőiben is. Fordításai közül a legjelentősebb és legismertebb Kempis Tamás Krisztus követésének gyönyörű, a nyelvművész szakértelmével és szeretetével készült, verssorokra tördelt fordítása volt, amely 1977 és 2019 között 16 kiadásban jelent meg. Fordított Temesvári Pelbárt, Paul Claudel és Simone Weil műveiből is. Sokat mondogatta, hogy az evangéliumok eredeti görög nyelve olyan egyszerű, hogy érdemes lenne azokat újból, az egyszerűséget jobban visszaadva lefordítani, erre azonban nem jutott ideje.
Tanári és irodalmi munkássága mellett az iskolai szünetekben továbbra is szívesen kirándult diákjaival, főként kenuval és kerékpáron, nemcsak az akkori Magyarország területén, hanem Erdélyben, a Felvidéken és Lengyelországban is. 1973 nyarán Fórián-Szabó Zoltánnal és IV. osztályosokkal Erdélyben túráztak a Kolozsvár–Gyimesközéplok–Csíkszereda–Brassó útvonalon, 1974-ben Havas Józseffel és 51 diákkal a felvidéken kerékpároztak, 1975-ben pedig Perendy László tanárjelölttel és 8 érettségizett tanulóval a Poprád folyón eveztek Poprádtól a lengyelországi Muszynáig.
Miután az 1970-es évek közepén a Vatikán és a magyar állam közötti kapcsolatok látványos javulást mutattak, a magyar piaristák számára is lehetővé vált, hogy káptalant tartsanak, és ugyan korlátozott módon, de mégis maguk választhassák meg a rendtartomány elöljáróit. Az 1943 évit követő első tartományi káptalanra 1976-ban került sor. Ezen az addigi kinevezett tartományfőnököt, Albert Istvánt választották meg, de mellé asszisztensként fiatalabb rendtagok kaptak bizalmat. Jelenits István csak azért nem került közéjük, mert jelölését (és másik három piaristáét) az Állami Egyházügyi Hivatal nem engedélyezte. Három évvel később, 1979-ben a következő káptalanon azonban a helyzet tovább javult, és Varga Lászlót tartományfőnökké, őt pedig három évre pasztorális asszisztenssé választották.
Asszisztensi évei alatt gondolta el, és szervezte meg Fórián-Szabó Zoltán rendtársa segítségével a rendtagok első közös, buszos kirándulásait, amelyek egyfajta virtuális kitörést jelentettek a rendtartomány akkori, szigorú keretek közé szorított működéséből. 1981. november 7–8-án a Szepességbe utaztak, és Podolinban, a piarista templomban koncelebrált szentmisét tartottak. 1983-ban a május 1-jét megelőző hétvégén Máriapócsra, Tokajra, Sárospatakra és Sátoraljaújhelyre látogattak. Szívesen fogadták őket az egykori rendházban, akkor leánykollégiumban, ahol ők tudták megmondani, „milyen célt szolgált egykor egy-egy terem”. 1984. április 2–4. között a nyugati Felvidék piarista emlékeit és Nagyszombatot keresték föl. Az út egyik csúcspontján, Szencen találkoztak Horvátik József titkos szlovákiai provinciálissal is, aki „megköszönte a magyar piaristaságnak, hogy felnevelte az ő nemzetének az értelmiségét”.
Az 1985. március 15–17. között tartott tartományi káptalan Jelenits Istvánt a magyar rendtartomány élére állította. Ez akkor még azzal együtt járt, hogy 1985. június 4-én a parlamentben állami esküt kellett tennie az Elnöki Tanács elnökhelyettese előtt.
Tartományfőnöksége abban mindenképpen újdonságot jelentett, hogy – elődeivel szemben – nem mondott le korábbi feladatairól és az iskolai tanításról. Tovább tanított a Kalazantinumban és a budapesti Piarista Gimnáziumban (2003-ig), sőt e téren újabb feladatokat is vállalt, mert óraadó tanára lett a gödi szakmunkásképző iskolának (1992–2000) és a váci piarista gimnáziumnak (1993–2004) is.
Tartományfőnökként is folytatta a „szellemtágító” rendi kirándulásokat. 1985 október 19-21. között a rendtársak Krakkóba utaztak volna, az ottani piarista kollégium jubileumi ünnepségére, azt azonban az indulás előtti napon az Állami Egyházügyi Hivatal megtiltotta. Ezért Zsolnát, a Vöröskolostort, Nagyszombatot és Pozsonyt keresték föl. 1986-ban viszont lehetővé vált, hogy egy busznyi magyar piarista a spanyolországi Peraltába, Kalazanci Szent József szülővárosába látogasson. 1987 nyarán Jelenits István és Fórián-Szabó Zoltán a budapesti III. osztályos gimnazisták egy csoportjával (valamint egy kísérőautóval) Nagykanizsától Rómáig kerékpároztak. Az utazás két hétig tartott, majd a vasúton érkező második diákcsoporttal együtt egy hetet töltöttek a Városban, végül a két piarista a második csoporttal együtt visszatekert Magyarországra. Az efféle „rendi zarándokutak” közül az utolsó 1992-ben folyt le, amikor a rend generálisa, valamint a lengyel, magyar és szlovák provinciális Podolinban találkoztak, hogy egybegyűlt rendtársaikkal közösen emlékezzenek meg a piarista kollégium alapításának 350. évfordulójáról.
Jelenits Istvánt a tartományi káptalan 1988-ban másodszor, majd 1991-ben harmadszor is (a változó rendi szabályzat szerint már négy évre) tartományfőnökké választotta. Tíz éven át, 1995-ig tartó kormányzása sorsdöntő volt a magyar piaristák számára, mert közben értek véget a közép-európai kommunista diktatúrák. A kormány 1989/1990 során eltörölte a rend működését szigorú korlátok közé szorító állami szabályokat, majd az új, szabadon választott országgyűlés 1991-ben megteremtette az államosított egyházi ingatlanok visszaadásának lehetőségét. A magyar piarista rendtartomány is válaszútra került: megfogyatkozott létszámát figyelembe véve megmarad az előző négy évtizedben kialakult keretek között, vagy pedig a világi munkatársakban és a jövőben bízva visszatér minden olyan városba, amelyet 1950-ben el kellett hagynia. Jelenits István tartományfőnök és a rend vezetése az utóbbi mellett döntött, és ezt a rendtartomány 1991. évi káptalanja is jóváhagyta. „Minket az elmúlt évek bezártak egy – elviselhető – börtönbe. … börtönünk még kényelmes is volt, már-már el is felejtettük, hogy börtön. Épp ideje, hogy kilépjünk ebből a börtönből” – fogalmazott az 1995. évi tartományi káptalanon.
Így a magyar piaristák az 1990-es évek elején a szabadabbá váló környezetben néhány éven belül öt új iskolát indítottak. Ebben a tartományfőnököt elsősorban két meggondolás vezette. Egyfelől nem akart önként lemondani az 1948-ban önkényesen államosított iskolákról. Másfelől pedig mindenütt éltek az iskolák egykori növendékei, akik szerették volna legalább unokáikat újból piarista iskolába küldeni. Így még 1990-ben visszatértek a piaristák Vácra és Szegedre, ahol a következő évben újból megnyitották iskoláikat. Mosonmagyaróvárott a Keresztény Általános Iskola fenntartását 1994-ben vette át a rend. Nagykanizsán az 1992-ben megnyílt piarista iskola igazgatását 1996-tól folytatta a rend egyik tagja, Perendy László. A Sátoraljaújhelyre 1991-ben visszaérkező piaristák 1992-ben egy diákotthon fenntartását vették át. Ezeken felül a rend egy új szakképző iskolát alapított Gödön (1991) és egy egyetemi kollégiumot Szegeden (1992). Jelenits Istvánnak mindkettővel határozott célja volt. Az elsővel közelebb akarta vinni a rendet az ifjúságnak azon rétegeihez, amelyek nem akarnak felsőfokú tanulmányokra vállalkozni, de a keresztény nevelésre igényt tartanak. A másodikkal pedig az újrainduló piarista (és más katolikus) iskolák számára kívánt tanárokat képezni. Emellett a meglévő budapesti és a kecskeméti iskolák is bővültek: előbbi 1995-től hatosztályos gimnázium lett, utóbbi pedig 1993-tól 12 osztályos iskola.
Különböző okokból meghiúsult azonban a piaristák visszatérése Debrecenbe és Tatára, továbbá sikertelennek bizonyult a veszprémi kísérlet is, annak ellenére, hogy ott 1995 és 1998 között Görbe László, 1998-tól 2006-ig pedig Borián Tibor vezette a főegyházmegyei fenntartású Padányi Bíró Márton Iskolát.
A piaristák nemcsak saját iskoláik újranyitásával vállaltak részt a katolikus élet megújításában, hanem segítettek más iskolák megszervezésében is, lelkigyakorlatok, szakmai továbbképzések vezetésével, kiadványok szerkesztésével. Ez a feladat Jelenits István számára nem jelentett újdonságot, de tevékenysége előtt – országosan ismert tartományfőnökként – még nagyobb távlatok nyíltak. Az addigi két katolikus újság mellett írásai most már napilapokban (Magyar Nemzet, Új Magyarország, Pest Megyei Hírlap) és különféle kulturális folyóiratokban (Igen, Emberhalász, Magyartanítás, stb.) is megjelenhettek. Gyakori szereplője lett a Magyar Rádió és Televízió kulturális adásainak, például az Ézsaiás Anikó által szerkesztett Kánon című műsorban. Szívesen adott interjúkat pedagógiai, irodalmi, teológiai, sőt közéleti témákban is. A 2010-es években már ezek alkották a tőle megjelent publikációk többségét.
A szabad sajtó kora azt is lehetővé tette, hogy az Új Ember Kiadó 1999 és 2000 között Mohay Tamás szerkesztésében három kötetben kiadja összegyűjtött írásait. A sorozathoz 2001-ben csatlakoztak a korábbi a Betű és Lélek (1978), valamint Élet és Evangélium (1994) kötetek új, bővített kiadásai is. Mohay Tamás 2005-ben „Szelíd kezedben csillagok…” címmel egy interjúkötetet is készített vele a Kairosz Kiadó „Miért hiszek?” sorozata számára. Korábbi interjúi és fiatalkori versei viszont 2007-ben a Szent István Társulatnál jelentek meg külön kötetben, Szigeti László szerkesztésében, Ha valaki beszél… címmel.
Harmadik tartományfőnöki ciklusa után a tartományi káptalan 1995. március 14-én Kállay Emilt választotta meg utódjának, de asszisztensként még négy évig tagja maradt a tartományi kongregációnak. Ekkor már 63 éves volt, de kiérdemesült tartományfőnökként újabb feladatokat vállalt, most már elsősorban a felsőoktatásban. 1995-től húsz éven át esztétikát tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (amelynek során elsősorban Sík Sándor 1943-ban megjelent háromkötetes művét használta vonalvezetőként), sőt 1996 és 2006 között az Esztétika Tanszék vezetője volt. Miután a Kalazantinum Hittudományi Főiskola 2000-ben egyesült a magyar bencések és ferencesek hasonló hittudományi főiskoláival, és létrejött a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, ő lett az egyesült Szentírástudományi Tanszék vezetője is, egészen 2008-ig. Végül azt is vállalta, hogy 2006 és 2012 között a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára, valamint Teológia, Filozófia és Hitéleti Intézetének vezetője legyen. A gimnáziumi tanítást 2003-ban, 71 évesen hagyta abba, az esztétika egyetemi tanítását pedig 2015-ben, 83 évesen. A Pázmány Péter Tudományegyetem akkor emeritus professorrá nevezte ki.
A rendszerváltás utáni évek számos tiszteletbeli feladatot és elismerést is hoztak számára. 1993 és 1997 között tagja volt az Országos Köznevelési Tanácsnak, 1998-től 2003-ig pedig a Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. igazgatóságának. 1995 óta elnöke az akkor alakult Pilinszky János Irodalmi és Művészeti Társaságnak. 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 1999-ben Eötvös József-díjat, 2000-ben Trefort Ágoston-díjat, 2001-ben Széchenyi-díjat és Magyar Örökség Díjat, 2003-ban Prima-díjat, 2005-ben Fraknói Vilmos-díjat, 2007-ben Stephanus-díjat, 2012-ben pedig Corvin-láncot és Pro Urbe-díjat kapott. 2016-ban a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét vehette át. Berettyóújfalu 2008-ban, Tököl 2010-ben, Budapest pedig 2014-ben választotta díszpolgárának.
Koltai András levéltáros
