„Ez a nap szent a mi Urunknak. Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való öröm az erősségetek” (Neh 8,10)
Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Főtisztelendő Püspök Úr!
Főtisztelendő Tartományfőnök Úr!
Kedves Paptestvérek!
Krisztusban Kedves Testvérek!
Kedves Vendégek!
1. „Ez a nap szent a mi Urunknak. Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való öröm az erősségetek" (Neh 8,10). Nagy örömöt ajándékozott ma nekünk a történelem Ura. Örömet a piarista rendnek, örömet a volt piarista diákoknak, a magyar katolikus közösségnek, de városunknak és egész társadalmunknak is.
Vannak olyan házak, templomok, amelyeknek a megújulása, a visszatalálása eredeti rendeltetésükhöz nem csak azért örvendetes, mert célszerű, értékes feladatot töltenek be a megújult épületek, hanem azért is, mert az esemény erőteljes jelentést hordoz, jelképpé magasodik. Ilyen esemény volt a babiloni fogságból visszatért nép számára a jeruzsálemi templom újraépítése. Azt jelentette, hogy Isten hűséges szövetségéhez, nem feledkezik meg népéről, hogy egyén és közösség életének értelme, rendeltetése van. Egy olyan magasabb rendű isteni terv megvalósítására kaptunk hivatást, ami túlmutat a saját életünk szűk határain.
2. Magyarország életében is voltak ilyen jelképes újjáépülések. Amikor Budán a Mátyás-templom ősi falai között újra szentmisét mondhattak 1686-ban, vagy amikor a Magyar Sion dombján, Esztergomban 1856-ban annyi évszázad után újra felszentelték a bazilikát, mindenki átélte a hazatalálás örömét, mindenki ráérzett a megnyíló közös jövő távlatára és vonzására. Egyházmegyénk papsága számára, de nekem magamnak is felejthetetlen élmény volt az esztergomi nagyszeminárium épületének megáldása, amikor 2006-ban több mint ötven év után újra együtt imádkozhattunk a régi falak között.
A pesti Piarista Gimnázium és Rendház kápolnájával együtt régóta központi szentélye a magyar katolikus közoktatásnak. Ennek a Duna-parti épületnek a mérete, eleganciája, sőt a puszta elhelyezkedése is itt, a város szívében mutatja, milyen nagy hivatásra vállalkoztak a tanító szerzetesek, és milyen nagyra becsülte ezt a munkát az egész társadalom. Egyrészt a kiváló színvonalú oktatás, másrészt a harmonikus, teljes, Isten felé megnyíló ember nevelése olyan szolgálat, amelyre minden népnek és minden kornak szüksége van.
Az utóbbi húsz évben – részben éppen a társadalom kérésére és kívánságára – újra nagyobb részt vállalhatott Egyházunk a közoktatás és a nevelés feladatában. De ellenszélben haladt ez a hajó, nehezen tértek vissza régi gazdájukhoz az épületek, nagy anyagi áldozatokba került a felújítás is. De nem csak anyagi áldozatokról van szó, hanem – valljuk meg őszintén – emberi kínlódásról is. Mert akik a papi vagy szerzetesi hivatást vállalták, általában Krisztus iránti szeretetből, az emberek üdvösségének közvetlen szolgálatára vállalkoztak. Aligha lehettek felkészülve arra, hogy építkezéssel, tatarozással, menedzserkedéssel töltsék idejük jó részét, erre fordítsák energiájuk zömét. Még az is felmerülhetett sokunkban – talán még olyanokban is, akik alapításánál fogva tanításra hivatott rendek tagjai -, hogy valóban a közoktatás a feladatunk a mai világban? Pedig hát az elhivatottságnak minden történelmi korban, minden országban és kultúrában sajátos, konkrét arca és neve van. És a krisztusi hívó szó gyakran a körülöttünk élő embereken keresztül szól hozzánk. A szükségleteiken, a szenvedéseiken, a problémáikon, a gondjaikon keresztül is. Az irgalmasság cselekedeteinek ősi felsorolása – melyet a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma ma újra tartalmaz – külön is említi a tudatlanok tanítását mint az irgalmasság lelki cselekedetét. Színvonalasan előadott, naprakész, helytálló, igaz ismeretekre van szükségük az embereknek. A részletekben megragadható igazságokon keresztül és azok fölött az egyetlen, a teljes, az örök igazságra. „Akik az igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek majd, mint a csillagok a világegyetemben" (vö. Dán 12,3). Ez hát a hivatása ma is a katolikus iskolának, erre kapnak különleges küldetést és kegyelmet a tanító szerzetesek. Ha sok iskolába nem is jut már elegendő szerzetes tanár, ha maguk a rendek is többnyire világi pedagógusokkal dolgoznak, azért az egész életnek az ifjúság tanítására és nevelésére való szentelése, mégpedig Krisztus iránti különleges szeretetből ma is önálló, markáns hivatás marad. Olyan hivatás, amit a szerzetesi önfeláldozás világos tanúságtételével ma is érdemes, ma is nagyszerű vállalni. Sohasem fejeltem el azokat a piarista tanáraimat, akik kora reggeltől készültek egy-egy fizika- vagy kémiaórára, hogy a kísérlet biztosan sikerüljön. Nem felejtem el azokat, akik még a matematika vagy a földrajz oktatása közben is ablakot tudtak nyitni a hitre.
3. A mai napon megáldjuk a megújult kápolnát is. Azt a kápolnát, amely sok diák befogadására épült. Azt a kápolnát, amelynek a fényképét tanáraink áhítattal mutatták nekünk, amikor az iskola a Mikszáth téri épületben működött. Azt a kápolnát, ahol először úgy jártam, hogy az Egyetemi Színpad előadására jöttem. Aligha gondolta akkor valaki, hogy ez az épület és ez a kápolna egykor visszakapja eredeti rendeltetését. A templom és a nyilvános kápolna elsősorban Isten háza, szent terület, szakrális tér. Krisztus szentségi jelenlétén kívül templomainkat egyes szentek különleges tisztelete is jellemzi. Ezt a kápolnát Kalazanci Szent József tiszteletére ajánlották. Kalazanci Szent József, a Piarista Rend alapítója, már hazájában, Spanyolországban hősies szeretetről tett tanúságot. Eladta minden vagyonát, és árát szétosztotta a szegények között. Később római papi működése idején találkozott az utcákon csellengő, elhagyatott gyerekek tömegével. Rádöbbent, hogy iskolázáshoz kellene segíteni őket. „Először a római plébánosokhoz fordult, és kérte, engedjék meg, hogy ezek a szegények is járhassanak a plébániai iskolába. A plébánosok nem zárkóztak el, csak azt kérték, hogy ennek fejében a város emelje meg az iskolák számára nyújtott támogatás összegét. Ezt pedig a városi tanács… elutasította" . Ezután József a szerzeteseknél próbálkozott, akik szintén nem tudták vállalni ezt az új kötelezettséget. Ekkor határozta el, hogy maga alapít „kegyes iskolát", ingyenes iskolát a szegények számára. Mivel az iskolának nagy sikere volt, százával érkezetek a gyerekek, egyre több pap vállalta az oktatást. Belőlük alakult ki az a közösség, amely a szerzetesrend magvát alkotta. Közben azért – éppen az ügy fontosságát felismerve – maguk a pápák kezdték el ezeket az iskolákat anyagilag támogatni. A Szentírás szövegét újra kiadó felejthetetlen Aldobrandini pápa, VIII. Kelemen (1592-1605), majd később V. Pál is jelentősen hozzájárult a költségek fedezéséhez. Kalazanci Szent Józsefnek mégis 92 éves korában úgy kellett elhagynia a földi életet, hogy rendjét feloszlatva, életművét romokban látta. A XVIII. század második fele hozta meg szenttéavatását (1767-ben). Nem sokkal később rendjének sok helyütt a feloszlatott jezsuiták oktatási feladatait is át kellett vennie.
Legyen kápolnája számunkra is az elmélkedés és az imádság helye. Kérjük Krisztus gondviselő pártfogását a történelem viharaiban élő Egyháza számára. Emlékezzünk arra, hogy hiteles kereszténynek lenni sohasem volt könnyű. Vállaljuk bizalommal azt, amit Üdvözítőnk a mai korban vár tőlünk evangéliumának hirdetésében és az emberek szolgálatában.
Boldogságos Szűz Mária, kegyes iskolák Királynéja, könyörögj érettünk!
Kalazanci Szent József, könyörögj érettünk! Ámen.
