Január 16–19. között az UCESM (Szerzetesi Nagyobb Elöljárók Európai Konferenciáinak Uniója) tanulmányi napokat szervezett Rómában. A Seraphicum ferences konferencia-központban lezajlott intenzív program során Labancz Zsolt piarista tartományfőnök, az UCESM elnöke nyilatkozott a Romkatnak.
– Mielőtt a szerzetesség kérdésére rátérnénk, hadd kérdezzem meg, hiszen ez most számunkra nagyon aktuális: milyen gondolatok fogalmazódtak meg benned a csíksomlyói pápalátogatás híre kapcsán?
– Amikor eljutott hozzám a pápalátogatás híre, nagyon megörültem, hiszen nagyszerű dolog az, hogy Ferenc pápa ellátogat Csíksomlyóra is, megtisztelve ezzel a magyar híveket. Egyrészt az egyetemes egyházzal való közösség megélésének alkalma lesz ez, másrészt Ferenc pápa személye, működése fontos üzenetet hordoz számunkra. Úgy látom, hogy ő erőteljesen képviseli az evangéliumból fakadó szabadságot, az evangélium lényegéhez való odafordulást, s erre nagy szükségünk van, hiszen sokszor csak a szabályoknak való megfelelések igazítják az életünket. Azt pedig sajnálom, hogy a pápalátogatás időpontja úgy alakult, hogy ez feszültséget kelt a hívekben: hogy a pápai szentmise ünneplésébe kapcsolódjanak be vagy pedig egy héttel később a csíksomlyói búcsún vegyenek részt.
– Az európai szerzetesi konferencia (UCESM) elnökeként milyen remény jeleket látsz Európában a szerzetesi életet illetően?
– Tágas terület ez, hiszen Európa nagyon sokszínű, összetett. Néha felmerül, hogy vajon egy Európa van-e vagy több. S azután a szerzetesség hogyléte összekapcsolódik az egyház, illetve a kereszténység európai jelenlétével. Ha reményjelekre kérdezel, akkor elsőre a sok odaadott életű, elkötelezett szerzetes jut eszembe, akik Európában élnek. Részt vesznek a társadalom életének szinte minden területén, sokféle szociális tevékenységet végeznek hitükből, hivatásukból fakadóan. S ahol szerzetesek jelen vannak, az valamiképp arra utal, hogy Isten maga is jelen van az élet azon területén. A szerzetesek közösségei sokszor a spiritualitás forrásai, s azt tapasztaljuk, hogy ma is erős spirituális igény, keresés él az emberekben. Persze ott van – főként Európa nyugati felén – a szerzetesek létszámának csökkenése, sok közösség elöregedik, némelyik meg is szűnik. Azt hiszem, tanulnunk kell ezt a helyzetet a hit szemével látnunk, nem csak a számokra figyelve: egy korábbi helyzet biztosan megszűnik, egy új van alakulóban, amely új meghívásokat rejteget számunkra. Alighanem a gyökerekhez való visszatérésre is hív ez minket: a saját karizmánk újrafelfedezésére, arra, hogy ott felfedezzük a szerzetesi élet gyökereit, a Krisztusnak adottságot, a megszenteltségünket, a közösségi élet értékét.
– Milyennek látod a magyarországi szerzetesi életet?
– Nagyon fontos időszak volt a magyar szerzetesség számára a rendszerváltás utáni újraindulás harminc évvel ezelőtt. Sok közösség indult el ismét, új közösségek is érkeztek hazánkba. Jelenleg 66 női közösség és 33 férfi közösség van Magyarországon, természetesen nagyon különböző létszámokkal. Sok-sok szolgálati hely is újra-, illetve elindult. Amit az európai szerzetesek szolgálati területeiről mondtam, az érvényes a magyar szerzetesekre is: a szociális élet megannyi területén jelen vagyunk. Hál’Istennek érkeznek újak is, „vannak hivatásaink” – ahogyan mondani szoktuk. Látom továbbá, hogy egyre több ismeretség és kapcsolat szövődik a szerzetesi közösségek között, egyre erősödik a magyar szerzetességben az a gondolat, hogy dolgozzunk együtt a közös területeken. Egy atomizált társadalomban fontos üzenetet hordoz az együttműködés. Fontos, hogy a magyar szerzetességről elmondható, hogy a képzésére is nagy figyelmet fordít, és keresi az életet adó impulzusokat.
– Milyennek képzeled te a szerzetesi élet jövőjét, mi lenne a te álmod a szerzetesi életről?
– Néha arra jutok, hogy a szerzetesélet tulajdonképpen nagyon egyszerű: szeretni Istent teljes lényünkből, s ezt a szeretetet megélni emberi kapcsolatainkban. Valójában minden keresztény élet erre hivatott, mi, szerzetesek erre tesszük rá az életünket. Fontos számomra olyan közösség alkotása, ahol tudunk osztozni, ahol a közösség az emberi növekedésnek, érlelődésnek és a hitbeli növekedésnek is a helye. Olyan szerzetesi életről álmodom, ahol ezt meg tudjuk élni, ahol elfogadjuk a másikat úgy, ahogyan van, mindenféle esendőségével, meg jószándékával, törekvésével együtt, ahol meg tudjuk osztani a hitünket és ebben növekedni is tudunk. A szolgálatban nagyon egyértelmű odaadottságra vágyom. A szerzetesi élet nyilvánvalóvá teszi, ami mindenkire érvényes, hogy van az a része az életünknek, személyünknek, ami titok, ahol a belső szentélyünk van, ahol Isten lakik, ahonnan valójában éljük az életünket. Ezt ápolnunk érdemes. Mostanában fontos számomra, hogy szerzetesnek lenni nem tökéletességet jelent, hanem a radikális elfogadását az emberségünknek, s mindezt – vagyis az életünket – Istennel kapcsolatban megélni.
– Mint neveléssel foglalkozó rend tagja, hogyan látod, egy mai fiatalt mi vonz a szerzetesi életre?
– Azt látom, hogy ami vonzza őket, az egyrészt a közösségi élet, ahol megfogja őket a jókedv, nem a felszínes vidámkodás, hanem a derűs közösségi élet, ahol megtapasztalják az egymásra figyelést és a közös Istenre figyelést. Együtt szükséges számukra mindkettő, erre érzékenyek. A mai fiatalok nyitottak a radikalitásra, az már nehezebb persze, hogy ezt egy életre vállalják. Azt hiszem, a középszerű, nem jelentőségteljes élet nem érdekli őket, annak semmi ereje nincs, csak a radikális, elkötelezett, odaadott, egyértelműségre törekvő életnek. Úgy érzékelem, hogy megértőek tudnak lenni a gyengeségeinkkel kapcsolatban is, ha látják, hogy ebbe nem beletörődünk és nem a középszerűségnek adunk utat, hanem a gyengeségeinkkel együtt haladunk a jó irányba. Tanulnunk kell megnyitni az életünket a fiatalok felé, ki kell alakítanunk, hogy legyenek közösségeink, amelyek befogadóak tudnak lenni, ahol egy időre bele lehet kóstolni a szerzetesi életbe.
Az ifjúsági szinódussal kapcsolatban nekünk, piaristáknak, volt egy saját folyamatunk is, és ott nagyon erős igényként jelentkezett a fiatalok részéről, hogy kísérjük őket; nagyon vágynak arra, hogy az emberi és keresztényi életük kérdéseivel, helyzeteivel legyen kihez fordulni. Vagyis segíteni is kell a fiatalokat, hogy ki tudják mondani kérdéseiket, s aztán támogatást kapjanak a keresésük folyamatában.
Forrás és fotó: Homa Ildikó SSS/Romkat.ro
