A Szentatya január 5-én fogadta az Olasz Katolikus Tanárok Szövetségének képviselőit. Beszédében a találkozás kultúrájának kialakítását, az iskola és a család közötti szövetség újrakötését, valamint a teremtésvédelmi nevelést hangsúlyozta.Ferenc pápa beszédét teljes terjedelmében közöljük Tőzsér Endre SP fordításában.
Kedves Testvéreim!
Isten hozott titeket, a Katolikus Tanárok Olasz Szövetségének képviselőit országos kongresszusotok alkalmából! Köszönöm az elnök szavait.
Három témát szeretnék felkínálni nektek reflexiótok és elköteleződésetek számára: a találkozás kultúrája, az iskola és a család szövetsége, valamint a teremtésvédelmi nevelés. De arra biztatni is szeretnélek titeket, hogy folytassátok a szövetség működtetését.
Először is szeretnék köszönetet mondani hozzájárulásotokért az Egyház azon törekvéséhez, hogy előmozdítsa a találkozás kultúráját. Bátorítalak titeket, hogy ezt még erősebben és mélyrehatóbban tegyétek, ha lehetséges. E kulturális kihívásban ugyanis döntő fontosságúak az alapok, amelyeket lerakunk a gyermekek általános iskolai oktatásának éveiben. A keresztény tanároknak – dolgozzanak akár katolikus, akár állami iskolában – segíteniük kell kialakulni a diákokban a másik iránti nyitottságot, úgy fogva fel a másik embert, mint arcot, személyt, fivért és nővért, akit meg kell ismerni és tisztelni kell a maga élettörténetével, értékeivel és hiányosságaival, gazdagságaival és korlátaival. Olyan gyerekek formálásában kell közreműködnötök, akik érdeklődők és nyitottak az őket körülvevő valóságra, képesek a törődésre és a gyengédségre – gondolok a gyermekek közötti bántalmazásra –, akik mentesek azon elterjedt előítélettől, mely szerint csak akkor érvényesülhetünk, ha versenyképesek, agresszívek, kemények vagyunk másokkal, különös, ha az illető különbözik tőlünk, idegen, vagy bármilyen módon akadálynak tekintjük őt önmegvalósításunk előtt. Gyermekeink sajnos ezt a „levegőt” szívják magukba, amin csak úgy segíthetünk, ha lehetővé tesszük, hogy egy másfajta, egészségesebb, emberibb levegőt lélegezhessenek be. E cél érdekében nagyon fontos a szülőkkel kötött szövetség.
Ezzel elérkeztünk a második ponthoz, vagyis az iskola és a család közötti nevelési szövetséghez. Meg vagyok győződve arról, hogy a nevelési szövetség felbomlott. Az iskola, a család és az állam közötti nevelési szövetség felbomlott. Újra kell kötnünk. Mindnyájan tudjuk, hogy ez a szövetség régóta válságban van, bizonyos szempontból pedig fel is bomlott. Régebben a tanárok által adott ösztönzések és a szülők által adott ösztönzések jelentős mértékben erősítették egymást. Mára a helyzet megváltozott, de nem szabad visszasírnunk a múltat. Tudatosítani kell, milyen változásokon ment át mind a család, mind az iskola, és meg kell újítani elköteleződésünket az építő együttműködés mellett – vagyis újra kell kötnünk a nevelési szövetséget – a gyermekek java érdekében. Ha pedig ez az együttműködés többé nem működik „természetes” módon, akkor tervezéssel kell előmozdítani, pedagógiai szakértők bevonásával is. De ezt megelőzően elő kell segíteni egyfajta új „cinkosságot” – tudatosan használom ezt a szót –, egyfajta új „cinkosságot” tanárok és szülők között. Mindenekelőtt fel kell hagynunk azzal, hogy szemben álló feleknek gondoljuk és vádoljuk egymást, ehelyett meg kell próbálnunk a másik helyébe képzelni magunkat, látnunk kell azokat az objektív nehézségeket, amelyekkel ma mindnyájunknak szembe kell néznünk a nevelés terén, és így kell egy erősebb szolidaritást létrehoznunk: szolidáris cinkosságot.
A harmadik téma, amelyet hangsúlyozni szeretnék, a teremtésvédelmi nevelés(vö. Laudato si’ enciklika, 209–215). Természetesen nem csak arról van szó, hogy megtanítunk bizonyos fogalmakat, jóllehet erre is szükség van. Olyan életstílusra kell nevelni, amely a közös otthonunkkal, a teremtett világgal való törődő magatartáson alapul. Olyan életstílusra, amely nem skizofrén, vagyis, példának okáért, nem fordulhat elő, hogy gondjainkba vesszük a kihalófélben lévő állatokat, de nem veszünk tudomást az idősek problémáiról, vagy hogy védelmezzük az amazóniai őserdőt, de elhanyagoljuk a dolgozók jogát az igazságos bérhez, és így tovább. Ez skizofrénia. Az ökológiának, melyre nevelünk, átfogónak kell lennie. A nevelésnek mindenekelőtt a felelősségérzet fejlesztésére kell irányulnia: nem arról szóló szlogeneket kell sulykolni, hogy mit kellene tenni másoknak, hanem fel kell kelteni a kedvet egy ökológiai etika megtapasztalásához, mindennapi döntésekkel és tettekkel kezdve. Olyan viselkedésstílusról van szó, amely keresztény nézőpontból a teremtő és megváltó Istennel, a Jézus Krisztussal, a világmindenség és a történelem középpontjával, valamint a Szentlélekkel, a teremtett világ szimfóniájában megvalósuló harmónia forrásával való kapcsolatban nyer értelmet és motivációt.
Kedves testvéreim, végül szeretnék néhány szót ejteni arról, milyen értékesszövetségetek működtetése. Ez az értékesség nem magától értődő, hanem folyamatosan dolgozni kell érte, és az ilyen intézményes alkalmak, mint a kongresszus, erre szolgálnak. Biztatlak titeket: újítsátok meg szándékotokat, hogy szövetségeteket olyan szellemben működtetitek, hogy emlékeztek az azt inspiráló alapelvekre, figyeltek az idők jeleire és nyitottak vagytok a mai társadalmi, kulturális valóság horizontjára. Ne féljetek a különbözőségektől, sem a konfliktusoktól, amelyek általában jelen vannak a világi társulásokban; normális, természetes, hogy így van. Ne tagadjátok le ezeket, hanem nézzetek szembe velük evangéliumi stílusban, a szövetség valódi – a szabályzatban lefektetett alapelvek fényében nézett – javát keresve. Szövetségként működni érték és felelősség, mely a jelen pillanatban rátok van bízva. Istennek és az Egyház pásztorainak segítségével kamatoztatnotok kell ezt a kezetekbe helyezett talentumot.
Köszönöm! Köszönöm nektek ezt a találkozást, és szívből adom áldásomat rátok, az egész szövetségre és munkátokra.
Kérlek titeket, ti is imádkozzatok értem!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
