2008. május 14-én délelőtt helyeztük Mustos István atyát örök nyugalomra a Rákoskeresztúri Újköztemetőben.
Lelki üdvösségéért az enge
Urbán József beszéde Mustos István temetésén
2008. május 14-én.
Kedves Testvérek!
I.
Az evangéliumból Jézus szavait hallattuk az előbb: „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek." A Feltámadott szavai ezek; Jézuséi, aki távozni készül tanítványaitól, az Atyához megy, és most ezzel vigasztalja és bátorítja övéit.
Különösen is megszólítva érezzük magunkat ezekkel a szavakkal most, amikor rendtársunk, Mustos István koporsójánál állunk. Vigasztalásra, bátorításra szorulunk, és ezért nyitott és érzékeny szívvel fogadjuk Jézus szavait.
II.
1.
De az is eszünkbe juthat e szavak hallatán, hogy Jézus történetének, Jézus útjának más szakaszai is voltak. Jézus nem egyszerűen távozik, hanem visszatér Atyjához. Visszatér, mert előbb eljött közénk, eljött idegenbe. Utánunk jött, mint a jó pásztor, aki megkeresi az elveszett bárányt. Utánunk jött, elkóborolt és elveszett emberek után, nem hagyott magunkra minket.
Rendtársunk életében is talán ez az a mozzanat, amely leginkább megragadja a figyelmünket. Az ő életét is az határozta meg, hogy utánament embereknek; utánament azoknak, akiknek el kellett hagyniok az otthont, a családi házat, a hazát. Vállalta a számkivetettséget a számkivetettekkel, az idegenséget a külföldre szakadtakkal, a hontalanságot az otthonuktól megfosztottakkal.
2.
Halottunk, István atya piarista szerzetes volt. Szerzetes, aki Istennek szentelte az életét, Isten barátságát és közelségét kereste. Nyitva tartotta a szívét, hogy vállalkozzék a lehetetlenre, Isten befogadására. Erre a lehetetlen, de mégis mindegyikünk szívünkben ott élő vágyra figyelt: a végtelen befogadására. Nyugtalan volt az ő szíve is, és arra vágyott, hogy Istenben nyugodjék meg. Embernek ez valóban lehetetlen, de Istennek nem.
Alighanem ez tette rendtársunkat szabaddá. Szabad ember volt, mert az Isten-keresésnek szentelte az életét. Ez adott neki belső biztonságot és tartást, és így vált képessé arra, hogy figyelmes legyen és választ tudjon adni mások szükségére.
Hitt abban, hogy a legnagyobb szükségünket, a legnagyobb ínségünket, az Istenre szomjazásunkat is kielégíti Isten. Hitt abban, hogy Isten nem érzéketlen, nem süket, nem távoli. Hitt abban, hogy Isten közel jön, fölkeres minket az idegenségünkben, elszakítottságunkban is. Hitt abban, hogy Isten érzékeny a bajainkra, és hogy meghallja szótlan kiáltásunkat is.
És mert ilyen Istene volt István atyának, bátor és nagylelkű tudott lenni. Bátor arra, hogy ő se legyen távoli semmilyen szükségtől; bátor arra, hogy meglásson bajokat, és válaszoljon szenvedésekre. És nagylelkű volt, mert tudta, hogy az életével valami sokkal nagyobban vesz részt, mint amit mi emberileg át tudunk látni. Tudta, hogy az élete része egy meghaladhatatlanul nagyszabású történetnek: Isten és ember közös történetének.
3.
Nemcsak az életében tanított rendtársunk, hanem az életével is tanít minket. Arra tanít, hogy figyeljünk erre a szívünkbe öntött vágyra és nyugtalanságra, amely Istenre nyit meg minket. Bátorít, hogy innen merítsünk erőt a mindennapjainkhoz; ez legyen döntéseink és tetteink szemhatára. Bátorít, hogy nyissuk meg a szívünket a körülöttünk élők szükségleteire és szenvedéseire. Bátorít, hogy merjünk utána menni az idegenbe, bajba, kitaszítottságba került testvéreinknek.
III.
Köszönjük rendtársunknak, Mustos István atyának ezt a tanítást és tanúságtételt. És köszönjük Urunknak, Mennyei Atyánknak rendtársunkat. Hálásak vagyunk érte; örülünk, hogy ismerhettük; köszönjük szeretetét és áldozatos szolgálatát, minden segítségét.
Imádkozunk, hogy teljesüljön az, amire szívében vágyakozott: találkozzék Istenünkkel, Mennyei Atyjával.
Bulányi György beszéde Mustos István gyászmiséjén
2008. május 14-én
Kedves Rokonok, kedves Barátok és szeretett Rendtársaim, akik eljöttetek Pista gyászmiséjére!
Az imént hallott jézusi szavak nem lehelnek semmiféle gyászlevegőt, még engesztelésről sem beszélnek, hanem nagy-nagy örömet árasztanak szívünkbe. Miért? Azért, mert akiket az Atya Jézusnak adott, azok mind elérkeznek Hozzá. Jézus meg nem dobja ki őket. Nem bizony, mert azért jött közénk, hogy megtegye Atyja akaratát. Ez pedig abban áll, hogy el ne veszítsen senkit se azok közül, akiket Jézusnak adott. Hanem azt bízta Fiára, hogy feltámassza azokat, akik befejezik földi pályafutásukat. Így hát aztán eljött pár hete Pistáért is, elvitte Magukhoz őt, s megmutatta neki odafenti szállását, mert odafent sok lakóhely van, s azok közül jut egy Pistának is. Jézus nem is beszélt engesztelésről, csak arról, hogy igyekezzünk jobbítani az életünkön, s arról, hogy égi édesapánk olyan, mint a tékozló fiú papája volt. Tudjuk jól mindannyian, hogy milyennek rajzolta meg őt számunkra Jézus.
De hát hogy jutok ahhoz a megtisztelő lehetőséghez, hogy mindezeket én mondjam el Nektek, Testvéreim? Hiszen tizenhárom évvel hamarább lettem piarista diák, mint Pista, és nem is Veszprémben, csak itt, Pesten, a Duna partján, ahol most is lakom. Mikor meg Pista belépett rendünkben, akkor meg a még messzibb Debrecenben voltam, s már egyetemi lelkész. Majd csak a Rómában kiadott rendi Katalógusokban fedezem fel, hogy létezik egy Mustos István nevű magyar piarista rendtársam is, aki Amerikában él. Azt meg, hogy Pista Nemesvámosi is, csak ma délelőtt tudtam meg az unokahúgától. Az utolsó húsz évben évenként ötvenszer is keresztülutazom e falun, mert ’84-ben építettem egy lelkigyakorlatos házat a balatonfelvidéki Budaváriban, s oda Veszprémből csak Nemesvámoson keresztül lehet eljutni. De azért egyéb úton is közeledem már Pista felé, mert ’89 végén kapok jó ötven esztendő után világútlevelet is, s nekem okvetlenül el kell még az amerikai magyaroknak is mondanom, hogy miként vitézkedtünk itt az orosz megszállás félszázadában. Azért kellett elmondanom, mert meghívtak magukhoz két hónapra, hogy minden amerikai magyarnak elmondhassam Vaincouvertől s Torontótól Miamiig az idehaza történteket s beszámoljak a Bokor vitézkedéseiről is, melyeknek eljutott híre hozzájuk is. S ott volt az amerikai meghívó magyarok között ez a Nemesvámosi Mustos is. Bizony ott! Két napot tölthettem nála a New York közeli Passaicban. S vittem oda magammal egy sereg fiatalt is, mert éppen akkor öt hónapot töltöttek a 16. századi magyarországi habánok Amerikában élő késő unokáinál. Ha meg tudtam jelentetni könyveimet, ebbe a Pistától kapott dollárok is besegítettek – áldja meg értük Pistát az Isten. Mindez ’92-ben volt. Akkor élvezhettem Amerikában Pista plébániáján az ő és ottani magyar népének a vendégszeretetét is.
A következő találkozásunk már 15 évvel később történik, s nem Amerikában, hanem a székesfehérvári kórházban, ahova a mostani misét főcelebráló tartományfőnökünkkel megyek, s ott ismerem meg hazajöttünkben Zsuzsát, az unokahúgát is, akitől hasznos információkat kapok Pistáról, s aki tudomásom szerint nem kevés energiáját áldozta ezekben az években rendtársunkra – őt is áldja meg érte az Isten.
Hamarosan újra találkozom Pistával már a fehérvári Papi otthonban, ahol is Kállay Emillel látogatom meg őt, egy Pistával nagyjából egykorú piaristával, aki Debrecenben volt tanítványom.
Utolsó találkozásunk már halála előtt másfél nappal történik. Megint tartományfőnökünkkel látogatjuk meg őt. Magam olvasom fel neki a Szentatyától érkező köszöntést – aranymiséje alkalmából. Már csak szempillája le-lecsukásával tud válaszolni kérdéseimre: Pista, érted-e, amit mondok?
S most itt vagyunk, Testvéreim, hogy imádkozzunk érte. Hogy megköszönjük, hogy adta őt Isten nekünk: családjának, hazánknak, Rendünknek. Hogy együtt örvendezzünk annak, hogy Pista már túljutott mindannyiunk közös próbáján. Azon a próbán, melyen meg kell mutatnunk életünkkel, hogy mi is az Atya szerelmetes lányai és szerelmetes fiai vagyunk, Jézusunknak pedig nagyon jó testvérei. Meg még egymás számára is azok akarunk lenni. Most és mindörökre. Ámen.
