Kétségtelen, hogy folyik pasztorális munka piarista intézményeinkben és nevelési közegeink szinte mindegyikében, ám korántsem állíthatjuk, hogy a hitre vezetés, a Jézussal való ev
A generális atya 2011. júliusi levele
„Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!" (Kor 9,16)
Gondolatok pasztorális munkánk felélénkítéséről
„Főleg" – Kalazancius így hangsúlyozza szolgálatunk középponti elemét, amikor a következőket írja: „Intézményünknek tehát az lesz a feladata, hogy a gyermekeket az elemi ismeretektől kezdve helyes olvasásra és írásra, számolásra és latin nyelvre, főleg pedig vallásos életre és hittanra tanítsa, és mindezt a lehető legegyszerűbb módszerrel tegye" (K 8).
Hozzátok intézett levelemet ezen a „főleg" kifejezésen elmélkedve írom. Küldetésünk pasztorális dimenzióját veszem górcső alá, ahogyan azt a piarista rend jelen helyzetében látom. Azért teszem ezt, mert őszintén azt gondolom, hogy pasztorális munkánknak nem tulajdonítjuk a megfelelő fontosságot. Sőt, bizonyos helyeken visszafejlődés figyelhető meg, máshol pedig megelégedünk az evangelizációs munka néhány jellemző aspektusával, amelyek kétség kívül fontosak, ám önmagukban még nem elegendőek. Azt gondolom, hogy ebből a szemszögből őszinte önkritikát kell gyakorolnunk, és meg kell próbálnunk szolgálatunk evangelizációs és pasztorális dimenzióját is megújítani.
1. Néhány egyszerű megállapítás – A generálisi titkárságok új struktúrájának köszönhetően saját valóságunkhoz közelebb kerülhetünk, így az könnyebben elemezhetővé vált; ez az új rendszer egyik előnye. A szolgálat generálisi titkársága ugyanis elkészített egy tanulmányt a pasztorális munkánkról, és néhány olyan fontos adattal szolgált, amelyek segíthetnek nekünk megérteni mindazt, amit megélünk. Természetesen ezek globális adatok, és minden egyes területi egységben rendelkezhetünk konkrét elképzeléssel arról, amit csinálunk, én azonban most az egész rendre átfogóan gondolva írok nektek. Érdeklődésetekre tarthat számot, hogy – nagy elköteleződés és erőfeszítések mellett – a következőket lehetett megállapítani:
a) Sok területi egység elismeri, hogy a pasztorális munka nem könnyű feladat, hogy a pasztorálist végzők közül sokan nagyon belefáradtak a munkába; hogy nincsenek egyértelmű és kidolgozott terveink, hogy csökken képességünk arra, hogy másokat meghívjunk, és hogy sok helyen távol állunk attól, hogy szolgálati formáinkat (platformjainkat) a pasztorális tengely mentén képzeljük el.
b) Korlátaink fontossági felsorolásával a szolgálat generálisi titkársága a tudomásunkra hozza, hogy a következőkre van a legnagyobb szükségünk: a pasztorális munkában részt vevők képzése és elhivatottsága (beleértve a szerzeteseket is); problémát jelent az egyértelmű és kidolgozott tervek hiánya, mint például azon kontextusok elemzése, amelyekben dolgozunk, illetve abbéli nehézségeink, hogy központjainkban a pasztorális munkát eredeti központi helyére visszaállítsuk. Ez a rövid összefoglalása annak, amelyet a csoport tudomásunkra hozott, hogy munkájukkal valóságunk felülvizsgálatában segítsenek.
Természetesen meglehetősen vakmerő, mondhatni illetlen vállalkozás ezen széleskörű valóságot két bekezdésben összefoglalni. Mindezzel csupán az volt a célom, hogy egyértelművé tegyek egy meggyőződést: az biztos, hogy dolgozunk, méghozzá sokat, ugyanakkor arra is szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy evangelizációs tevékenységünket nem visszük előre olyan egyértelmű, fókuszált és szilárd munkával, amelyre képesek lennénk, és amelyre a ránk bízott gyermekeknek és fiataloknak, valamint családjuknak szüksége van. Testvéreim, valódi „pasztorális reagálásra" van szükségünk.
2. Iskolákban, diákotthonokban, plébániákon, a nem formális nevelés különböző színterein és más intézményekben dolgozunk. Környezeteink nagyban eltérnek egymástól, és ezt figyelembe kell vennünk. És nemcsak eltérnek egymástól, de változékonyak is. Mindazonáltal vajon szolgálatunk pasztorális dimenziójának fontossága teljesen egyértelmű számunkra? Vajon világos az, hogy a pasztorális aspektust erősítenünk kell, és hogy ezt egyértelműen és energikusan kell megtennünk? Csak példának okáért emlékeztetlek benneteket arra, amit a legutóbbi egyetemes káptalan iskoláinkról mondott:
a) „felül kell emelkedni azon az elképzelésen, hogy a lelkipásztorkodás csupán egy aspektusa a katolikus iskolának, egy tantárgy a sok közül;
b) a lelkipásztorkodást úgy kell bemutatni, mint egy a teljes nevelési folyamaton és az iskola teljes valóságán átívelő dimenziót;
c) a lelkipásztorkodást az iskola alapvető értékévé kell tenni, méghozzá oly módon, hogy minden tantárgy, minden tevékenység, minden folyamat ezen érték alapján kapja meg saját értékét;
d) újra kell értékelni identitásunkat, a lelkipásztorkodást alapul vevő iskola megalkotása által új dimenziót kell adni karizmánk mélységének és létének."[1]
Az igaz, hogy nagyon különböző helyeken és nagyban eltérő lehetőségekkel végezzük pasztorális tevékenységünket. Azonban legyünk bárhol is a világon, amit soha nem szabad elfelejteni az az, hogy a pasztorális munka szolgálatunk középpontjában helyezkedik el, és hogy a keresztény javaslat hirdetéséről nem mondhatunk le soha. A „nevelve evangelizálni" mottó azt jelenti, hogy integrált nevelés révén mindent megteszünk annak érdekében, hogy a gyermekeket, a fiatalokat és a családokat az Úr Jézussal való találkozáshoz kísérhessük; egy olyan találkozáshoz, amely kiteljesíti életüket és megerősíti őket, hogy a mennyek országának értékei szerint képesek legyenek egy jobb világ érdekében dolgozni. „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad."[2]
3. Véleményem szerint ahhoz, hogy jól megértsük, mi is történik velünk, hogy a pasztorális munka során végzett tevékenységünk hiányosságait megfelelően elemezni tudjuk, figyelmünket a hitre, amelyet javasolunk, a Személyre, akit hirdetünk, az életstílusra, amelyről tanúbizonyságot kívánunk tenni, az értékek gyökerére, amelyek alapján nevelünk, és nevelőink, szerzeteseink és papjaink hivatásának értelmére kell összpontosítanunk. Azért vagyunk, hogy ebben a hitben neveljünk, és hogy nevelési és pasztorális szolgálatunkon keresztül küldetésünk címzettjeit ezen teljes és életet átformáló találkozás felé kísérjük. Ha pasztorális és pedagógiai nézőpontból reflektálunk hitünk alapvető elemeire, ez segít bennünket abban, hogy megértsük, mennyi mindent meg kell még tennünk. Legalábbis nekem ez a meggyőződésem.
A hitet, amelyet javasolunk, és amelyből kiindulva nevelni akarunk, az alábbiak jellemzik:
a) Középpontjában a Názáreti Jézus áll. Az ő személye és javaslata az, amit hirdetünk és igyekszünk javasolni. Meggyőződésünknek kell lennie, hogy az ember nem válik kereszténnyé, hacsak saját élete középpontjává nem teszi Jézus Krisztust, illetve ha ezt a hitet nem a keresztény közösségben éli meg. Amikor prioritásainkat meghatározzuk, ennek kell vezérelnie bennünket.
b) Olyan hit ez, amely bizonyos életstílust feltételez. Ezért pasztorális munkánk a személyből indul ki, annak helyzetét közelíti meg, a kísérés során bontakozik ki, a hivatás javaslására törekszik, életmódot javasol, és személyes életterv tartja fenn. Nem csupán ismeretek összességét jelenti – ami egyébként igen fontos -, és nem is egy sor olyan liturgikus ünneplésből áll, amelyek egyébként alapvetőek, de az élethez nem kapcsolódódnak, illetve amelyek nem vezetnek lépésről lépésre az Úrral való találkozáshoz, hogy ő a személy életének tengelyévé válhasson.
c) Az istentapasztalatban szilárdul meg, az imádságban fejeződik ki, a szentségek ünneplésében erősödik meg, szükséges hozzá a különleges időtartam az Istennel való találkozáshoz, az imádság és az ingyenesség pedagógiáját feltételezi.
d) Megfelelő és fokozatos képzésből kiindulva szilárdul meg, a kultúrával és a társadalommal való párbeszédben, mindenben, amit a keresztény hit jelent.
e) A szeretetben, a keresztény elköteleződésben, a szolidáris tevékenységben, az önkéntességben és azokban az elköteleződésekben fejeződik ki, amelyeken keresztül a személyek folyamatosan megtanulják, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha az ember átadja magát mások szolgálatára.
f) Csoportban és közösségben megosztjuk a hitet, nyílt és megosztott folyamat alapján, amelyben a személyek folyamatosan és örömmel konstatálják egyházhoz tartozásukat, és megtapasztalják a közösség hívását.
g) Számunkra pedig Kalazanci Szent József karizmájával gazdagított hit ez, amelyet adományként kínálunk fel, olyan kulcsfontosságú elemként, amelyből tisztán kivehető, hogy a hitet különböző egyházi környezetben lehet megélni, és hogy a piarista rend az egyik ezek közül, és pontosan ez a karizma az, ami ezt a rendet mint keresztény valóságot életre hívta.
Több jellemzőt is felsorolhatnánk, de én maradok ezeknél, hiszen célom csak az, hogy kifejezzem, miről is beszélünk, amikor a pasztorális munkáról van szó. A fiataloknak nem kínálhatunk ennél kevesebbet; megérdemelnek egy komoly, hihető, ugyanakkor sokat követelő javaslatot. Csak így fognak „Krisztusban gyökeret verve, rá épülve és a hitben megerősödve"[3] válaszolni.
4. Mi az, amire reagálnunk kell? – Nem kívánok semmiféle „recepttel" szolgálni itt, és nem is gondolom, hogy én lennék a legfelkészültebb arra, hogy ezen kérdéssel kapcsolatban alapos vizsgálódásba bocsátkozzam. Mindazonáltal piaristaként és a rend felelőseként igenis úgy érzem, hogy meg kell próbálnom választ adni erre a kérdésre. Szeretnék utatokon a következő ösvényekre rámutatni:
a) Először is szeretném, ha foglalkoztatna benneteket a kérdés: mi az, amire reagálnom kell? Ha azt gondolom, hogy a dolgok már most is jól mennek, hogy a pasztorális munkám/munkánk már jó, ha azt érzem, hogy már nem tudnék/ nem kellene többet tennem ez ügyben, ha azt gondolom, hogy az, amit saját környezetemben teszek éppen az, amit tennem kell, a többi pedig csupán „külső javaslat" – nos, akkor nem is érdemes tovább olvasnod ezt a levelet. Mert én igenis úgy gondolom, hogy reagálnunk kell.
b) Vajon piarista életemet úgy élem, a fiatal piaristákat úgy képzem, hogy ezt az apostoli buzgóságot közvetítem, ami a hit minden tanúját jellemzi? A pasztorális munka időt, elköteleződést és nonkonformizmust feltételez. Mindebből sokat. Csak így tudnak megszilárdulni a pasztorális tervek, és mi is csak így tudunk egyházunknak és rendünknek a hit megélésének hiteles platformjaivá válni.
c) Területi egységeinkben rendelkezünk-e kidolgozott és integrális pasztorális tervvel? Kitérünk bennük a tanulmányi és a tanulmányokon túli dimenziókra, az adott plébánia, illetve a nem formális nevelési központ sajátosságaira? Gondolunk benne a pasztorális munkát végzők magas szintű képzésére? Figyelembe vesszük-e az egyháztól kapott ajánlásokat és javaslatokat?
d) Rendünknek a pasztorális folyamatokra épülő pasztorális munka, illetve a pasztorális munka folyamatai mellett kell elköteleződnie. Nekem teljesen mindegy, minek nevezzük; ami fontos, hogy iskoláinkban, plébániáinkon és intézményeinkben kidolgozott pasztorális folyamatokat ösztönözzünk és kísérjünk, amelyek során a fiatalok növekednek mint személyek és mint keresztények, és az arra alkalmas időben, felnőttként a jézusi hit mellett elköteleződhetnek. Ezért van az tehát, hogy a rend egyik prioritása, amelyre ezekben az években koncentrálunk, a pasztorális folyamatok munkája. Ennek érdekében jött létre egy kis munkacsoport, hogy segítsen bennünket ezen az úton.
e) A pasztorális munkával kapcsolatos képzésünk színvonalát emelnünk kell, és azoknak a személyeknek a képzési színvonalát is, akikkel együtt dolgozunk, és akik intézményeinkben a nevelési pasztorális munka résztvevői. Egy dolog sok jó szándékú és a munkában rendelkezésünkre álló személyekkel dolgozni, és más dolog elérni, hogy ők valóban a pasztorális munka aktív résztvevői legyenek (katekéták, osztályfőnökök, csoportfelelősök, kísérők), akik jól képzettek, akik élvezik pasztorális szolgálatukat, akik már több mint öt éve dolgoznak nálunk, akik nem csupán diákéveik alatt végzik ezt a tevékenységet, akik meg is élik mindazt, amire nevelnek, akik képesek arra, hogy például megházasodjanak és felnőttként munkát vállaljanak, és továbbra is időt áldozzanak a gyermekekre és a fiatalokra. Sok helyen mondtatok nekem valamit, ami nagy fontossággal bír: nehéz dolog elérni, hogy a pasztorális tevékenységet végző személy hivatására ne szabadidős tevékenységként tekintsen, illetve hogy ne csak fiatalsága lelkesedésében vállalja fel azt. Ez bizony egy a saját jövőjében hívő keresztény közösség számára alapvető.
f) Törekednünk kell arra, hogy a pasztorális munka számára „horizontokat" építsünk. Ha egy folyamat tart valami felé, ha megteremtjük a felnőtt hit közösségi alkalmait, amelyekből a fiatalok láthatják, hogy lehetséges dolog megélni mindazt, amiben nevelődnek, akkor a pasztorális tevékenység növekedésnek indul és megerősödik. Ezért olyan fontos hát, hogy ahol csak lehetséges, dolgozzunk azon, hogy piarista keresztény közösségek alakuljanak, amelyek fiataljaink számára az egyházhoz való tartozás jó lehetőségeit kínálják. Egyházunknak szüksége van arra, hogy a fiatalok számára alternatívát kínálhasson; ne szalasszuk el a lehetőséget, hogy mi is kivegyük részünket ebből az óriási feladatból, amely minden keresztény közös feladata.
g) Tiszta körvonalat és hivatás jelleget kell hát adnunk pasztorális munkánknak. Segítsük a fiatalokat, és javasoljuk nekik: tegyenek erőfeszítéseket, hogy hitükre a hivatás válaszát adják, imádságosan mérlegelve a feladatot, amelyet Isten elvár tőlük. És ebben a törekvésben javasoljuk a piarista életet is lehetséges horizontként, amelyre Istennek szüksége van, és amely kedvére való. Az általános lelkipásztorkodás és a hivatásgondozás közötti kapcsolattól nagyban függ, hogy a fiatalok mennyire adnak nagylelkű választ Isten hívására.
Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy annyi javaslatot tegyek, hogy azt gondoljátok, nehéz, összetett, szinte lehetetlen feladat áll előttünk. Arra kérek mindenkit, hogy reflektáljon az egyes területi egységekben folyó pasztorális munkára, és hogy átgondolja, mi az, amit tehetnénk. Ne felejtsétek, hogy éppen úgy, mint életünk más dimenzióiban, „tervre, felelősre és csapatra" van szükségünk ehhez az evangelizációs feladathoz is, amely oly nagyon miénk, és amelyet szent alapítónk oly nagyon a szívén viselt.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális atya
[1] A piarista rend 46. egyetemes káptalanja: Harmadik nyilatkozat: „Lelkipásztorkodásra épülő iskola", 1. pont.
[2] XVI. Benedek: „Deus caritas est" kezdetű enciklika, 1. pont.
[3] A 2011-es madridi világifjúsági találkozó jelmondata.
