Pedro Aguado generális atya a közelmúltban meglátogatta a Romániai Piarista Rendtartományt. A generálist erdélyi útjára Ruppert József Sch. P. generálisi asszisztens is elkí
Pedro Aguado generális atya megválasztása után úgy döntött, hogy hat éves megbizatásának első évét arra szánja, hogy személyesen megismerje a négy világrészen dolgozó piaristákat és intézményeiket. Az a meggyőződése, hogy sokkal könnyebb és hatékonyabb lesz irányító munkája, ha őt is személyesen megismerik a piaristák és neki is személyes tapasztalata lesz működésükről.
Már 2009 szeptemberében megkaptam Mateusz Pindelski generális asszisztenstől a romániai látogatás pontos időtartamát és kezdésének időpontját. Nem volt könnyű úgy beosztani a rendelkezésünkre álló rövid időt, hogy a generális atya megismerhesse a Romániai Piarista Rendtartomány jelenlegi helyzetét és találkozhasson is mindazokkal, akik a múltban segítettek és jelenleg is segítenek nekünk, ill. akik ma Erdélyben piarista munkát végeznek.
A látogatáson hárman vettünk részt: a generális atya, Mateusz Pinndelski generálisi asszisztens és jómagam. Sajnos Urbán provinciális úr elfoglaltsága miatt nem tudott elkísérni bennünket. Április 9-én reggelre adtunk találkozót Mosonmagyaróváron reggel 8 órára. Ők Bécsből érkeztek, jómagam Budapestről. Autóval indultunk neki az útnak Nagykároly felé, amely tervünkben az első állomás volt.
Az üldöztetés évtizedei
A generális atya már előzőleg áttanulmányozta azt a jelentést, amelyet a káptalanra írtam a Romániai Piarista Provincia történetéről és helyzetéről, de a Nagykárolyig vezető 450 kilométeres úton is bőven volt időnk és lehetőségünk arra, hogy erről beszélgessünk. Talán érdemes összefoglalásképpen e témáról ideiktatnom pár adatot.
A mai Romániai Piarista Rendtartomány 1921-ig a magyar rendtartományhoz tartozott. 1921-ben politikai okokból (Trianon) viceprovincia, majd 1925-ben önálló provincia lett. 1948-ban a román állam iskoláinkat államosította, a szerzeteseket szétkergette. Márton Áron gyulafehérvári püspök kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy a szerzetes tanárok állami iskolákban tanítást vállaljanak. 1948-ban négy rendházunk és iskolánk volt: Máramarosszigeten, Nagykárolyban, Kolozsvárott és Temesváron. Ez utóbbi román nyelvű iskola volt. Mind a négyből állami intézet lett (középiskola ill. egyetem.) A rendtársak szétszéledtek, egyesek egyházi szolgálatba kerültek, mások visszavonultak családjukhoz, aztán lassanként meghaltak. Volt, akinek sikerült áttelepülnie Magyarországra (Szemes F.). Noviciusok felvétele vagy kispapképzés még titokban is elképzelhetetlen volt. Egykori templomaink egy ideig piarista kézben maradtak. A rendtársak számának alakulása a rendi katalógusok szerint: 1948: 28; * 1965:16; * 1976: 13; * 1984: 13; * 1995: 4; * 2009: 0
A magyar rendtartomány vezetősége arra törekedett a diktatúra éveiben, hogy emberi és anyagi segítséget nyújtson a Romániában lévő rendtársaknak. Az első óvatos „expedíció" 1974-ben indult a rendtársak felkeresésére (Halász József, Szemenyei László, Szemes Ferenc, Ruppert József), ezt aztán más látogatások követték.
A rendszerváltás után a magyar rendtartomány intenzívebb látogatásokkal, segélyszállítmányokkal és pénzbeli támogatással segítette továbbra is a romániai rendtársakat. Sok egyéni kezdeményezés is történt. A római rendi központ és személy szerint Josep María Balcells generális nagyon fontosnak tartotta a román provincia újraélesztését. Többször is meglátogatta a rendtársakat, tervet készíttetett a legszükségesebb tennivalókról. Gindele Tibor máramarosszigeti főesperest kinevezte delegátusává (majd halála után Schönberger Jenőt, a későbbi szatmári püspököt), és amikor az lehetővé vált, felkérte államosított javaink visszaigénylésére. A romániai püspöki kar döntése értelmében mindent visszaigényeltünk.
Az akkori közép-európai generálisi asszisztens rendszeresen, évenként többször is végiglátogatta a még élő rendtársakat és az illetékes püspököket. Visszaszereztük jogi személyiségünket, Fodor György konfráter pedig képviselte a provinciát a romániai szerzetes elöljárók konferenciáin. A piarista nővérek nagykárolyi megjelenése visszavitte és fölélesztette a piarista szellemet. Erősödött a piarista múlt ápolása (könyvkiadás, öregdiák egyesületek, ünnepi misék, stb.). 2006-ban a magyar rendtartományi tanács megbízta Sárközi Sándort a továbblépés lehetőségeinek felkutatásával. Sárközi tájékozódott, tárgyalt a gen. asszisztenssel, több utat tett Romániában, Erdélyben, tárgyalt papokkal, püspökökkel, iskolákkal, stb. Megszületett a csíkszeredai misszió terve, majd megvalósult és hál’ Istennek gyümölcsözően működik. Végül a generálisi kongregáció 2009. április 15-én átadta a Romániai Piarista Provincia szellemi és anyagi javainak gondozását és tulajdonát a Magyar Piarista Rendtartománynak. A magyar tartományfőnök pedig kinevezte ügyintézővé, delegátussá az egykori generálisi asszisztenst.
Nagykároly: újrakezdés és terjeszkedés
Közben már Nagykárolyba érkeztünk, ahol Kürti-Bokor Judit és Vörös Tünde nővérek vártak ránk egy csapat kislánnyal, védenceikkel. Az egykori piarista rendház egyik felét most a plébánia használja, a másik felét használatra átadtuk a nővéreknek, akik ott elhagyott kislányoknak otthont nyitottak. A nővérek hivatalos titulusa Suore Calasanziane, tehát kalazanciusi nővéreknek kellene őkelt hívni, de amikor pár éve megtelepedtek Nagykárolyban úgy döntöttünk, hogy az ottaniak emlékezetében még elevenen élő piarista nevet veszik fel magyar nyelvterületen. Megható látni, hogy védenceik az utcáról összeszedett rongyos, tetves, piszkos, vagy tragikus családi körülmények között élt kisgyermekekből hogyan válnak hónapok alatt jólöltözött, tisztelettudó és mosolygós kislányokká. A nővérek működésüket ebben az évben kiterjesztették, a közelben a püspökségtől kaptak egy másik épületet, ahol napközit nyitottak utcagyerekeknek, akiknek nincs lehetőségük ebédelni és délutánjukat normális körülmények között eltölteni, ill tanulni. Meglátogattuk ezt az intézményüket is. Régi iskolaépületünkben jelenleg a Kalazanci Szent József katolikus iskola működik. Romániában minden iskola állami fenntartású, de vannak egyházi vezetésű/állami iskolák is. Ez is ilyen. Az igazgatót a püspök nevezi ki és ő felügyel az iskola működésére. Évről évre javul a beiskolázás és az iskola színvonala, számolt be erről Poszet Anikó igazgatónő, aki rendkívül hálás a nővérek állandó jelenlétének és segítségének.
Természetesen a Magyar Piarista Rendtartomány nincs abban a helyzetben, hogy piaristákat küldjön ki Nagykárolyba vagy hogy átvegyük az iskola vezetését. De örömmel nyugtázzák és kérik az ottaniak a már meglévő és működö kezdeményezések folytatását: kapcsolattartást magyarországi piarista iskolákkal (pl. Kecskemét, Szeged), piarista atyák vagy kispapok egy-két napos segítségét lelkigyakorlatokon, lelki napokon, ünnepeken…
Látogatást tettünk természetesen a plébánián is és imádkoztunk templomunkban, amely az egyetlen Kalazanci Szent Józsefnek szentelt templom ezen a vidéken. A sekrestye fölötti tágas helyiségben megcsodálhattuk a máramarosszigeti és nagykárolyi egykori iskoláink elrejtett, majd pár éve megtalált könyvtárainak könyveit, amelyeket itt helyeztek el. Schönberger Jenő püspök úr nagylelkűen szép, fából készült polcokat vásárolt számukra. Katalogizálásuk folyamatban van.
Már estére járt az idő, amikor elbúcsúztunk és átutaztunk Szatmárnémetibe, a püspökségére, ahol Schönberger Jenő püspök úr várt bennünket. Vacsora közben még egyszer végigbeszélgettük a Nagykárolyban látottakat és egyetértettünk abban, hogy a Magyar Piarista provincia vezetőségének mindent meg kell tennie azért, hogy ott a piarista szellem megmaradjon és az ott folyó igazi kalazanciusi munka támogatást kapjon.
Április 10-én, szombaton reggel együtt miséztünk a püspöki kápolnában, majd a püspök úrral beszélgettünk a piarista ügyért végzett munkájáról. Az egyházmegye jogtanácsosa intézi visszaigénylési ügyeinket. A nagykárolyi ingatlanaink ügyében már készülnek a szerződések, ezeket ugyanis – mivel a Romániai Piarista provincia a visszakapáskor még nem volt jogi személy – ezeket az egyházmegye kapta vissza. Az egyházmegyei hivatalos iratban ismeri el, hogy ezek tudajdonosa a Piarista Rend. A szatmári egyházmegyéhez tartozó Máramarosszigeten viszont más a helyzet. Itt is visszakaptuk iskolaépületünket, rendházunkat, de a polgármesteri hivatal ez ellen fellebbezett. Rövid időn belül meg fog születni a számunkra kedvező döntés és ezeket az ingatlanokat már a Piarista provincia fogja visszakapni.
Érdekes módon Nagykárolyban vannak ugyan még öregdiákjaink, de nem hoztak létre diákszövetséget. Máramarosszigeten viszont újraszerveződött az öregdiák szövetség, zászlót készíttettek, gyűléseket tartanak, piarista atyát hívnak időnkét közös szentmisére, emléktáblát készíttettek régi tanáraik emlékére, rendben tartják sírjaikat… Megható. A főesperes úr is mindenben segítségükre van.
Miután megköszöntük a püspök úrnak nem csak a vendéglátást, hanem nagy jóindulatát és az értünk végzett fáradságot nem ismerő munkáját, nekiindultunk az Erdély közepe felé vezető 450 kilométeres bonyolult és néha ugyancsak harmadosztályú útnak. Estére érkeztünk meg Csíkszeredára.
Szerteágazó piarista tevékenység Csíkszeredán
Kállay Emil és Sárközi Sándor piaristák már harmadik éve dolgoznak itt. Vacsora alatt és után volt miről mesélni. Elsődleges tevékenységük a Márton Áron Líceum diákjainak segítése. A hatalmas iskolaépülettől párszáz méterre álló házukba, a „Piarista Tanulmányi Házba" a diákok átjöhetnek beszélgetni, játszani, olvasni, könyvet kölcsönözni, tanulmányi segítséget kérni, de lelkipásztori munka is akad: szentgyónás, ifjúsági szentmisék. Együttműködnek az iskola hittanárjával, órákat is tartanak. Ugyancsak dolgoznak a „Segítő Mária" katolikus iskolában is. Idén kibővült munkakörük. A Böjte Csaba ferences atya által működtetett, jelenleg negyven személyes otthonban korrepetálással, a csángó kollégiumban pedig beszélgetéssel, lelkipásztori munkával. A generális atya nagy érdeklődéssel hallgatta a beszámolókat és kifejezte azt a véleményét, hogy okvetlenül támogatást kellene kapnia Magyarországról ennek a kezdeményezésnek. Nagy segítség volna az is, ha egy-egy magyarországi piarista egy-két hónapra vagy akár egy-két évre is átmenne segíteni, bekapcsolódni ebbe a munkába.
Április 11-én, vasárnap a plébániatemplomban miséztünk. Szombaton és vasárnap a két piarista atya itt is kiveszi a részét a munkából: gyóntatással, misézéssel. A 11 órás koncelebrált szentmisén Darvas-Kozma József esperes köszöntötte a vendégeket, a szentmise végén pedig a generális atya mondott köszönetet és adta az áldást. Utána a plébánián beszélgettünk a továbblépés lehetőségeiről. Az esperes úr igen elégedett a piarista atyák jelenlétével és munkájával. A generális atya egy Kalazancius éremmel köszönte meg támogatását. A közösen elköltött ebéden a helyi papságon kívül jelen volt Tamás József gyulafehérvári segédpüspök úr is, aki szintén kérte a generális atyát arra, hogy segítse és támogassa a csíkszeredai piarista jelenlétet. A generális atya neki is átadott egy Kalazancius érmet.
A délután folyamán még meglátogattuk a Csaba testvér féle kollégiumot és itt talákoztunk is a húsvéti vakációról már lassan-lassan visszaérkező diákokkal. A csíksomlyói kegyhelyen pedig a piarista rendért imádkoztunk és különösképpen az itteni munka folytatásának segítéséhez kértük a Szűzanya áldását.
Temesvár: támogatás az öregdiákoktól
A Piarista Tanulmányi Ház kápolnájában miséztünk április 12-én, hétfőn reggel a két helybeli atyával, majd sietve útnak indultunk, mert hosszú és nehéz út várt ránk. Már odafelé a sok rázkódástól kiégett az autó jobb oldali lámpája, nem sokkal az indulás után a baloldali is. Szerencsénkre még világossal Temesvárra értünk, ahol Szilvágyi Zsolt általános helynök várt minket a püspökségen. A püspök úr Klagenfurtban tartott előadást aznap, így nem tudtunk vele találkozni.
Rövid pihenő után átsétáltunk egykori iskolaépületünkbe, amelyben ma az egyházi vezetésű Gerhardinum Teológiai Líceum működik. Útközben megálltunk az előtt az öreg ház előtt, ahol az első Temesvárra érkező piaristák tanítottak 1909-ig, az új iskolaépület felépítéséig. Nagy örömmel fogadták látogatásunkat Jakab Ilona igazgatónő és Kocsik Zsolt spirituális. Beszámoltak az iskola működéséről, az elmúlt októberi igen szépen sikerült 100 éves jubileumi ünnepségről, előadták aggodalmaikat az új romániai oktatási törvénnyel kapcsolatban, amely kifejezetten a kis iskolákat sújtja. Most dolgozzák ki stratégiájukat a nehézségek leküzdésére. Az iskolaépületet ötven évre használatra adtuk a püspökségnek, jelenleg a tetőzet teljes cseréje folyik. Végigjártuk az iskolát, megmutatták azt a két tágas helyiséget is, ahol a piarista múzeum kapott helyet sok-sok képpel, irattal és egyéb tárgyi emlékkel, főleg a Németországban élő öregdiákok áldozatkészségének köszönhetően, akik Schwetzingenben most is évről évre összejönnek találkozóra – köszönet Miskovits István öregdiák fáradhatatlan szervezésének. Az igazgatónő és a spirituális atya újra és újra megerősítették szándékukat, hogy a piarista szellemet és lelkiséget kívánják megőrizni és folytatni diákjaik nevelésében. Kérték ehhez a magyarországi piarista atyák segítségét. Bár a nyelv komoly akadályt jelent (az iskola diákjainak ugyanis kétharmada román anyanyelvű: párhuzamosan vannak magyar és román osztályok), szegedi iskolánkkal szerveznek közös programokat. Közös vacsorával ért véget az aznapi program.
Másnap, április 13-án reggel templomunkban mutattunk be szentmisét az iskola diákjainak. A generális atya spanyol nyelvű rövid, igen találó homiliáját („Mit mondana most nektek Kalazancius") előbb magyarra fordítottam, aztán a helynök úr románra, A búcsúzás után Szegedre utaztunk, ahol a generális atya hosszasan tárgyalt Urbán József provinciális úrral. Ebéd után visszautaztunk Mosonmagyaróvárra, ahonnan ők azonnal továbbutaztak a morvaországi Štrážnicébe, mert a romániai látogatás után Lengyelország és Belorusszia következett.
Ruppert József Sch.P.
