Pedro Aguado generális atya levele Isten akaratának kereséséről, a közösségi megkülönböztetés fontosságáról.
Értsétek meg az Úr akaratát
Elég világos, hogy 48. egyetemes káptalanunk számos területet kínál a reflexióra, és – ha megengedjük – az élet és a küldetés új dimenzióit nyitja meg előttünk. Úgy vélem, az egyik szempont, amelyre figyelmünket összpontosítanunk kell, az, hogy ápoljunk és tegyünk jobbá mindent, ami személyes, közösségi és intézményes szinten kapcsolódik a megkülönböztetéshez és a döntéshozatalhoz. Kétségtelenül jobban fogunk haladni a szinodalitás útján, ha elismerjük, hogy még sok tanulnivalónk van arról, mit is jelent életünkben a (lelki, hivatásbeli, apostoli stb.) megkülönböztetés.
Erről a témáról szeretném megosztani veletek ezt az egyszerű reflexiót, abba a keretbe ágyazva, amelyet Pál apostol javasol az efezusiaknak (Ef 5,17), és amelyben nagyon világosan összefoglalja a keresztény megkülönböztetés célját: értsétek meg az Úr akaratát!
Először is, legyünk tudatában annak, hogy itt az ideje elkezdenünk egy reflexiós folyamatot a megkülönböztetés dinamizmusairól. Nem tudunk mindent erről a témáról, és amit teszünk és eldöntünk, azt sem megfontolt és megosztott folyamatok alapján visszük végbe. Emlékszem egy olyan alkalomra, amikor mi, a Legfőbb Elöljárók Uniójának tagjai találkozhattunk Ferenc pápával, és ő emlékeztetett bennünket arra, hogy az ifjúsági szinódus a fiatalok szinódusa volt a fiatalokról, a hitről és a hivatástisztázásról. És hozzátette ezt mindannyiunk számára világos mondatot: „Nagyobb erővel szeretném bevezetni a megkülönböztetést az egyház életébe.” [1] A pápa egyik alapvető megállapítása ez, amit mi is vállalhatunk, és kell is vállalnunk: nagyobb erővel kell bevezetnünk a megkülönböztetés témáját a Kegyes Iskolák életébe.
Sok okból kifolyólag hiszem, hogy kulcsfontosságú szükséglet előtt állunk. De csak hármat idézek.
Az első megmagyarázásához az Apostolok cselekedetei 15. fejezetében olvasható elbeszélésből merítek ihletet. Az evangéliumi javaslat ismeretlen környezetben tört utat magának, közben sok kérdés és kihívás merült fel. A körülmetélkedésről szóló vitát az apostolok nem egy rendelettel oldották meg, hanem meghallgatták a „hitélet új tereiből” fakadó újdonságot. Megvitatták, meghallgatták, és végül úgy döntöttek, hogy a közösségnek meg kell nyílnia arra, hogy az üdvösség Isten által Krisztusban felkínált teljességét új módon értelmezze, fogadja be és adja tovább. Ez a Szentlélek meghallgatásának mélyreható folyamata volt. [2]
Ma ugyanez történik velünk. Sok új területre eljutunk, és új kihívások merülnek fel, amelyek befolyással vannak arra, hogy mi, piaristák milyen válaszokat kínálunk a mai gyerekeknek és fiataloknak, a társadalmaknak, amelyekben élünk, és mit válaszolunk a fiatal szerzetesek érzékenységére, akik a jobb Kegyes Iskolákért a legjobbat akarják adni magukból. Megkülönböztetési folyamatokra van szükségünk ahhoz, hogy megteremtsük az új struktúrákat, közösségi stílusokat és missziós lehetőségeket.
A második ok, melyre a téma fontosságának megmagyarázására figyelni szeretnék, az az erőteljes egyházi és piarista felhívás a szinodalitásra. Közösségi megkülönböztetés nélkül nincs szinodalitás. A szinodalitás a közös mérlegelési képességünkön alapul, az váltja ki. Ezért úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb feladat, melyet el kell végeznünk, az a közösségi megkülönböztetés megtanulása.
Van egy harmadik ok is, melyet fontolóra kell vennünk. Saját folyamataink néhány gyengesége láttán nem felesleges egy kis önkritika. Talán jó lenne, ha testvérekként megpróbálnánk megnevezni ezeket a gyengeségeket. A magam részéről elmondhatom, hogy amikor szabadon és becsületesen beszélgetünk a megkülönböztetési folyamatainkkal és döntéshozatalunkkal kapcsolatos gyengeségeinkről, akkor nagyon is képesek vagyunk azoknak a szempontoknak az elismerésére, amelyeken a legtöbbet kell dolgoznunk. Ezek közé tartozik: a kellő imádságos dinamika nélküli döntés; a megkülönböztetés összetévesztése a döntéssel; mindenki figyelmes meghallgatásának a nehézsége; kísérletek a többiek gondolkodásmódjának tiszteletlen befolyásolására; arra való törekvés, hogy az én elképzelésem „győzzön”, anélkül, hogy megértenénk, hogy olyan válasz megtalálásáról van szó, amelyen mindenki osztozik; nyomást gyakorló körök; az igazság nem kellő tisztelete; a rend érdekétől távol álló szempontok, például barátság, származás, kultúra, életkor vagy bármely egyéb – az eldöntendő ügy szempontjából lényegtelen – kritérium szerint való döntés vagy szavazás. Mindig szükség van arra, hogy beszéljünk, javasoljunk, kifejezzük az elképzeléseinket, de mindig őszinte párbeszéd, meghallgatás és közös keresés alapján.
A következő három ok – az idők újszerűsége, a szinodalitás javaslata és saját jobbítási igényeink – bőven elegendő annak megértésére, hogy sok feladat áll előttünk. Szeretnék kijelölni néhány haladási irányt mindabban, ami a közösségi megkülönböztetéssel kapcsolatos. Öt pontot javaslok átgondolásra.
1. A megkülönböztetés nem lehetséges növekvő imaélet, gondos lelkiség, a saját lelkünk mélyére hatolás készsége nélkül, hogy benne felfedezzük Isten akaratát. Mindegyikünk lelki életének mélysége és becsületessége döntően meghatározza személyes és közösségi mérlegelő képességünket. Találóan fejezi ki a tékozló fiú példabeszéde, amikor említi, hogy „magába szállt” (Lk 15,17), és megtalálta a választ. Amikor a példabeszéd fiatalembere elhatározza, hogy lemegy legmélyebb középpontjába, ott felfedezi az egyetlent, amit nem tudott eltékozolni: apja gyermekkora óta megtapasztalt feltétel nélküli szeretetét. Ne áltassuk magunkat: a felszínes élet felszínes megkülönböztetéshez vezet (ha egyáltalán használhatjuk ezt a szót). A gondos lelki élet közelebb visz bennünket ahhoz, hogy jól csináljuk a dolgokat. És ez olyan feladat, amelyet mindannyiunknak magunk elé kell tűznünk, ugyanúgy, ahogy a rendnek is fel kell vetnie, hogyan segíthet bennünket.
2. A jó megkülönböztetésnek megvan a saját módszertana. Egy könyv is kitelne belőle, ezért épp csak megemlítem. Nagyon konkrét dolgokra gondolok, mint ezek is: legyen egyértelmű a kérdés, amelyet meg kell válaszolnunk vagy a téma, amelyről döntenünk kell; mindenkit megfelelően tájékoztassunk; legyen világos, ki és hogyan hoz döntést (az elöljáró, a közösség stb.); legyen helye az imádságnak és a közösségi megosztásnak mind az ima gyümölcseiről, mind a saját elképzeléseinkről; legyünk nyitottak a külső segítségre, amelyre szükségünk lehet a reflexió elmélyítéséhez stb. Úgy vélem, ahhoz, hogy előre lépjünk a szinodalitásban, igen jól jönne számunkra néhány találkozó a megkülönböztetés folyamatainak megtanulására.
3. Pontosan ez a harmadik pont, melyet javasolni szeretnék. Nevezhetjük „progresszív tanulásnak”. Világos, hogy néhány közösségünkben, és talán néhány demarkációnkban is, nem kevés hiányosságunk van mindabban, ami a megkülönböztetéshez és a döntéshozatalhoz kapcsolódik. Ez biztosan igaz. De az is igaz, hogy mindannyian tudnak, tudunk tanulni. Tanulni pedig úgy lehet, hogy járunk. Hozzuk lendületbe a progresszív tanulást, a szinodalitás és a megkülönböztetés dinamikáit. Így fokozatosan, tanulva a hibákból, a Szentlélek ihletéseire nyitottabb ösvényekre térhetünk.
4. A jól végzett megkülönböztetés gyümölcse a „szív egyetértése”. Ha jól csináljuk, sohasem fogunk azzal az érzéssel kijönni egy mérlegelési és döntéshozatali vagy szavazási folyamatból, hogy vesztettünk, mert nem az lett az eredmény, amit reméltünk. A megkülönböztetés nem annak elszigetelésére törekszik, aki különböző, hanem arra, hogy mindenkit integráljon, hogy abban, amit eldöntöttünk, szívesen működjünk közre, még ha nem is értünk vele egyet és nem is az a véleményünk. Nem azért élünk közösségben, és nem is azért gyűlünk össze a döntéshozatalra, mert mindnyájan ugyanazt gondoljuk, hanem azért, mert mindnyájan mélységesen vágyunk arra, hogy egymást meghallgassuk, együtt imádkozzunk, keressük Isten akaratát, és „fogjunk hozzá a munkához”, hogy a meghozott döntést előre vigyük. Vannak jó tapasztalataink arról, hogy már hoztunk különböző álláspontokból kiinduló, de becsületesen átbeszélt, megimádkozott és elhatározott döntéseket.
5. A megfelelő kérdéseket tegyük fel magunknak. A lelki, apostoli vagy intézményi megkülönböztetés, mind személyes, mind közösségi dimenzióban igényli a „látásmód tágítását”, hogy két lényeges dolgot megértsünk: a témák, melyeken dolgozni akarunk, legyenek valóban lényegesek, és közösségünk legyen képes felismerni, megérteni azokat az „életjeleket”, amelyek az általuk igényelt válasz újdonságából fakadnak. Ezekben a hónapokban, amikor helyi és tartományi káptalanokat tartunk, a „látásmód tágítása” még szükségesebb, hogy megpróbáljunk közelíteni azokhoz a kérdésekhez, amelyeknek valóban mérlegelésünk tárgyát kellene képezniük. Azt hiszem, az általunk megélt különféle helyzeteknek vannak közös és egyedi kérdései.
Íme néhány példa a kérdésekre, amelyeket feltehetünk magunknak: Mit jelent számunkra a szinodalitásra való felhívás? Hogyan tudjuk hitelesen elősegíteni a közös missziót? Mely területekre kell nagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a képzésben részesülő fiataljaink növekedhessenek egy tisztábban karizmatikus identitásban? Hogyan láthatjuk meg és fejleszthetjük azokat az „életlehetőségeket”, amelyek kétségtelenül minden demarkációban felmerülnek, még azokban is, amelyek szemlátomást több gonddal küzdenek, vagy amelyekben mélyebben gyökerezhet az elbátortalanodás? Melyik az a testvér, akit szerintünk ebben a pillanatban meg lehet kérni a Konstitúciónk szerint való elöljárói szolgálatra? Tartományunk számára mit jelent az, hogy „járjunk a fiatalokkal? Természetesen lehetne folytatni. Fontos kihívás előtt állunk: adjuk meg káptalani folyamatainknak azt a lehetőséget, hogy újdonságra provokáljanak!
Ezt a testvéri levelet egy feljegyzéssel fejezem be, amely kapcsolódik ahhoz a lelki megkülönböztetéshez, amelynek megélésére mindannyian hivatottak vagyunk. A megkülönböztetés nem csupán egy módszertan, vagy a problémák és kérdések kezelésének egyik módja. Mindenekelőtt a keresztény életnek, a hivatáshoz való hűségünknek a dimenziója, amelynek imádságunkban, mindennapi életünkben, küldetésünk gyakorlásában mindig jelen kell lennie. Röviden hivatásunk egyre hitelesebb megélésében, a mindennapi életünkben. Nem a „nyugalom buborékjában” élünk, mely könnyűvé teszi a dolgokat számunkra. Az élet nem ilyen. Mindennapi kereséseink, kicsinyességeink, bűneink, gyengeségeink és hűségre való törekvésünk közepette élünk és mérlegelünk. Azok vagyunk, amik, és saját valóságunkból éljük meg hitünket és hivatásunkat. Belőle kiindulva kell törekednünk arra, hogy hűségesek legyünk, egyre inkább hűségesek ahhoz, amit Isten kíván tőlünk. Ez az élete mindannyiunknak, a közösségeinknek és a Kegyes Iskoláinknak.
Ha még nem láttátok, kérlek benneteket, hogy nézzétek meg az Emberek és istenek (Des hommes et des dieux) című francia filmet (2010), amelyben megérthetjük a tibhirine-i ciszterci szerzetesek történetét, az általuk annyira szeretett Algéria vértanúit. Egy jól elvégzett lelki megkülönböztetés története. Elég, ha elolvassuk a tanúságtételt, melyet a közösség priorja, Christian de Chergé írt [3], hogy észrevegyük: ebben az igen bonyolult helyzetben valóban mindannyian őszintén arra törekedtek, hogy becsületes, őszinte, és – miért is ne mondanánk ki – nehéz lelki megkülönböztető folyamaton keresztül hűségesek maradjanak hivatásukhoz. Ferenc pápa a közelmúltban mindegyiküket boldoggá avatta.
Köszönöm nektek ezeknek a gondolatoknak a befogadását, melyeket egy meghívással zárok: ne egyszerűsítsük le a szinodalitásra való felhívást. Éppen ellenkezőleg, mélyedjünk el abban, amit a Szentlélek kér az egyháztól!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
[1] Ferenc pápa: Találkozás a Legfőbb Elöljárók Uniójával, 2016. november 25.
[2] ApCsel 15,28: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél.”
[3] Christian de Chergé: Legyőzhetetlen remény, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2012.
