Az ígéret földjének Izrael népe általi meghódítása igen érdekesen kezdődik: Józsue néhány felderítőt küld előre, hogy próbáljanak információt szerezni erről az ismeretlen vidékről, mely számukra az a föld lesz, amelyet Isten ajándékozott nekik…
A jövő fürkészése
„Jelöljünk ki felderítőket!"
Az ígéret földjének Izrael népe általi meghódítása igen érdekesen kezdődik: Józsue néhány felderítőt küld előre (Józs 2,1), hogy próbáljanak információt szerezni erről az ismeretlen vidékről, amely számukra az a föld lesz, amelyet Isten ajándékozott nekik, hogy ott éljenek.
El kell ismernünk, hogy a „felderítés", amelyet végeztek, nem járt valami nagy sikerrel, és nem is volt túl célszerű. Azonban Józsue abbéli döntése, hogy elküld egyeseket felderítő útra, számunkra ürügyet ad (illetve javaslattal szolgál) saját döntéseink tekintetében. Egy a nép által ismeretlen föld előtt Józsue azt a döntést hozza, hogy meg kell próbálniuk megismerni azt.
Ez a döntés rendkívüli okosságról és bölcsességről tanúskodik, ugyanakkor a vakmerőség sem áll távol tőle. A nép Istenben bízva vándorol, de ezt felelősséggel teszi – tudván, hogy újabb és újabb kihívások állnak elő, amelyekre meg kell próbálniuk válaszolni, előre nem látható körülmények alakulnak, amelyekhez elengedhetetlen az imádságos mérlegelés; egy egész földet birtokba venni – még ha Isten ígérte is – nehéz feladat: erre a földre kell építeniük életüket, és útjukat ezen kell járni, hűen az Úrhoz.
Ez a döntés ma az egyház, a szerzetesi élet és piarista rendünk számára is jelentőséggel bír. Keresztényeknek, szerzeteseknek és piaristáknak kell lennünk egy olyan kontextusban, amely nem csak állandóan változik, de új is. Valószínűleg éppen olyan új, amilyenben annak idején, az ellenreformáció kellős közepén Kalazanciusnak is élnie kellett. Sokan azok közül, akik korunkról írnak, „korszakváltásról", „átmeneti időkről", illetve új „vallásos ökoszisztémákról", illetve a „kultúrák teljes keveredéséről" szólnak, amelyben szerzetesként élni fogunk. Ezért hát szeretném felhívni a figyelmeteket ebben az egyszerű levélben annak szükségességére, hogy tanulmányozzuk az új körülményeket, amelyek között piarista küldetésünket teljesítenünk kell. Ahogyan a bölcs tanács szól: folyamatosan „fürkésszük a jövőt".
1. Legelőször is a rend részéről ez a kihívás egyértelmű és objektív hozzáállást feltételez, ame-lyet erősítenünk kell: figyelemmel kell követnünk mindazt, ami történik, amit az emberek leírnak, elemeznek és megélnek. Rendünket úgy kell alakítanunk, hogy nyitottak vagyunk a változásokra és annak megértésére, ami történik; elkötelezetten elébe kell mennünk az eseményeknek, hogy előkészítsük azokat ahelyett, hogy egyszerűen elfogadnánk őket vagy hozzájuk igazodnánk; ezáltal a konzervativizmus veszélyén is felülkerekedünk, amely felfogás a védekezés oldaláról közelíti meg az életet; és ez éppen olyan veszélyes, mint a sznobizmus, amely elgondolás szerint egy adott dolog már csak azért is jó, mert új. A rend folyamatosan arra hivatott, hogy az imádságos mérlegelés, a nyitottság, és a jövő építésének jegyében éljen, és hogy az adott korszaknak megfelelő válaszokat dolgozzon ki.
Ez egyben lelki hozzáállás is, hiszen utal azokra a mély elköteleződésekre, amelyek szerzetes életünket táplálják: vigyázunk arra, ami számunkra alapvető, a piarista szerzetesi élet identitását meghatározó kulcsfontosságú tényezőkre, és felelősséggel élünk abban a világban, amelybe születtünk, és amelynek átalakítására magunkat elkötelezettnek érezzük. Ezen két változó megfelelő kapcsolatából születhet meg az, ami a rend javára válik, és egyben a rend abbéli képessége is, hogy válaszokat adjon; ezért hát lelkileg is meg kell élnünk mindezt: imáink módjában, közösségeink prioritásaiban, képzésünk dinamikájában – végeredményben mindenben, amik vagyunk, és amit teszünk.
Megfogalmazok itt egy kérdést, amelyre a közösségben, életünk felülvizsgálatának egészséges testvéri gyakorlata során válaszolhattok: Vajon közösségként mennyire vagyunk nyitottak, és mennyire vállalunk felelősséget; mennyire engedünk a kísértésnek, hogy felszínesen éljünk és elhagyjuk az imádságos mérlegelést? E kérdés megválaszolása által kétségkívül olyan konkrét döntésekre kerülhet sor, amelyek segítenek abban, hogy megfelelőbb módon tudjunk elhelyezkedni a világban.
2. A rendre gondolván szeretnék veletek megosztani néhány olyan elköteleződést, amelye-ket ösztönzünk, és másokat, amelyeket felkarolhatunk, és amelyek szoros összefüggésben vannak azzal a javaslattal, hogy „jelöljünk ki felderítőket". Rövid leírást adok csak róluk, hiszen szándékom abban áll, hogy segítsek elhelyezkednetek ebben az átfogó mozgásban, amelyre mindannyian meghívást kaptunk: a jövő fürkészésében. Néhány példa a küldetésünkre, néhány az életünkre vonatkozik; identitásunkhoz azonban mindegyik egyformán kapcsolódik.
Megalapítottuk a Kalazanciusi Obszervatórium a Gyermekekért, a Tizenévesekért és a Fiatalokért elnevezésű intézményt Veracruzban, a Kolumbusz Kristóf Egyetemen. Legelőször is hálás vagyok az egyetemnek, hogy felkarolta ezt a javaslatot, mely küldetésünk szempontjából alapvető fontosságú. Testvérek, valóban el kell mélyülnünk annak a valóságnak a tanulmányozásában, amelyben gyermekeink és fiataljaink élnek, problematikáikba be kell lépnünk, meg kell értenünk a különböző körülményeket, amelyektől függenek, meg kell ismernünk sok-sok reményt és szenvedést, információt kell szereznünk olyan alapvető területekről, amelyek leírják és megértetik a fiatalt, aki előttünk áll. Ez tehát ennek a tanulmányi központnak a célja, amely egy kongresszus keretében októberben ünnepli majd elindulását. Ez a kongresszus fogja majd ezt a piarista intézményt a rend színpadán elhelyezni, hogy a piarista rendet szolgálhassa. Ne feledjétek, hogy intézményi dokumentumainkban megvan bennünk a vakmerőség, hogy megfogalmazzuk: a piarista küldetés identitását meghatározó jellegzetességek közül az első, hogy „a középpontban a gyermekek és a fiatalok állnak". Ez a tanulmányi központ – és más elkötelezettségek, amelyeket ösztönözni tudunk – őszinte és a kölcsönös felelősségvállaláson alapuló válasz akar lenni identitásunk ezen kihívására. A gyer-mekeknek és a fiataloknak kell állniuk a rend középpontjában, és olyan döntéseket kell hoznunk, amelyek az egész világon ebbe az irányba vezetnek bennünket.
Ugyanebbe az irányba helyezem a születő „Balázs Afrikában" [Blas in Africa] elnevezésű egyesületet, amely kezdetben Kamerunból indult, és amely nagy lelkesedéssel és eréllyel harcol az oktatáshoz való jogért az afrikai kontinensen.
A mostani időszakban, amikor Afrikában új piarista provinciák születését készítjük elő, és terveket készítünk egy újabb bővítéssel kapcsolatban (elsősorban Elefántcsontparton és Kongóban), ez az egyesület nagy segítségére lesz területi egységeinknek, hogy mélyebb reflexióval, imádságos mérlegeléssel és a döntések tekintetében nagyobb egyértelműséggel dolgozhassanak. Kívánom, hogy a „Balázs Afrikában" hozzájáruljon fiataljaink képzéséhez karizmánk oly jellegzetes dimenziójában, a nevelésben.
A hivatás évében vagyunk. Bizony lehet, hogy a hivatáspasztorációval kapcsolatos új javaslatok előkészítése, valamint új horizontok nyitása is szükséges. A különböző javaslatok közül, amelyeket folyamatosan kapunk, és a különféle tervezetek közül, amelyek folyamatosan érkeznek hozzánk, elmondhatjuk, hogy máris látszanak azok az új hangsúlyok, amelyeket felderíthetünk. Például: olyan elköteleződések, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy az egész területi egység úgy élje meg a hivatással kapcsolatos dolgokat, mint mindenki számára alapvető fontosságúakat, és nem csak azon kevesek számára, akik megbízást kaptak arra, hogy a hivatásgondozó munkát végezzék; a megfelelően felkészített világiak szerepe a hivatástisztázó csoportokban; a jelenlétünk a fiatal egyetemisták világában; a hivatásébresztő kiadványok és honlapok készítésének ösztönzése; néhány közösség megbízása, hogy vállalják fel a kihívást, és alakuljanak át „hivatásokat befogadó közösséggé", stb.
A mai kor, amelyet a megszentelt élet megtapasztal, és amely történetének ezen rendkívül fontos szakaszában oly sok javaslatot és az imádságos mérlegelésre szoruló kérdést kap, a másik olyan terület, amelyet fel tudunk és fel is kell fedeznünk. Bizonyos szemszögből tekintve néhány területen, bizonyos stílusokban – azt mondják – ez az élet szekularizálttá vált, „a világ normális stílusához" alkalmazkodott, és ezért elveszítette abbéli képességét és erélyességét, hogy másokat is meghívjon. És ugyanígy veszíti el abbéli képességét is, hogy az Úr radikális követésének hiteles jele legyen. Ezt a kritikát gyakran formális, külső aspektusokkal összefüggő javaslatokkal tűzdelik meg, vagy konkrét életformákra hivatkoznak. Más kontextusokban néhányan úgy látják, hogy a megszentelt élet „visszatérőben van" a II. vatikáni zsinat előtti időszakhoz, és olyan formákba és stílusokba menekül, amelyek képtelenné teszik beilleszkedni abba a világba, amelynek szolgálatára hivatott.
Valószínű, hogy szükségünk van a megszentelt élet stílusával kapcsolatos alapos imádságos mérlegelésre, de az, aminek bizony tényleg egyértelműnek kell lenni számunkra, az, hogy piarista életünknek radikálisnak kell lennie, aminek a mai társadalomban kell testet öltenie, alapítónk karizmájához híven, Krisztust és a hit tapasztalatát helyezve a középpontba. Életünknek a vallásos tapasztalat központiságának közvetítőjévé kell válnia, amely küldetésre hív és a küldetésnek szenteli magát, és amely közösségi, szegény, ugyanakkor jelentéshordozó élet. Tudatában kell lennünk annak, hogy olyan időszakot élünk, amely reflexiót és elköteleződéseket kíván, de mindenekelőtt radikalitást. Ebben áll a megszentelt élet lényege. Sokat segít bennünket a párbeszéd, a tapasztalatok és javaslatok megismerése, a legmegfelelőbb utak imádságos mérlegelése. Kétségtelen tény, hogy saját valóságunknak szüksége van arra, hogy felderítsük.
Az egyház új evangelizációra hív bennünket. Természetesen ez a hívás különösen azokra a társadalmi és egyházi kontextusokra összpontosít, amelyekben szükségesnek tűnik, hogy újra hirdessük az evangéliumot, mert az emberek, társadalmak és – többek szerint – magában az egyházi közösségben is elvesztette erejét. Nem szándékozom hosszan elidőzni ezen az egyházi javaslaton, amely ma bizony elsődlegesnek mutatkozik, azt azonban szeretném megjegyezni, hogy nem szabad abbahagynunk az erre való reflektálást.
Véleményem szerint az új evangelizációra való felhívás legalább három érdekes gondolatot felvet, amelyeket érdemes lenne alaposabban tanulmányoznunk. Egyrészről a nevelés mint az evangelizáció helyének mindig állandó kihívása, iskoláink evangelizációs képességén túl. Ez – természetéből fakadóan – az egyik olyan terület, ahol rendünknek továbbra is kutatásokat kell végeznie. Másodsorban szeretném kiemelni, hogy milyen alkalmas ez az időszak arra, hogy a rend négyszáz éves útja során az evangelizáció területén végzett munkájának történetét tanulmányozzuk azzal a céllal, hogy kiemeljük a legfőbb szempontokat, és azokat, amelyeket folyamatosan tudunk és kell is tanulnunk. Kiváló feladat ez történészeink számára. Harmadsorban pedig azt szeretném elmondani, hogy ha ezt az időszakot új evangelizációként aposztrofáljuk, azt az magyarázza, hogy új, a világiak segítségére is számító evangelizáló alany jelenik meg. Nagy hát itt a kihívás, ugyanakkor rendkívüli lehetőség is rejlik mindebben. Természetesen az üzenet nem változik, a kontextus és a címzettek azonban újak, és a hírvivők is azok. Erről is gondolkodnunk kell.
A kapcsolatok hálója, amelyekben a rend elhelyezkedik, és a képességünk, hogy ezekről a területekről kiindulva új kontextusokat fedezzünk fel, egyaránt nagy. Csak néhány dolgot sorolok fel, amelyeket csinálunk, és amelyeket ösztönzünk: a salamancai pápai egyetem „Kalazanciusi Tanszéke" és Valencia katolikus egyeteme, amelyek évente számos tanárt és a pedagógiai szakértőt hívnak össze; két neveléstudományi központunk (ICCE) munkája (Madridban és Veracruzban); a nemzetközi nevelési szervezetekben és sokféle országban való jelenlétünk; a Legfőbb Rendi Elöljárók Uniójának Nevelésügyi Bizottsága; kommunikációs irodáink; alapítványaink és más intézményeink, amelyek révén más polgári és egyházi intézményekkel alakítunk ki munkahálózatokat, stb. Vajon tudnánk ösztönözni még világosabban ezt a nagy lehetőséget, amelyet kapcsolati képességünk magában hordoz? Erre a kérdésre a válasz kétségkívül igen.
Generálisi titkárságaink lassan megszilárdulnak, és folyamatosan dolgoznak az adott területen, amelyre életre hívtuk őket. Nekik is be kellene vezetniük a „felderítés" nézőpont-ját saját munkaterületükön. Biztos, hogy mindegyik területen vannak új dolgok, amelyeket megismerhetünk, és érdekes személyek, akikkel együtt reflektálhatunk. Szükséges, hogy egy kicsit elhagyjuk saját „térfelünket".
Maga a kontextus, amelyben ma élünk, illetve amelyhez lassan közelítünk. Attól függően, hogy milyen szemszögből nézzük, különféle szavakat használunk meghatározására. Néhányan a „krízis", mások a „változás" kontextusát emlegetik, és mindenki beszél a kulturális sokszínűségről és a pluralizmusról. Ami viszont egyértelmű, az az, hogy rendünk, amely több évszázados történelemmel rendelkezik, arra hivatott, hogy új válaszokat adjon olyan kontextusokban, amelyek részben ismeretlenek számára. Szükséges, hogy ezen is elgondolkozzunk. Az a tény, hogy az egész világon jelen lévő szerzetesintézmény vagyunk, mindebben nagy segítségünkre lesz, ha képesek vagyunk széles szemszögből nézni a dolgokat, és nem csak abból a kontextusból, amelyben mi személy szerint élünk. Lassacskán, de folyamatosan növekszünk Afrikában és Ázsiában is, ami pedig abban segít bennünket, hogy még sokszínűbbé tegyük nézőpontjainkat, és hogy biztos pontjainkat egy kissé relativizáljuk, hiszen az a rendkívüli újdonság, amelyet az új piarista kontextusok hoznak, folyamatosan átformálják életünket és azt a módot, ahogyan a dolgokat elemezzük.
Két olyan rövid meglátással szeretném zárni ezt az egyszerű levelet, amelyek reflexiómat ihlették. Az első: a példák, amelyeket felsoroltam nektek, egy meggyőződést hivatottak kifejezni: abbéli meggyőződésemet, hogy a rendnek intézményesen kell erőfeszítéseket ten-nie, hogy olyan platformokat és dinamizmusokat biztosítson, amelyek segítenek bennünket abban, hogy nyitottak legyünk a világból eredő kihívásokra. Véleményem szerint ez egy olyan irány, amelyet erősítenünk kell. A második pedig: arra hívlak benneteket, hogy mindezt nagy lelkesedéssel és reménnyel éljétek meg. Azért mondom ezt, mert amikor ilyen dolgokról esik szó, néhányan elbátortalanodnak, és hajlamosak azt gondolni, hogy túlzásokba esünk, vagy pedig azt, hogy sokkal jobb volt, amikor minden világos és biztonságos volt. Mindkét nézőpont olyan kísértés, amelybe nem szabad beleesnünk. Nem szabad homokba dugni a fejünket a valóság elől (a világ, amelybe küldetésünk szól, meglep bennünket), ugyanakkor azt sem szabad gondolnunk, hogy képtelenek vagyunk megérteni világunkat. Egyszerűen ez a világ az, ami nekünk jutott. A részét képezzük. Éljük meg piaristaságunkat komolyan és egyértelműen, elköteleződve a nevelés mint a világot mozgató, központi szerepű tényező mellett, egészen Istenre figyelve, aki megújítja a világmindenséget.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
