„Kedves Testvérek, levelemet ugyanabban az időben írom, amikor közösségeitekben megkapjátok a következő rendtartományi káptalanok meghirdetéséről szóló levelet. Szinte megszakítás
Kedves Testvérek, levelemet ugyanabban az időben írom, amikor közösségeitekben megkapjátok a következő rendtartományi káptalanok meghirdetéséről szóló levelet. Szinte megszakítás nélkül következik egymás után az egyetemes káptalan, az új hatéves időszak első tervezetei és a rendtartományi káptalanokkal együtt járó felülvizsgálat, választás és programozás folyamatai. Így rendelkeznek a rend működését megszabó határidők. Használjuk ki ezeket mint arra szolgáló lehetőségeket, hogy fenntartsuk a ránk jellemző ritmust és hajlandóságot az úton való előrehaladásra – és tegyük mindezt nemcsak hivatásunk miatt, hanem azért az időszakért is, amely nekünk jutott osztályrészül, hogy benne éljünk.
Biztos vagyok abban, hogy az elkövetkezendő hónapokban meghívjuk majd egymást, hogy az imádságos mérlegelés, a keresés és a döntéshozatalok dinamikájában elmélyüljünk. A Generálisi Kongregáció részéről igyekszünk kísérni ezt a folyamatot, arra buzdítva mindenkit, hogy bizalommal és nyitottsággal éljenek, és hogy területi egységeink jobb jövőjének megteremtésén dolgozzanak. Engedjétek meg nekem, hogy ezen testvéri levélben javasoljak néhány alapvető fontossággal bíró elemet, amelyek véleményem szerint a rend mai helyzetét tekintve segítségünkre lehetnek. Mindezeket az elemeket röviden kifejtem, azzal a céllal, hogy néhányuk személyes vagy közösségi vonatkozásban arra szolgáljanak, hogy jobban eligazodjunk azokban a folyamatokban, amelyeket az elkövetkezendő időkben át fogtok élni. Javaslataimat abból a meggyőződésből teszem, hogy jelen pillanatunk – az egész szerzetesi élet általános helyzete – egy „új korszakot" feltételez. Az elmúlt években sokat beszéltünk és sokat írtunk a szerzetesi életről; most pedig arra van szükség, hogy megmozduljunk, hogy azokat a mély meggyőződéseket, amelyekkel kapcsolatban oly sokat kérdezgettük egymást, életre hívjuk és intézményi szintű folyamatokká alakítsuk. Ez a küldetése egy káptalannak és annak a csapatnak, amely megkapja a megbízást, hogy a területi egységet ösztönözze. Talán ez most nem az új dokumentumok, sokkal inkább az egyértelmű és határozott lépések pillanata lesz, amelyek noha szerények, ugyanakkor új élettel teltek.
Nosztalgia, emlékezés és a jövő építése. Előfordul, hogy néhány közösségünk megtapasztalja, illetve táplálja a nosztalgiát. Ambivalens érzés ez. Nem élhetünk egy olyan múlt nosztalgiájából, amely soha nem fog visszatérni. Káptalanjaink és gyűléseink egyértelműen rávilágítanak arra, hogy valóságunk mozgásban van. Ne essetek abba hibába, hogy edényeiteket nosztalgiával töltitek meg. Fel kell tudnunk ismerni, hogy léteznek a nosztalgia olyan dinamikái, amelyek a múlthoz láncolnak bennünket, ugyanakkor más dinamikák csillapítják szomjunkat és életelemeket kínálnak számunkra. Kihívásunk abban áll, hogy világosan tudjuk mérlegelni ezeket.
Az emlékezéssel ugyanez a helyzet. Az emlékezés csak akkor válik hasznunkra, ha az újra vezet bennünket, mint a Jézusra való emlékezés. A keresztény emlékezet nem az ismétlés, hanem a hitből fakadó és a hit által ösztönzött kreativitás által gazdagodik.
És mindez ugyanazzal a meggyőződéssel, amelyet a Levél a zsidóknak szerzője mutat (Zsid 11,13), amikor is arra emlékeztet bennünket, hogy „ők mindannyian hitben haltak meg anélkül, hogy elnyerték volna az ígéreteket. Csak messziről szemlélték és üdvözölték azokat". Mindig azt gondoltam, hogy az új „vajúdásának" ezen éveiben erről szól majd a mi életünk. Mindazonáltal boldog és hálás vagyok azért, hogy egy olyan korszak részese lehetek, amelyben azzal a meggyőződéssel élhetünk, hogy valami újat, és ha a Jóistennek is úgy tetszik, valami jót teremtünk.
Hűség, amely a változásból indul és mozgásban van. A kreatív hűségre vagyunk hivatottak, ahogyan azt II. János Pál pápa Vita Consecarata című enciklikájában (VC37) olyan szépen megfogalmazza. Ez az az elsődleges hűség, amelynek megélésére hivatottak vagyunk. A hűség nem más, mint törekedni mindannak megteremtésére, ami segít, hogy az evangélium szellemében éljünk. Meg kell próbálnunk elkerülni a gyökeres evangéliumi elköteleződést nélkülöző hűség gyakorlatát. Lehetünk olyan személyek, akik munkájukat felelősséggel végzik, imájukra mindig ügyelnek, a meglévő elkötelezettségekhez hűségesek, de ettől még nem biztos, hogy megvan bennünk a növekvő lendület dinamizmusa. A spirituális és apostoli jellemvonásokban való növekedés mindeközben bizony elszunnyadhat. Néha végletesen elővigyázatos hűséget élhetünk meg, mint amikor valaki járatja a motort, de a biztonság kedvéért a kéziféket is behúzva tartja…. Talán néhányunk magára ismer ebben a képben.
Az evangéliumi hűség bizonyos merészséget kíván meg tőlünk és azt, hogy összhangban lévő döntéseket hozzunk. Mindig azt tartom (és örömmel látom, hogy ezt sok írás és előadás kiemeli), hogy szükségünk van felderítőkre, mint ahogyan Józsuénak is, amikor az ígéret földjéhez érkezett. Ugyanabban a cipőben járunk, mint ők, elhagyván Egyiptom bőségét, és új utakat keresünk, hogy eljussunk ahhoz, amit Isten kért tőlünk, és amit számunkra felajánlott. De nem érhetünk célba addig, míg a sivatagon át nem kelünk, és amíg képesek nem leszünk a félelem nélküli felfedezésre. A hűség a „fenntartás" és a „felderítés" közötti egyensúly játéka. Ez is részét képezi a „kormányzás és a döntéshozatal művészetének". És arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy különösen a káptalani időszakokban a döntéshozatal valamennyiünk közös dolga.
Hívő pillantás saját valóságunkra, meglátni és előmozdítani a mennyek országának jeleit. Meggyőződésem, hogy ez a feladat az újjászületés dinamikájaként alapvető fontossággal bír. Képesnek kell lennünk felismerni a mennyek országának jeleit, amelyek a szerzetesi élet összességében, illetve konkrétan a piarista rendben vagy saját területi egységemben megjelennek. Ha van szemünk, hogy lássunk, és fülünk, hogy halljunk, akkor felfedezünk bizonyos útmutatókat, amelyek segítenek bennünket az előrehaladásban. Ezen feladatra, amely annak az útkeresési időszaknak is sajátja, amelybe rövidesen belépünk, amikor is a renden belül az új rendtartományokat kialakítjuk, csupán két egyszerű példát említek.
a) Először is gondoljuk át, hogy vajon mi is történik a szerzetesi élet összességében… Mit jelenthet ez? Ne féljünk kimondani, hogy a szerzetesi élet bizonyos történeti formái átalakulóban vannak. Eközben új formák vannak születőben, illetve működésben (még ha csírában is) közösségeinkben. A mennyek országának és az új életnek mely jelei tűnnek fel? Például a misztikum növelésének vágya megszentelt életben / a kapcsolatok központi szerepe életünkben / a küldetés iránti szenvedély / a személyes és közösségi folyamatok elindítása és kísérése / a társadalmi ügyekben való hathatósabb részvételünk / a javak kezelése a szegények előtérbe helyezése irányelvének mentén / identitásunkban való még nagyobb fokú elmélyülés / a világiakkal való megosztás… Szemléljük a piarista rendet sok szeretettel, és lássuk, mi is történik tulajdonképpen: a küldetés és az „apostoli buzgalomra" való ügyelés központi szerepét hangsúlyozzuk; azon dolgozunk, hogy megújult és a világiakkal osztozó piaristaságot hozzunk létre; keressük a kölcsönös felelősséget vállaló és misszionárius közösségeket, törekszünk a növekedésre… Ezek kétségkívül irányvonalakat és horizontokat vázolnak fel előttünk.
b) Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy bizony vannak ellentétes jelek is; jó, ha ezeknek tudatában vagyunk, és ha elmélkedünk róluk. Rendkívül sokatmondó volt mindaz, amit Dolores Aleixandre mondott a megszentelt élet „férjeiről" a 2004-ben a megszentelt életről tartott nemzetközi konferencián (utalva Jézus és a szamáriai asszony találkozásáról szóló evangéliumi szövegre János evangéliumában):
– a dezinformált és konformista, buta férj, aki azt akarja elhitetni velünk, hogy a dolgok mindig így fognak maradni;
– a neoliberális férj, a fogyasztói társadalom méltó tagja, aki magával ránt bennünket a „legyünk olyanok, mint mindenki" veszélyes felfogásába, mindezt a bölcsesség erényének álcázva;
– az individualista férj, aki megakadályozza, hogy másokkal mély kapcsolatot alakítsunk ki;
– a szekularizált férj, aki távol tart bennünket a hiteles forrástól;
– a spiritualizáló férj, aki arra ösztökél, hogy újabb kegyhelyeket alapítsunk, és meneküljünk új szentelményekbe;
– a bálványimádó férj, aki más istenecskéket ajánl nekünk;
– az ezer tennivalóval terhelt férj, aki arra visz bennünket, hogy csak a munkától függjünk;
– a könnyű életet és a kevés szenvedélyt kedvelő férj, aki arra késztet, hogy elvegyüljünk a tömegben, és önátadás nélkül éljünk;
– a férj, akiből hiányzik az „apostoli buzgalom", a küldetés szenvedélye;
– a felszínes és a pletykás férj, aki a nem fontos dolgokra pazarolja az idejét, és nincs jövőképe;
– az egyházi formalizmust kedvelő, távolságtartó, önelégült férj, aki szerint „én tudom, hogyan kell csinálni a dolgokat";
– a férj, aki híján van a „valódi utópiának".
A javaslat egyértelmű és világos: dolgozzatok türelemmel, hogy szakítsatok ezekkel a férjekkel, és találkozhassatok az egyetlen hiteles férjjel, Jézussal. Szánjatok rá időt, de ebbe az irányba lépdeljetek. Ne féljetek megnevezni a szomjúságot, amely bennetek lakozik. Ez egy másik út, amely segíthet bennünket abban, hogy feltaláljuk magunkat abban a feladatban, amelyet rendünk és annak minden egyes területi egysége kér tőlünk.
A jövő építése a „teológiai erőforrások" segítségével. Itt nem tudok ellenállni, hogy vissza ne idézzek néhány szót, amelyeket az egyetemes káptalan záróbeszédében Peralta de la Salban már elmondtam nektek. Világosnak kell lennie mindannyiunk számára, hogy a szerzetesi életnek mély változásokkal kell szembenéznie, ha az evangélium szellemiségében kíván növekedni. Ezek a változások evangéliumi természetükből fakadóan kétségkívül sokat követelnek majd tőlünk. Vagy mély változások lesznek, vagy nem érnek semmit. Ezért sok gondolkodó és író bátorításként arra emlékeztet bennünket, hogy „a változás lelkiségére" van szükségünk, azaz „teológiai erőforrásokra", amelyek segítenek abban, hogy imádságos mérlegelésünket az evangélium fénye hassa át. Ragaszkodnunk kell a lelkiséghez mint rendünk megújhodásának forrásához. Ha nem akarjuk nekikeseredve azt mondani, hogy képtelenek vagyunk megtenni, amit jóváhagytunk, akkor meg kell erősítenünk az embereket teológiai erőforrásokkal, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egyes dolgokról lemondjunk, és új utaknak vághassunk neki. Komolyan kell vennünk mindazt, amik vagyunk, az életformát, amelyet választottunk, az okokat, amelyek a megszentelt élet felé vittek bennünket… mert ha nem, akkor nem fog működni. Erősnek kell lennünk a hitben és a hivatásban. És ez olyan munkát feltételez, amelyet az egyes rendtartományok hivatottak elvégezni.
A példa kedvéért idézek néhány területet, ahol szükségünk van arra, hogy teológiailag megerősödjünk: a szerzetesei élet karizmatikus identitásának elmélyítése / annak tisztázása, mit is jelent az életünk jelentőségének kihívása / milyen intézményfajta vagyunk, és milyenné kell válnunk / képességünk a más hivatásokkal közös jövő építésére, egy olyan közös jövő építésére, amely komoly elköteleződésekkel jár, amelyek átalakítanak és gazdagítanak bennünket. Ezeken az ösvényeken nem járhatunk elmélyülés nélkül.
A lényeges dolgok meghallása az enyhe szellőben (I Kir 19, 11-13). A Királyok első könyvének ezen szövege egy alapvető magatartást mutat be nekünk. Éppúgy, mint Illésnek, azt mondja nekünk is: „Jöjj ki, az Úr elvonul". Arra vagyunk hivatottak, hogy kijöjjünk a barlangból még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy kevésbé leszünk védettek, mint azelőtt. Azonban csak kívül hallhatjuk azt az enyhe szellőt, amely közöttünk fújdogál. Mindez egy lelki, spirituális hozzáállást feltételez. Nem azzal kell tehát törődnünk, hogy hányan vagyunk, vagy mekkora az átlagos életkorunk, hanem sokkal inkább a tehetetlenséggel, amely néha megjelenik az életünkben, ott benn a barlang mélyén. Lépjünk ki tehát, és induljunk neki. Ahogyan Ábrahámmal történt, aki azt hallotta, „hagyd el földedet", és ezután sivatagokra, külvárosokra (olyan helyre, ahol „másokkal" találkozunk) és határvonalakra talált. Összefoglalva: azt kell hangsúlyoznunk, amit Isten kér tőlünk, és meg kell teremtenünk az eszközöket arra, hogy meghalljuk Őt.
„Újjá kell születned" (Vö. Jn 3, 3). Ez a jelmondatunk, ebben áll kihívásunk. Véleményem szerint arra van szükség, hogy tudjuk megszabadítani láncaiktól azokat a folyamatokat, amelyek segítenek bennünket e feladat teljesítésében. Az újjászületés szó nem marad más, csak szép kifejezés, ha nem viszünk bele életet. És mivel gyengék és törékenyek vagyunk, ki kell jelölnünk bizonyos folyamatokat és terveket, amelyek segíthetnek. Alapvető fontosságú, hogy konkrét folyamatokat válasszunk, amelyek lehetőségeket adnak számunkra, hogy az „megnyílhassunk új felé". Az is fontos, hogy ezek a folyamatok előre megtervezettek legyenek, és hogy konszenzuson alapuljanak. Csupán kettőt vagy hármat említek példaként:
a) Folyamatok, amelyek segítenek nekünk spirituális növekedésünkben. Például: fiataljaink számára komoly teológiai-spirituális képzés / ösztönözni az imádság és az Isten-keresés erőteljes és kellő hosszúságú megtapasztalását / megélni az integrális spirituális kísérést / elkötelezett küldetéstapasztalatok szerzése a legszegényebbek között…
b) Folyamatok, amelyek a kezdeti képzéstől fogva segítenek bennünket növekedni kölcsönös kapcsolatokban. A kölcsönös felelősségvállaláson alapuló dinamikák ösztönzése / hogy a kezdetektől fogva próbáljunk a politikai tudatosságban, a valóság elemzésében, valamint a társadalmi és egyházi részvételünkben növekedni, ahol csak vagyunk…
c) Folyamatok, amelyek segítenek bennünket abban, hogy rendszerezetten elmélkedjünk arról, mit is jelent számunkra a jelentőség kihívása, kijelölve területeket, döntési lehetőségeket, jeleket, javaslatokat, amelyek segítenek bennünket a konkretizálásban.
A valódi imádságos mérlegelés magatartása (Rom 12, 2). „Alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata". A változás útjáról, az átalakulás folyamatáról van tehát szó. Kritériumunk a keresztény imádságos mérlegelés eszköze, az evangélium. A javaslat: legyünk „imádságosan mérlegelő rendtartomány". Csak így tudjuk a dolgokat megfelelően végezni. Ez egyfajta szervezeti stílust és a kölcsönös testvéri felelősségvállalást is feltételezi. Biztos vagyok abban, hogy ha képesek leszünk megélni a káptalani időszakot ebben a távlatban, akkor sokat gazdagodhatunk.
Kedves Testvérek, mindezt azért mondom nektek, hogy arra kérjelek benneteket: ezt a káptalani folyamatot, amelybe a következő augusztus havában lépünk, azon keresésekkel összehangoltan tudjátok megélni, amelyek az egész szerzetesi életet jellemzi az egyházban, és hogy mindezt piarista személyekkel, közösségekkel és testvériségekkel vigyük véghez, akik velünk együtt egy új jövő megépítését tűzték ki céljukként. Ezek a magatartásformák, valamint azok, amelyeket majd ti javasoltok és felvállaltok, sokat segítenek majd bennünket. Kívánom, hogy a rendtartományokban ezekben a hónapokban folyó különböző lelkigyakorlatok olyan lelki magatartásformák keresésében teljenek, amelyek által nyitottabban és még tanulékonyabban fordulhatunk Isten akarata felé.
Testvéri köszöntésemet küldöm nektek, és abbéli kívánságomat, hogy nyitottak legyünk a Lélekre, aki leszáll ránk, és akit a következő pünkösdön nagy örömmel ünneplünk majd. Soha nem szabad elfelejtetnünk, hogy a pünkösd – mint hitünk minden misztériuma – nem elszigetelt esemény, hanem az Istenből táplálkozó élet egyik megnyilvánulási formája. Nem kezdeti és egyszeri, hanem fenntartott ösztönzés az, amit Isten ad. Ő újít meg mindeneket.
Pedro Aguado
generális atya
