„Úgy gondolom, hogy azt a tapasztalatot, mely szerint »a szegények segítenek engem abban, hogy piarista legyek«, a rend intézményi szintjén is meg tudjuk érteni és élni."
A generális atya levele – 2012. július-augusztus
„Énértem és az evangéliumért"
Az élet ajándékának felelős elfogadása
Kedves Testvérek!
Miután Jézus találkozik egy fiatalemberrel, akivel intenzív párbeszédet folytat, és aki a teljességre törekszik, de – abban a pillanatban még – nem meri azon alapértékek szerint élni az életét, amelyeket Jézus neki (talán kissé leegyszerűsítve „a gazdag ifjúnak" szoktuk nevezni őt) javasol, Péter odamegy Jézushoz, és azt mondja neki, hogy ők viszont az általa képviselt teljes életért tényleg elhagyták mindenüket. S ekkor Jézus különös választ ad: „Mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban […] bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet" (Mk 10,29-30).
Azért emeltem ki ezt az „értem és az evangéliumért" részletet, mert szerintem ez adja a szöveg és a Jézus által kínált teljesség kulcsát, a tanítványok által a Jézussal való együttlét során szerzett tapasztalatból és mindenekelőtt az Úr feltámadásából és a Szentlélek ajándékából kiindulva, lépésről lépésre tett nagy felfedezést, mely szerint az élet teljessége, amelyre vágyakozunk, lényegében az Úrtól és az evangéliumból jön el. A vele való találkozásunkból, abból, hogy életünk középpontjába őt állítjuk, kicsinységünk megtapasztalásából, tudván, hogy életünk, teljességünk és igyekezetünk őtőle függnek – innen, Isten ezen megtapasztalásából és szükségéből, csak innen jöhet a teljesség, amelyre törekszünk, és az élet, amelyre vágyakozunk – éppúgy, ahogyan a tanítványok sem érdemeikért, hanem Isten túlcsorduló szeretetéből kapták meg a Lelket. De az igaz, hogy ezután mindent megtettek azért, hogy ehhez az ajándékhoz hűségesek maradjanak.
Pontosan most akarom erről a témáról írni ezt a testvéri levelet, amikor a renden belül Isten kegyelméből néhány új provincia van születőben. Az egész renden belül tudatában vagyunk annak, hogy a generálisi káptalan rendelkezése értelmében egy a rend megújulásra irányuló folyamatot viszünk előre, és tudjuk, hogy az új provinciák születése hatalmas lehetőség arra, hogy ennek a nagyon is szükséges megújulási folyamatnak lökést adjunk.
Azt hiszem, jó alkalom ez arra, hogy egymást emlékeztessük: nem szabad tévedésbe esnünk. Rendben van, hogy strukturális döntéseket hozunk, hogy fontos az élet kulcsfontosságú tényezőit meghatározni, terveket készíteni, illetve a provincia életének minden egyes területén imádságosan mérlegelni a központi prioritást. Minderre a munkára ösztönöztelek benneteket látogatásaim során az elmúlt években, és továbbra is ezt fogom tenni. Mindez azonban mindig csak „a második" lesz. Nem szabad soha elfelednünk, hogy alapvetően honnan ered a piarista rend megújulása: Isten ajándéka az, amelyet azoknak ígért meg, akik az Úrért és az evangéliumért elhagyják mindenüket, amijük csak van.
Mi mindenekelőtt Jézus követőinek egy csoportja vagyunk szerzetesként, az Isten által Kalazanciusnak adott karizma szerint. Ezért adjuk át életünket, és ebből a központi értékből merítve próbálunk élni, döntéseket hozni. Ma, amikor oly sok a terv, az imádságos mérlegelés és a döntés, alapvetőnek tartom, hogy az egész rendhez hívást intézzek: soha ne higgyük azt, hogy csak a mi terveink és meggyőződéseink azok, amelyek életet hoznak. Igen, hoznak, de csak akkor, ha abból fakadnak, hogy képesek vagyunk befogadni Isten ajándékát, a központi tapasztalatunk az, hogy Krisztus-követők vagyunk, teljesen átadjuk magunkat az evangéliumnak, hajlandók vagyunk arra, hogy az Isten által Jézusban mindörökre és minden nép számára meghirdetett élet igéjét megéljük.
Hogy miért mondom ezt nektek? Lényegében azért, mert azt gondolom, mi is es-hetünk valahogyan abba a kísértésbe, hogy egy kicsit Pelagiusszá váljunk, és nyelvezetünkkel, illetve stílusunkkal elfeledkezzünk arról, hogy a teljességet, a „száz annyit" csak akkor kapjuk meg, ha „Krisztusért és az evangéliumért" élünk, és hogy ezt a teljességet „üldöztetések", nehézségek és néha talán sötét időszakok kísérik.
Ez tehát jelen levelem célja: csináljunk terveket, határozzunk meg választási lehetőségeket, dolgozzunk intelligensen és önzetlenül, de mindezt úgy tegyük, hogy egyetlen napon se feledjük el, hogy hol van az Élet és honnan jön a megújulás. Két egyszerű utat ajánlok, amelyek közelebb vihetnek bennünket az evangéliumi megújuláshoz, és amelyekről sosem feledkezhetünk meg, levelemet végül a kezdeti képzéssel kapcsolatos gondolattal zárom.
1. A megújulást (revitalizációt) ajándékként értelmezni és elfogadni
Az evangéliumi szöveg, amelyre támaszkodva ezt az eszmefuttatást felépítem, felsorolja az ajándékok „listáját", amelyet kapunk, anélkül, hogy megérdemelnénk, pusztán azért, mert mindent elhagytunk Krisztusért. És ezen ajándékok között van egy, amely mindig összezavar bennünket: „üldözések között": ez azt jelenti, hogy nehézségek, nehéz időszakok, meg nem értések, illetve olyan kihívások között, amelyek döntéseket és tanúságtételeket követelnek meg.
Véleményem szerint ez a szöveg két nagyon fontos fénysugarat vet rendünk ezen fon-tos időszakára, amelyben a megújulásról beszélünk, és sokat dolgozunk azért, hogy azt kiérdemeljük. Az első egy előfeltétel: „mindent elhagyni". A második pedig körülmény: „üldözések között".
Mit jelent ajándékként fogadni az életet? Melyek azok a személyes és intézményi szin-tű, spirituális és megkülönböztetési, közösségi és missziós dinamikák, amelyeket meg kell élnünk, amikor rájövünk, hogy a megújulás ajándék és nem csupán – és nem is elsősorban – munkánk és „tevékenységi irányvonalaink" gyümölcse? Azt gondolom, hogy ez a két irány világos, és ezeket kellene elmélyítenünk: mindent elhagyni, és felvállalni – ahogyan Kalazancius fogalmazott -, hogy „a nehézségek között erényünk még láthatóbbá válik".
„Mindent elhagyni" – Ez kétségkívül az élet egyik dinamikája, de csak akkor, ha spirituális hozzáállásként vállaljuk fel, mint amely lelkünk legmélyéről, megszentelt lelkünkből fakad. Szeretettel gondolok vissza arra a ma már igencsak idős piaristára – biztos vagyok benne, hogy ő már Isten életének teljességét élvezi -, aki a következőket írta nekem: „Szegénységi fogadalmat tettem, és rádöbbentem, hogy sok-sok év telt el úgy, hogy képtelen voltam bármit is visszautasítani, és olyasmit kerestem, ami egyáltalán nem hiányzott, sőt, még mérges is lettem, amikor a közösségben valami nem ment jól; a tisztaság fogadalmát is letettem, hogy mindenkit szeretni fogok, és bevallom, hogy életem sok szakaszában azokat kerestem, akik engem szeretnek, és akik engem boldoggá tesznek; engedelmességi fogadalmat tettem, és el kell ismernem, hogy a legjobban parancsolgatni szerettem. Van azonban egy vigaszom: hibáim és tökéletlenségeim ellenére a negyedik fogadalmamat annak teljességében megéltem: boldog vagyok, hogy több mint ötven évig tanítottam gyermekeket; bocsássa meg ne-kem Isten hitem hiányát." Kétség sem fér hozzá, hogy különleges lelki kihívással kell szembenéznünk, amelyet többé-kevésbé a következőképpen lehet megfogalmazni: hiva-tásunkat úgy kell megélnünk, hogy növekedjünk abbéli képességünkben, hogy kicsik tudjunk maradni, hogy Isten anyjának valódi szegényei lehessünk.
„Üldözések között" – Tudni, hogy életünk és küldetésünk során lesznek nehézségeink, és hogy a dolgok nem lesznek könnyűek, világosan látni, hogy „a világban megpróbáltatá-sok érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot" (Jn 16,33), az evangélium szerint ugyancsak az élet egyik kulcsfontosságú tényezője, olyan ajándék, amelyet el kell tudnunk fogadni. Piaristaként dolgozni és élni sokszor bizony azt jelenti, hogy az árral szemben kell úsznunk. Ez mindig így volt a piarista rendben, és mindig így is lesz. Azt hiszem, hogy rendünk jelenlegi helyzetében erre is kell reflektálnunk.
Az a spirituális dinamika, amelynek alapján képesek lehetünk arra, hogy reményünket és életünket Isten szeretetébe helyezzük, soha nem lehet túlságosan könnyű dinamika vagy felszínes reménykedés. Épp ellenkezőleg: az élet ajándéka befogadásának személyes, közösségi és intézményi szinten is ki kell üresítenie bennünket. Ezen el kell gondolkodnunk!
2. A szegények melletti elköteleződés
Annak hirdetése, hogy „boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa" (Lk 6,20), kétségtelenül Jézus evangéliumi javaslatának egyik központi tengelyét jelenti. Talán ez az „énértem és az evangéliumért" egyik legvilágosabb konkretizálása, amelyet az Úr elénk tár.
Kalazancius műve a szegényekből kiindulva született és növekszik. Személyes hivatá-sunk is, hiszen piarista hivatás, a szegényekért való odaadásunk tapasztalatából kiindulva szilárdul és erősödik meg. Ahogyan az egyes piaristába, aki átadja magát a legszegényeb-beknek, és aki belőlük kiindulva és velük éli meg hivatását, a szeretet ezen tapasztalata mélyen beléivódik, rendünk is éppígy nyer az élet, a teljesség és az identitás tekintetében, ha képesek vagyunk arra, hogy mindig megtaláljuk az új módozatát annak, hogy együtt éljünk, együtt legyünk, együtt imádkozzunk és dolgozzunk a szegényekkel.
Sok testvérünk tanúságtétele áll rendelkezésemre, akik egyértelműen megvallották ezt nekem. Eszembe jut az a piarista, akire már egy sor felelősségteljes feladat hárult, és aki e szavakkal fordult hozzám: „Soha nem tudtam sokat beszélni Istenről, és nem tudtam soha nagy elméleteket kidolgozni, de amit igenis tudok, az az, hogy soha nem imádkoztam többet és nagyobb intenzitással, mint amikor lehetőségem nyílt arra, hogy a legszegényebbekkel élhessek, és hogy nekik magamat átadhassam." Illetve az a fiatal szerzetes, aki „gyakorlati éve" során, amikor megvolt a lehetősége megélni mindazt, amire a képzési házban felkészült, azt mondta nekem, hogy „most van az, ebben az évben, amikor mélyebben érzem, hogy piarista vagyok, hiszen ezek a fiúk az ő igen nehéz élettörténeteikkel hozzásegítenek ahhoz, hogy valóban piarista legyek". Úgy gondolom, hogy ezt a hivatásbeli tapasztalatot, amelyet oly sok testvérünk megél, a tapasztalatot, mely szerint „a szegények segítenek engem abban, hogy piarista legyek", a rend intézményi szintjén is meg tudjuk érteni és élni. Rendünk oly mértékben növekszik identitásban, életben, küldetésben és hivatásokban, amennyire képes választási lehetőségeket, cselekvési irányvonalakat, életalkalmakat felvázolni, amelyet az „elsősorban a szegényeket" jelmondat jellemez és erősít meg. A szegények segítenek bennünket abban, hogy piaristák legyünk.
Ne értsetek félre: természetesen rendkívül sokféle kontextusban megvalósítottuk már a piarista életet és küldetést, és mindezekben piaristaként a tőlünk telhető legjobb módon élünk és növekedünk. De soha nem szabad elfelejtenünk, hogy kikért születtünk, és hogy különösen kikhez küldtek bennünket. Meggyőződésem, hogy az, amit mostanában „a szegények melletti elköteleződésnek" nevezünk, ez a rend életének egyik kulcsfontosságú eleme, az egyik olyan dinamika, amely új élettel tölt el bennünket. Véleményem szerint a rend megújítása érdekében végzett munkánk és erőfeszítéseink több és jobb gyümölcsöt terem, ha ezt a kulcsfontosságú elemet helyezzük a középpontba, a folyamat szívébe. Erre hívlak benneteket.
Néhány hónapon belül megemlékezünk a II. vatikáni zsinat kezdetének ötvenedik év-fordulójáról, amely Isten életének valódi ajándéka az egyház számára. Visszaemlékszem XXIII. János pápa egyszerű, ugyanakkor különleges kijelentésére megnyitó beszédében: „Az egyház a szegények egyháza, és az is kíván maradni." Ugyanígy kijelenthetjük, és ki is kell jelentenünk, hogy „a piarista rend a szegényeké és a szegényekért van, és ilyen is kíván lenni", hiszen Kalazancius „a szegények atyja" volt, és ma is az.
3. Az „énértem és az evangéliumért" gondolatra épülő komoly kezdeti képzés
Az „énértem és az evangéliumért" Kalazanci Szent József rendjében sürgető hívásként hangzik, hogy identitásunkat és hivatásunkat mély spirituális szinten éljük meg. Az „énértem és az evangéliumért" számunkra, meghívottak számára azt jelenti, hogy hivatásunk és a rend alapítási kalandjának gyökerével szembesülnünk kell; arra kér, hogy a megszentelt élet gyökeres elköteleződéseit vakmerő módon gondoljuk át; azt várja el, hogy apostoli buzgóságot és missziós rendelkezésre állást éljünk meg és közvetítsünk; a szolgálat és a szegénység hozzáállására hív bennünket; a növekvő hűség spirituális folyamatát indítja el bennünk; végeredményben emlékeztet bennünket arra, hogy a középpontból kiindulva élni állandó feladat, és mindenki számára az, a közösségeink számára is, és azok számára is, akik küldetésünkben és karizmánkban osztoznak velünk, és állandó feladat ez az egész rend számára is.
Éppen most fejezem be látogatásaimat a kezdeti képzés házaiban. Biztos vagyok abban, hogy a szilárd kezdeti képzés, amelyben teljességében megéljük mindazt, amit csak kapunk, ugyanakkor az Úr követésének központi kulcsfontosságú elemeit folyamatosan keressük, ez a képzés – és csak ez – szítja fel az élet tüzét a rendben. Az biztos, hogy sok-sok téma és terület létezik, amelyeket a kezdeti képzés idején ápolnunk kell (mint pl. a közösség, a tanulmányok minősége, a személyes kísérés, a piarista munkába való bevezetés, az imádság tapasztalata… oly sok minden!); azonban van valami, ami a kezdeti képzés hátterében van, és amire ma a rendnek és a megszentelt életnek nagy szüksége van: a hivatás mélyére hatoló következetes képzés, az a mélység, amely ezekben az években komolyan alakítják azon piaristák életét, akik a következő időszakban a rend életét fel fogják vállalni. Elvárásokat támasztva kísérni őket, és a hitelesség tanúbizonyságát kínálni nekik – ez a legjobb út ahhoz, hogy a fiatal piaristák valóban olyan piaristák legyenek, akikre a rendnek, az egyháznak és világunknak szüksége van.
Dolgozzunk komolyan és sokat ebben az irányban, és mély reménység töltsön el ben-nünket a rend életét és jövőjét illetően. A komoly munka komoly reménységet is jelent. Fontos, hogy ápoljuk azokat az elköteleződéseinket és dinamizmusainkat, amelyek – mivel az evangélium tengelyéhez és eredetünk kulcsfontosságú elemeihez tartoznak – kétségkívül az élet hordozói.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya