A Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikájának főorvosával, a Ponseti-technika egyik meghonosítójával, a dongalábas gyermekek kezelésében hazai szaktekintélynek számító dr. Szabó Miklós Károly piarista öregdiákkal beszélgettünk a hit és az orvosi hivatás kapcsolatáról, Istenről, az emberi szenvedésről, „ellenszélről”, kitartásról és életről.
– Idén 300 éves a piarista rend magyar tartománya. Egykori piarista diákként mit jelent Önnek a kegyesrendi iskola, mit kapott Ön tőlük, amit magával tudott vinni későbbi életébe, pályájára?
– Én abból a szempontból nem tartom magam tipikus piarista diáknak, hogy számomra a piár elsősorban oktatási intézményt jelentett és csak másodsorban közösséget. Ennek az oka az volt, hogy amikor a piárba jelentkeztem, nekem addigra már volt egy összetartó plébániai közösségem, a budai Szent Imre plébánia, amelynek számos máig élő baráti kapcsolatot köszönhetek. Igaz, a piarista hatás végső soron ott is érvényesült, hiszen Kállay Emil atya volt akkor az ottani hittantanárom a plébánián, aki ugye maga is piarista szerzetes volt. Az ő hittanosai közül – részben az ő biztatására – többen is jelentkeztünk a piaristákhoz, de csak nekem sikerült bejutnom.
Nem minden gimnáziumban volt felvételi, pláne szóbeli, de a piárban igen, és jól emlékszem, hogy már akkor, a felvételi beszélgetésen azt válaszoltam a klasszikus kérdésre, hogy egy nap kutatóorvos szeretnék lenni. Ebben sok meggyőződés azért nem volt, egyszerűen akkoriban láttam a tévében egy sorozatot, ami víruskutatókról szólt, és ez nagyon megtetszett. Tehát már eleve ilyen jellegű felületes érdeklődéssel érkeztem a piárba. Később persze több tanárom is hatott rám pozitívan munkásságával és emberségével.
Nagyon szerettem a humán tárgyakat, főleg az irodalmat, de a piárban azért inkább a reál tárgyak voltak azok, amiket nagyon magas szinten oktattak. Görbe László tanár úr legendás fizikatanár volt, aki a maga egyszerű és érthető módján nagyon szemléletesen tudta elmagyarázni nekünk a fizika jelenségeit. Matematikából ugyan voltak jeleseim, de soha nem brillíroztam igazán, ám ennek ellenére nagy hatással volt rám az azóta elhunyt matek tanárunk, Albert András, aki főleg emberileg adott sokat, és az irgalmasságot, mint olyat, többször is megtapasztalhattam általa. A kémia sem ment könnyen, és bár a tananyagból több mindent akkor még nem értettem, de Pázmándy György tanár urat is sokra tartottam emberileg. Szerettem humorát és komolyságát is, sokszor dudorászott népdalokat és gyermeki örömmel tudott magyarázni néha teljesen evidens dolgokat.
A bioszt az osztályfőnökünk, Urbanek Rudolf tanította nekünk, és noha – mint említettem – nekem eleve volt egy határozott érdeklődésem a biológia irányába, de tény, hogy Urbanek tanár úr nagyon élvezhető órákat tartott, ami tovább növelte bennem az érdeklődést e tárgy iránt. Jelenits István atya hittanóráit is ki kell még emelnem, meghatározó volt hihetetlen tudása mellett szelídsége és a humora. A reggeli imaóráira igyekeztünk elmenni, és a lelkigyakorlatok is nagyon jók voltak. Mondom ezt úgy, hogy én az ő hittanóráival párhuzamosan továbbra is eljártam Emil atya hittanóráira is, és – mint már említettem – az ottani közösség máig meghatározó és jelenlevő valóság a számomra.
Amit szeretnék kiemelni még pozitívumként a gimnáziummal kapcsolatban, hogy noha én soha nem tartottam és most sem tartom magam kiemelkedő képességűnek, de mégis kitűnő bizonyítvánnyal érettségiztem, mert egy erős, de megugorható szintet követeltek meg tőlünk piarista tanáraink. Soha nem éreztem azt, hogy teljesíthetetlen elvárásokat támasztanának velünk szemben, vagy, hogy egy zseniképzőbe járnék, ahol aki nem kiemelkedő képességű, az lemarad. Nem zseniképző volt a piár!
A tanuláson kívül élményeket is kaptunk az iskolától: elég csak a jól szervezett, változatos túrákra gondolnom, amiknek köszönhetően nagyon sok mindent láttunk az országból, a külföldre került egykor magyar területek életéből (Vajdaság, Felvidék, Kárpátalja, Burgenland), és ha más nem, egy plébánia mindig akadt, ahol szívesen láttak minket egy-egy éjszakára.
Éppen idén tartottuk meg a 30 éves osztálytalálkozónkat, amin sajnos ugyan a sok külföldön élő osztálytársunk COVID 19 miatti távolléte okán nem volt teljes létszámú a csapat, de jó volt látni, ahogy új és új szálak szövődtek az éjszakába nyúló beszélgetések alatt.
– Jézus azt mondta: „Aki egyet befogad e legkisebbek közül, engem fogad be.” Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója pedig a leginkább rászoruló gyermekeknek szentelte az életét. Piarista diákként hatott Önre a pályaválasztásában Kalazancius példája és Jézus tanítása?
– Tudat alatt hathatott rám mindkettő, főként az utóbbi, hiszen egy keresztény ember egész életét végigkíséri Jézus tanítása. De a pályaválasztásomban tudatos szinten nem befolyásoltak ilyen motivációk. Ahogy én látom, általában inkább a hivatás találja meg az embert, mint fordítva.
Amikor aztán elkezd valaki egy adott szakterületen dolgozni, akkor látja csak igazán, hogy valóban rászabták-e azt a szerepkört. Nemcsak arra gondolok, hogy felkészült-e rá szakmailag, hanem arra is, hogy alkalmas-e rá emberileg. Több olyan kollégát láttam már, akik kiváló szakemberek voltak, de nem illett a személyiségükhöz, hogy gyerekekkel foglalkozzanak. Mások kiválóan értettek a gyerekek nyelvén, de a szakmai felkészültségük nem volt megfelelő. Egy jó gyermekortopédusban e kettőnek egyszerre kell jelen lennie, és úgy gondolom, ez olyan adottság, amit odafentről, a Jóistentől kapunk.
Hiszem, hogy a Jóisten vezetett el a hivatásomhoz, ahhoz, hogy dongalábas és más, súlyosan sérült gyermekek gyógyításával foglalkozzam, s úgymond ingyenesen, a társadalombiztosítás által támogatott formában tegyem ezt. De sohasem volt ez tudatos döntés részemről, nem gondoltam arra, hogy igen, Jézus ezt tanította, akkor gyerünk, csináljuk ezt. Inkább tudat alatti hatásról és utólagos felismerésről, rácsodálkozásról beszélnék.
– Hogyan került kapcsolatba a vallással? Hol gyökerezik a személyes Isten-kapcsolata?
– Én édesanyámtól kaptam a vallásosságot, ő pedig az édesapjától és a nagymamájától. Hatéves koromban lettem elsőáldozó, pedig az 1970-es évek végén még megszólták azt a szülőt, akinek hittanra járt a gyereke. Szüleim, nagyszüleim a saját bőrükön tapasztalták meg a hitük miatti kirekesztettséget, a továbbtanulástól való elzártságot. Gyerekkoromban még jellemző volt, hogy csak az udvaron, halkan beszéltünk a templomról, és nem volt szabad nagydobra verni, hogy hittanra járunk. Édesanyám mellett már említettem Kállay Emil atyát és a Szent Imre-plébánián tartott hittanóráit. Ehhez adódott hozzá a piaristák vallásos nevelése.
– Orvosként segíti Önt a hivatásában az, hogy hívő ember, és bármiben támaszkodhat Istenre?
– Tele van ez a hivatás buktatókkal, főként morális értelemben: ilyen volt egyfelől a hálapénzrendszer, másfelől az, hogy az ember akár olyan áron is kitartson a hivatása mellett, hogy adott esetben nélkülöznie kell. Amikor elhatároztam, hogy gyermekortopédus leszek, tudtam, hogy soha nem lesz sportkocsim, nem lesz vitorlásom a Balatonon vagy yachtom az Adriai-tengeren, és nem fogok évente háromszor síelni az Alpokban. Nem vagyok büszke azokra az évekre, amikor pénzt fogadtam el azért, hogy megmaradjak a szakma számára itthon, de talán még időben meg tudtam hozni a döntést, hogy ennek legyen vége. Azóta nyugodtabban alszom és szabadabbnak érzem magam, mint előtte.
Meg tudok elégedni azzal, amim van, és ez hatalmas ajándék. Ez döntés is volt, de alkati és szocializációs kérdés is. Nem hiszem, hogy Isten nélkül bárki képes lenne hosszabb időn át áldozatot vállalni másokért, lemondani dolgokról, és ha kell, felemelni a hangját azokért, akik kicsik és nincs szavuk. Jezsuita barátaim nagy hatással voltak rám, amikor arra biztattak, ha egy döntéstől csak az tart vissza, hogy mit szólnak hozzá mások, vagy az, hogy félek a következményektől, akkor gondos mérlegelés után ugyan, de bátran lépjek.
Jobb a nehezebb utat választani, mert az igazságtalanságra akkor is fel kell hívni a figyelmet, ha másoknak ez nem tetszik. Ezzel a gondolatkörrel teljesen azonosultam, és őszintén szólva gyakran szenvedtem is emiatt az elmúlt huszonöt évben, mert sokaknak nem tetszett, amikor határozottan kiálltam amellett, amit igaznak véltem.
Szerencsés vagyok, mert a feleségem vallásos, a baráti körömhöz tartozók jó része is hívő. Négy gyermekem van, a baráti családok is sokgyermekesek, tehát van egy erős hátországom, egy közösségem, akikkel együtt megélhetem az istenhitemet. Úgy gondolom, mindenekelőtt ennek köszönhetem, hogy nem roppantam össze útközben, és még mindig a pályán vagyok. Tisztelettel és hálával gondolok azokra a kollégáimra is, akik mellettem állnak, kitartanak, és bevallottan nem istenhívők. Jó emberek, erős hátteret jelentenek ők is. Talán nem is gondolják, hogy igazából nem Istennel, hanem egyfajta torz istenképpel van bajuk.
– Istent még kereső ismerőseim időnként felteszik a kérdést, hogy ha van Isten, és szeret minket, miért hagyja, hogy ennyi rossz dolog történjen a világban.
– Az egyik példaképem, Nemeshegyi Péter jezsuita atya mondta egyszer ezzel kapcsolatban: „Azért lesz pár szúrós kérdésem a Jóistenhez”. Pedig ő aztán nagyon közel állt Krisztushoz. Miért hal meg egy hétgyermekes édesanya Covidban? Az ilyen a kérdésekre nincs válaszom, legalábbis olyan, ami engem megnyugtatna.
A dongaláb kérdése az én szememben kicsit más. Az első időkben került hozzám egy-két olyan gyermek, akiknek a lábán a legnagyobb odafigyeléssel sem tudtam javítani. Ezt teljes kudarcként éltem meg. Ekkor találkoztam a Ponseti-technikával, amely megmutatta, hogy igenis lehet jól kezelni a bonyolultabb dongalábas eseteket is, ráadásul nagy műtéti beavatkozás nélkül. Rengeteg hálát tapasztalok. Amióta ezzel a technikával dolgozom, kicsit jobban elfogadható számomra a szenvedés és a látott javulás aránya.
Úgy érzem, üres kézzel jöttem erre a világra, és úgy is fogok távozni egyszer, de a Jóisten adott számomra egy olyan hivatást és hozzá tehetséget, aminek köszönhetően a két végpont között tudok valamit könnyíteni, jobbítani ezeknek a gyerekeknek és a szüleiknek az életén.
Gyógyíthatatlan betegségem még nem volt, de az a tapasztalatom, hogy a saját megbetegedéseimből, sérüléseimből eddig mindig született valami előre vivő, valami jó dolog. Az egyetemi éveim alatt például volt egy olyan térdproblémám, ami miatt több alkalommal is operáltak. Ennek köszönhetően többször is megéltem, hogy milyen a túloldalon lenni, sokszor kiszolgáltatottan feküdni, információk nélkül, bizonytalanságban. Gyermekeimmel kapcsolatban vagy a szülés alatt átéltem már milyen szülőként aggódni másokért, hogy tehetetlen vagyok. Ezek a tapasztalatok engem például mind segítenek abban, hogy még nagyobb empátiával álljak hozzá a szülőkhöz, még nagyobb türelemmel osszak meg velük információkat, hogy még nagyobb odafigyeléssel forduljak a gyerekekhez.
A családomban is éltünk át nehézségeket. A testvéremnek orvosi műhiba miatt nagyon súlyosan sérülten születetett a gyermeke, akit tizenöt éven át odaadóan gondozott a családjával. Amikor Álmos váratlanul elment közülünk, mosolyogva ment el. Meghatározó élmény volt ezt látni. Ez is erősen befolyásolt abban, hogy a dongalábas gyerekek mellett súlyosan sérült gyerekekkel is foglalkozom. Ez nyilván nem magyarázat a világon tapasztalható minden szenvedésre, de valamiféle választ mégiscsak ad nekem: végső soron minden a javunkra válhat. De ez nem automatizmus, ezzel dolgozni kell, sokat.
Hitem szerint a rossz dolgokat nem Isten küldi nekünk, hogy tanuljunk belőlük. Viszont ő adja a képességet arra, hogy az ilyen mély fájdalmakból, szenvedésekből és nehézségekből is pozitívan tudjunk kijönni, és képesek legyünk folytatni az utunkat. Az én Istenem a szenvedésben és az örömben is velem lévő, az emmauszi utat velem együtt járó, élő Isten. Nem valahonnan egy pálmafa alól, koktéllal a kezében nézi, amikor szenvedünk itt, a Földön, hanem mindvégig velünk van a szenvedésben, és soha nem hagy bennünket egyedül. Nem tudunk olyan kilátástalan helyzetbe kerülni, vagy olyan mélypontra jutni, ahol ne állna ott mellettünk, és ne fogná a kezünket.
Azzal, hogy szabad akaratot adott nekünk, embereknek, persze bevállalta azt is, hogy elpusztítsuk a Fiát vagy az egész világot, önmagunkat is. A koronavírus is egy fajsúlyos dolog, de Isten odaadta értünk egyszülött Fiát, aki a velünk való mélységes azonosulás során minden szenvedést magába gyűjtött. Amikor ezeket a segítségre szoruló gyerekeket látom, akkor tudatosítom, hogy Isten itt van velünk. Messze nem vagyok tökéletes, van, hogy elkeseredem, vádló vagyok, frusztrált. De vannak egészen kegyelmi pillanatok is a munkám során.
– Kérem, meséljen Ignacio Ponsetiről, akiről Tom Brokaw amerikai újságíró azt írta, ő „Isten ajándéka a dongalábas gyermekeknek”.
– Személyesen is találkoztam vele egyszer, és a tőle kapott rövid üzenetet elraktam és máig őrzöm. Ajándékba adott nekem egy példányt a könyvéből is, melyben a módszerét részletesen leírja. Később, amikor már hét éve dolgoztunk Magyarországon a Ponseti-technikával, kijutottam Iowába, ahol az akkori szakmai örökösével dolgozhattam együtt, és tőle tanulhattam. Ponseti nagyon közvetlen, barátságos ember volt. Nagyon mély hangja volt, amely a legkeservesebben síró gyermeket is megnyugtatta. Még a halála előtti napokban, kilencvenöt évesen is dolgozott; elképesztő, mennyi kitartás, motiváció és lendület volt benne. Hetvenéves volt, amikor tanítani kezdte a kollégáját, akitől aztán én is tanultam a módszerét, s utána még huszonöt éven át dolgozott együtt vele.
Mindvégig az vezérelte, hogy segítsen másokon, és száz százalékig odatette magát a gyermekekért. Pedig szinte egész életében ellenszélben dolgozott. 1946-ban kezdte alkalmazni a technikáját, de a világ még ötven éven át nem volt hajlandó elfogadni, amit a dongalábas gyermekek kezelésével kapcsolatban mondott, még hazájában sem ismerték el. Híres mondása volt, hogy a „klasszikus sebészi megoldás nem valódi válasz”. 2009-ben halt meg. Még megérhette, hogy lassan az egész világ alkalmazni kezdte a módszerét, beleértve Magyarországot is.
Számomra ő példakép, az az ember, aki tényleg az egész életét arra áldozta, hogy segítsen ezeken a kisgyerekeken. Mindezt nehéz körülmények között tette, és úgy, hogy Amerikában is az számít nagy sebésznek, aki bravúros műtétek sorát végzi el, nem pedig az, aki csecsemőkkel és holmi gipszekkel babrál – merthogy a szakmán belül a mai napig sokan efféle csodabogaraknak tekintenek minket. Való igaz, ritka „állatfaj” a miénk: jórészt néhány hetes kiscsecsemőkkel kezdünk el foglalkozni, és igyekszünk nagy operáció nélkül segíteni rajtuk.
Ponseti egy forradalmian új, kevesebb fájdalommal és kisebb műtéti beavatkozással járó módszert talált ki, mégis a felkapott, jó nevű sebészek árnyékában élte le az életét, de örömmel és büszkén vállalta ezt. Az ő példája is azt mutatja, hogy az életben a legnagyobb tettek nem mindig látványosak.
Az ő példájából merítettem erőt, amikor idehaza hasonló ellenállásba ütköztünk, mint anno ő Amerikában és szerte a világon. Ő 50 évig volt kénytelen kitartani a szembeszélben, nekem szerencsére csak 10 év adatott ebből. A Ponseti-technika bevezetése ugyanis nem egyezett több vezető ortopéd szakorvos véleményével, érdekével, pedig nekem annyi is elég lett volna akkor, hogy egyszerűen csak engedjék és hagyják, hogy én eszerint a módszer szerint kezeljem a gyerekeket. Egy alkalommal még fegyelmit is kilátásba helyeztek, ha folytatom a technikát. De ez ma már csak a hőskor, egy fájó emlék, amin túlhaladt az idő és a valóság is.
– Az ország számos távoli pontjáról még ma is heti rendszerességgel Önhöz hordják a szülők kezelésekre a dongalábas gyermekeiket, mert sok helyen még mindig nem a Ponseti-technikát alkalmazzák a szakorvosok. Milyennek látja a jövőt e tekintetben?
– Mára eljutottunk odáig, hogy idehaza nyíltan senki nem kérdőjelezi meg, hogy dongaláb esetén a Ponseti-technika az elsődlegesen alkalmazandó terápia. A szakmai kollégiumtól én kaptam felkérést arra, hogy a módszer szakmai protokollját korszerűsítsem, egységes formába öntsem, így hivatalosan is ez lesz az elfogadott technika. Hogy mégis sokan az ország távoli vidékeiről is hozzám járnak gipszelésekre, az azért van, mert még mindig vannak olyan idősebb kollégák, akik a régi rutin szerint járnak el, nem követik a szakma fejlődését. Őket sajnos nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy a Ponseti-technika a helyes módszer. A rögvalóság pedig az, hogy a végén az ilyen – még mindig a régi, „klasszikus” sebészi megoldás szerint dolgozó kollégák által kezelt – gyerekek is nálunk kötnek ki. Sokszor sajnos számos nem túl szerencsés műtét, sok-sok rosszul felhelyezett gipsz után, megviselt állapotban, és az ideálisnál idősebb életkorban, amikor már kevésbé könnyen alakíthatók a lábak. De ha nehezebben is, rajtuk is szoktunk tudni segíteni.
– Az idősebb kollégák meggyőzése nagyon nehéz lehet, gondoljunk csak arra, hogy a korábbi legendás piarista öregdiák orvos, Semmelweis Ignác (akinek a nevét viselő kórházban jelenleg Ön is dolgozik) anno milyen támadásokat kapott kollégáitól, amikor a kézmosás fontosságát hangsúlyozta. Ma már ez evidencia, akkor mégis rengetegen voltak, akik hiúsági kérdést csináltak belőle. Nem lehet, hogy az idősebb kollégák azért is nehezen győzhetők meg, mert úgy érzik, hogy ha most idős fejjel áttérnének a Ponseti technikára, akkor azzal mintegy elismernék, hogy eddig egy kevésbé jó módszer szerint látták el pácienseiket?
– Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Amikor fiatal(abb) fejjel 2005-ben Dubrovnikban hallgattam Wallace B. Lehmann előadását a Ponseti technikáról, és ahhoz a részhez ért, hogy akkor az Achilles-ínat keresztbe átmetsszük, akkor én a kollégámra néztem és egyszerre mondtuk egymásnak, hogy hát ez őrültség, és kizárt, hogy ez a módszer működjön. „Te hiszel ennek a mikiegeres karórát, csokornyakkendőt, színes gyermeknadrágtartót viselő, hallókészülékes nagypapának?” De sohasem felejtem el, és egész további pályámon elkísért az a mondat, amivel az akkor közel 70 éves Lehmann professzor befejezte az előadását: „Én majd 40 évig alkalmaztam a kiterjesztett sebészi feltárást, 10 éve váltottam a Ponseti-technikára, és biztosíthatom magukat, hogy ez sokkal jobban működik. Ha én váltottam ennyi év után, akkor higgyék el, hogy maguknak is menni fog!”
Ez olyan egyértelmű üzenet volt, ami engem ott és akkor egy életre irányba állított. Ha ez a professzor hatvanévesen felismerte, hogy időközben született egy hatékonyabb módszer annál, amit addig évtizedeken át alkalmazott, akkor egyáltalán nem tartom elfogadhatónak, ha valaki hiúsági kérdést csinál ebből.
Azt is gondolom, hogy nem így kell erre tekinteni, hogy „akkor az, amit eddig csináltam, az rossz volt?”. Nem, nem volt rossz, mert eddig is a legjobb tudásom szerint csináltam úgy, ahogy. De onnantól kezdve, hogy bizonyítottan van már egy jobb megoldás, amit alkalmazhatok, akkor az már lelkiismereti kötelességem, hogy utánamenjek, hogy akkor azt alkalmazzam a jövőben. Amihez nincs jogom az az, hogy amikor már látom én is, hogy ez a legjobb megoldás, akkor mégis ragaszkodom a régi módszerekhez. Orvosként senkinek nincs joga elhanyagolni a tudomány fejlődését. Aki körültekintően megvizsgálja az eredményeket és a módszer leírását, az átáll erre a technikára, mert most már ez a legjobb.
Alapvetően bizakodóan tekintek a jövőbe, mert látom, hogy az országban egyre többfelé dugja ki a fejét egy-egy „palánta”, aki valóban Ponseti szerint dolgozik, ha elakad, tanácsot kér, és örömmel együttműködik velünk. Nagyon bízom a fiatalokban, és abban, hogy tíz év múlva már mindenhol ezt a módszert fogják alkalmazni itthon, és mindenütt helyesen fogják alkalmazni. Nagyon remélem, hogy én is itt leszek még, és mindenben tudom majd segíteni őket.
Szeretném azt is, ha létrejönne egy igazi Nemzeti Dongaláb Centrum. Amely legitimitását nem a nevéből nyeri, hanem az ott dolgozók mélységes elkötelezettségéből és realitásából. Ezt a célt segítendő létrehoztuk a Dongalábas Gyermekekért Alapítványt. A Heim Pál kórházban (előző munkahelyemen) kérésem és reményeim szerint tovább működik az első Ponseti-Centrum, de a Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikáján praktizálva csodálkoznék, ha itt nem alakulna ki egy hasonló szakmai műhely. Ellátásra váró gyermek több centrumra való is van, sajnos.
Egy ilyen jellegű központ a konzultánsi rendszer kialakítása miatt igen hasznos tud lenni. Regionálisan 1-1 nagyvárosban, Szegeden, Debrecenben, Pécsett, Győrött stb. lenne 1-1 olyan kolléga, aki Ponseti-technikával kezeli a dongalábas eseteket, képezi magát, konzultál, és ami nagyon fontos, kineveli utódját. Hozzánk a központba pedig jöhetnének továbbra is a bármilyen okból komplikáltabb vagy reménytelennek ítélt esetek (pl. már nagyobb a gyerek, csak eddig rosszul kezelték, vagy társbetegségei vannak stb.). Úgy gondolom, hogy egy ilyen rendszer kiépítésével biztonsággal el tudnánk látni azt az évente 100-110 új dongalábas gyereket, akiket a Jóisten a gondjainkra bíz. Tudom én is, sokat kell még tanulni ehhez, de úton vagyunk. Mindannyian.
Szerző: Borbás Bálint
A cikk rövidebb változata megjelent az Új Ember 2021. október 10-i számában, valamint a Magyar Kurír oldalán 2021. október 13-án.
