Mire tanít Szent István öröksége a mai migrációs világjelenség közepette? Erről is beszélt Erdő Péter bíboros augusztus 20-án, államalapító Szent István királyunk ünnepén a Szent István-bazilika előtti téren bemutatott hagyományos ünnepi szentmisén. Agonás Szonja írása.
Mire tanít Szent István öröksége a mai migrációs világjelenség közepette? Erről is beszélt Erdő Péter bíboros augusztus 20-án, államalapító Szent István királyunk ünnepén a Szent István-bazilika előtti téren bemutatott hagyományos ünnepi szentmisén.
Erdő Péter bíboros, aki az ünnepi szertartás főcelebránsa és szónoka is volt egyben, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjaival és Alberto Bottari de Castello apostoli nunciussal együtt mutatta be a szentmisét. Szent István király ünnepén arra emlékezünk, hogy hogyan lehet a keresztény hit erejében és örömében országot építeni – fogalmazott a szentmise elején mondott köszöntőjében a főpásztor. Első szent királyunk tanácsát kérjük a megmaradáshoz – intett a bíboros –, mert az az alap, amelyre ő országunkat építette, ezer éven át tartósnak bizonyult. Vallatjuk örökségét, kérjük közbenjáró támogatását, hogy az ő szellemében kapjunk eligazítást történelmünk változó körülményei és drámai kihívásai között – tette hozzá. Ezt követően a bíboros megáldotta az új kenyeret.
Erdő Péter bíboros szentmisén elhangzott prédikációját teljes terjedelmében közöljük.
Krisztusban Kedves Testvérek!
1. Szent István napján mindig ugyanazt a személyt ünnepeljük: államalapító első szent királyunkat. Ugyanazok a szentmise olvasmányai is. De ugyanaz az életszentség, ugyanazok a szentírási sorok évről évre új igazságokat villantanak fel. Mert minden évnek van sajátos hangulata, minden évben sajátos a helyzet, az örök igazságok üzenetein belül minden évnek megvan a maga témája.
2. Az idén a téma az utcán hever! A szó szoros értelmében. Pályaudvaraink környékén vagy országunk déli határa közelében. A határunkat átlépő emberek ezrei új és új kérdések elé állítanak mindannyiunkat. Hallunk menekültekről, üldözöttekről, szörnyű háborúk és polgárháborúk áldozatairól, hallunk tömegekről, akik a jobb élet reményében indulnak meg a világ szerencsésebb része felé.
Először csak hírek érkeztek, csak társadalmi viták hangzottak fel. Egy ideig a külföldi tudósítások uralták a képzeletünket. Azok a tömegek jelentek meg a szemünk előtt, akik túlterhelt lélekvesztőkön igyekeztek Líbiából Olaszországba jutni, és akik közül újra és újra százak fulladtak a Földközi-tengerbe. Hallottuk Szentatyánk, Ferenc pápa bátor megszólalásait is, amelyek szenvedélyesen fejezték ki a bajbajutott emberek iránti együttérző, keresztény szeretetet.
Aztán hallottunk nagy, nemzetközi vitákról, útkeresésekről és európai folyamatokról, gazdasági és jogi problémákról. Nem sokkal később hazánkban is immár mindenki számára látható módon megjelentek azok az emberek, akiket sokan menekülteknek, mások migránsoknak neveznek. És el kellett gondolkodnunk arról, hogy mit látunk a mai világban. Az idősebb generációknak eszükbe jutottak a régi tapasztalatok. A háború utáni kitelepítések vagy menekülések – mondjuk a németeké Magyarországról, vagy a magyaroké a szomszédos országokból. Tömeges szenvedések emlékei. Olyan eseménysorok, amelyek Isten szolgája Mindszenty József bíborost sokszor arra kényszerítették, hogy bátran felemelje a szavát az emberi személy és az emberi méltóság védelmében. Sokakban megjelentek Európa-szerte, és nem csak hazánkban, az aggodalmak is. Sok egyoldalú nyilatkozat hangzott el. Felmerült a kérdés, hogyan lehet az, hogy ugyanabban a világban élünk, de az egyik ember csak az egyik elemét, a másik pedig csak a másik vonatkozását tudja látni ugyanannak a dolognak.
Aztán jöttek a számok, a statisztikák, az előrejelzések, és ma ott tartunk, hogy mindenki elismeri: itt hatalmas, nemzetközi méretű folyamatról van szó. Olyan történésről, amely messze meghaladja akár az egyéni lehetőségeinket, akár országunk képességeit és méreteit. Olyan jelenséggel állunk szemben, amelynek teljes mélységét, okait, hatásait nem ismerjük, talán nem is tudjuk megismerni.
3. Akkor hát mi a teendő? Mit mondhat a hívő ember, mit mondhat az Egyház? Vagy jobban teszi, ha bölcsen hallgat, mert hogyan minősítse erkölcsileg azt, aminek a tényleges valóságát nem is egészen ismeri? Ez azonban helytelen válasz lenne. A csüggedés kísértése. Mert mióta világ a világ és ember az ember, újra és újra szembe kellett néznie olyan jelenségekkel, amelyeket nem ismert és nem értett teljesen. De cselekedni mégis kellett, és az élet sokszor nem ad gondolkodási időt.
Milyen útmutatást ad nekünk a hitünk? Mire tanít Szent István öröksége? Tanít a segítő szeretetre, tanít a felelősségre önmagunk és életünk alapvető intézményei iránt és tanít a Gondviselésbe vetett bizalomra. Mindenekelőtt maga Krisztus a szeretet parancsát főparancsnak nevezte: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből (…) Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Minden emberben meglátjuk Isten képét, mindenkinek, aki valódi szükséget szenved, segíteni akarunk. De az sem újdonság a történelemben, hogy a javak, az erőforrások, a lehetőségek nem elegendők mindenki számára. Mindenekelőtt tehát az igazságtalanságokkal kell szakítanunk. A nagy, a nemzetközi, a globális igazságtalanságokkal, például azzal, hogy önző gazdasági érdekek miatt tönkretesszük a környezetünket, hogy nagy térségek maradnak ivóvíz nélkül, hogy országnyi területeken válik lehetetlenné a klímaváltozás miatt a mezőgazdasági termelés és az egyszerű emberek élete. De idetartozik az is, ha ugyanaz a munka az egyik országban úgy tűnik, tízszer vagy százszor több fizetésre jogosít, mint a másikban. Hazánkból is fiatal, életerős emberek sokasága vándorol ma nyugatra, mert úgy látja, csak így tudja megtervezni az életét, így tud lakáshoz jutni, családot alapítani. Ráadásul az az ember érzése, hogy ez nem is főként a magyarországi munkáltatók bűne, hanem rendszerszintű probléma, amit az egyén aligha tud megváltoztatni.
De segíthetünk, és hála Istennek, szerény lehetőségeinkhez mérten tudunk is segíteni karitatív és emberi problémákban, és ebben egyházi közösségeink ki is veszik a részüket. Tisztelet illeti a Karitász, a Máltai Szeretetszolgálat, számos szerzetesrend, a Szent Egyed Közösség és sok-sok más katolikus és egyéb szervezet és közösség munkáját, akik emberséggel és szeretettel segítik azokat, akik a legjobban rászorulnak.
4. Szent István király Intelmeiben csodálatos, harmonikus rend képét rajzolja fel. A katolikus hit megtartásáról, az Egyházról, a főemberek és a katonák megbecsüléséről, az igazságosság és a béketűrés tiszteletben tartásáról beszél. Vagyis az igaz meggyőződésen alapuló igazságos rend képét rajzolja fel, a béketűrésről és az igaz ítéletről szól (Intelmek V, 2). Ezután tér ki a vendégekre és jövevényekre, az irántuk való jóindulatra, és figyelmezteti fiát, nehogy lerombolja azt, amit István király maga épített; szétszórja azt, amit ő maga „fogott össze” (Intelmek VI, 3). Egyszerre tartja szem előtt a rendezett és igazságosan működő országot és a felelős, befogadó nyitottságot. Megvan tehát mindenkinek a hivatása és a felelőssége.
És megvannak azok az értékek is, amelyek a segítő szeretetet hosszú távon lehetővé teszik. Ilyen érték mindenekelőtt a család. Mert ott tanulunk meg egymásra figyelni, ott tanuljuk meg, hogy rá vagyunk utalva egymásra. Mai korunk sokszor arra csábít, hogy szétszórtak, önzők legyünk és elszigetelődjünk egymástól. De az igazi közösségre és a meghittségre mégis mindenki vágyik. Kell tehát a jó család már azért is, hogy szeretettel tudjuk fogadni azt, akitől esetleg az élet megtagadta, hogy családhoz tartozzék.
És kell a nemzet. Kell az a közösség, amely átadja a nyelvet, a kultúrát, a történelmi tapasztalatokat, amely a saját zsenialitásával a maga módján tud szembe nézni az új és új kihívásokkal. Aki a saját értékeit ismeri és megbecsüli, az tudja tiszteletben tartani a másokét is. Tehát felelősek vagyunk családjaink és népünk iránt, de ez nem önzést jelent, hanem adni kész, bölcs felelősséget.
És érték, örök érték az Egyház, a Krisztusban hívők közössége, ahová az egész emberiség meghívást kapott. Felelősek vagyunk azért, hogy Egyházunk örömteli, meghívó közösség legyen. Hogy arról ismerje meg Krisztus tanítványait a világ, hogy mennyire szeretik egymást.
5. Szent István király élete végén országát a Boldogságos Szűz Máriának ajánlotta. Mert minden nagylelkű igyekezet és minden emberi bölcsesség kevésnek bizonyulhat egy drámai történelmi helyzetben. István király azonban még élete végén is tanít minket. Arra tanít, hogy minden igyekezetünkön túl szükségünk van a bizalomra. Mert Isten nem hagy magunkra minket, gondja van ránk. Mindannyiunkat egyénileg is az örök boldogságra hív, de a Teremtő szeretetével nézi a népeket is. Szűz Mária mindannyiunk édesanyja. De nekünk, magyaroknak, különösen is Nagyasszonyunk és Patrónánk. Bízzunk hát szabadító segítségében. Majdnem háromszázharminc éve, hogy Buda felszabadult, hogy a Mátyás-templomból újra keresztény templom lett, hogy itt, a Kárpát-medence közepén megújult a kereszténység és a magyarság. Ezzel a bizalommal kérjük most is: Magyarok Nagyasszonya, Boldogságos Szűz Mária, könyörögj értünk! Szent István király, könyörögj értünk! Ámen.
Az ünnepi szentmise végén hagyományos módon megtartották a Szent Jobb-körmenetet.
A szertartáson részt vett Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Lenkovics Barnabás, az Alkotmánybíróság és Darák Péter, a Kúria elnöke, valamint az állami, társadalmi és kulturális élet számos képviselője.
Fotó: Lambert Attila
Agonás Szonja/Magyar Kurír
