A kísérésről írom nektek ezt a levelet, mert azt gondolom, ez az egyik legfontosabb dimenzió, amelyet piarista életünkben és küldetésünkben erősíteni tudunk és erősítenünk is kell. …
A generális atya 2012. májusi levele
A kísérés
„Maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk" (Lk 24,15)
Jézus tanítványai közül kettő, Kleofás és egy társa, úton voltak egy Emmausz nevű falu felé. Hatvan stádiumnyi út volt, amely néhány óra sétát jelentett. Útközben egy nagyon különleges útitárssal, magával Jézussal találkoztak. Jézus olyasvalaki volt, aki meg tudta hallgatni őket, a megfelelő kérdéseket tette fel nekik, és segített nekik felfedezni azt, amit legbensőbb énjükben szerettek volna megtalálni, megosztotta velük reményeik alapjait, aztán hagyta, hogy meghozzák saját döntéseiket, amelyek a hit és az irányváltás döntéseit jelentették számukra ahhoz az úthoz képest, amelyen addig jártak.
Úgy gondolom, ez az egyszerű húsvéti ikon segíthet nekünk megérteni és helyesebben értékelni azon dinamikák egyikét, amelyet a renden belül igyekszünk megélni, és amely számunkra talán a legszükségesebb: egyikünk kíséri a másikat, testvérként és atyaként, hogy a hivatásbeli hitelességben való növekedésben segítsük egymást. Ez az, amit Jézus is tett övéivel, és ez az, amit nekünk is igyekeznünk kell megtenni és megélni egymást között.
A kísérésről írom nektek ezt a levelet, mert azt gondolom, ez az egyik legfontosabb dimenzió, amelyet piarista életünkben és küldetésünkben erősíteni tudunk és erősítenünk is kell; és azért is, mert ebbéli meggyőződésem nem csupán elméleti jellegű: az elmúlt évek során a testvérek tapasztalatát és életét megosztva ez teljesen egyértelművé vált számomra. „Útitársaknak lenni" egymás számára a rend újjászületésének folyamatában, melyet most előmozdítani igyekszünk, létfontosságú elem.
Természetesen a „kísérés" fogalma olyan rendkívüli és nagy kihívásokat elénk állító gazdagsággal bír, amelyet nem tudok teljességében megragadni – erre képes sem lennék, és egy levélnyi terjedelem egyébként sem lenne hozzá elegendő. Engedjétek meg, hogy néhány egyszerű reflexióban próbáljak kifejezni valamit abból, amire gondolok. Néhány egyszerű állítást szeretnék testvérként megosztani veletek.
1. A kísérés kultúrájának előmozdítása rendünkben
A rend és a rendtartományok az elmúlt évek során folyamatosan olyan dinamikák alapján alakultak, amelyek lassacskán megszilárdulnak, és részét képezik annak, ahogyan a piarista életről gondolkodunk. Vannak olyan rendtartományaink és közösségeink, amelyekben talán kevésbé gyakori, hogy a szerzetesek megosztják életüket és hitüket a közösségben, illetve általában az elöljáróknak nehezére esik személyesen beszélni közösségük vagy rendtartományuk tagjaival, s nemcsak egyszer-egyszer, hanem huzamosabban, közvetlenül, folyamatos segítséget nyújtva. Vannak olyan rendtartományaink és közösségeink, amelyekben a személyes élet a szerzetes benső fórumát jelenti, és a többi testvér kevésbé ismeri azt. Olyan is van, ahol ösztönözzük a mélyebb megosztást, illetve ahol már megerősödött az elöljárónak az a modellje, aki beszél a szerzetesekkel, illetve a piaristáé, aki szabadon és érdeklődéssel keresi ezt a kísérést, vagy arra törekszik, hogy közösségében személyesebb módon lehessen megosztani a hitet, illetve mindazt, ami egyénileg foglalkoztat minket.
Különböző tapasztalatokat élünk meg. Egy kicsit már megismervén ezen tapasztalatok mindegyikét, ki merem jelenteni, hogy a rendnek határozott lépéseket kell tennie a személyek kísérése kultúrájának előmozdítása érdekében; testvéri, spirituális, átfogó kísérésnek kell ennek lennie, időnként spontánnak, máskor pedig kissé szervezettebbnek, de mindig keresnünk és lehetővé kell tennünk ezeket az alkalmakat. Nem arra vagyunk hivatottak, hogy egyedül éljünk, és nem is tudunk egyedül élni. És ezt egyre világosabban látom, ahogyan megosztom a fiatalok tapasztalatait, valamint azokét a piaristákét, akik felnőtt életük első éveit élik nálunk. De ne áltassuk magunkat, testvérek: azon szerzetesek életében is látom ezt, akik már sok éve ezt az utat járják, és azokéban is, akik nagy örömmel adják át mindazt, amit megélnek, és szívesen hallgatják meg mindazt, amit mások terveznek. Az utat kísérettel járni minden életkorban fontos, még akkor is, ha engem személy szerint különösen azok az életszakaszok foglalkoztatnak, amelyek a rend jövőjét erősen meghatározhatják. A generálisi kongregáció nemsokára közzé tesz majd a fiatal felnőtt szerzetesek kísérésével kapcsolatos néhány javaslatot. Reméljük, hogy a piaristák többi életszakaszára vonatkozólag is sikerül majd hasonló kiadványokat készítenünk. A kísérés kultúrájának előmozdítása összefüggésben van bizonyos intézményi szintű elkötelezettségekkel, elsősorban azonban azzal a móddal, ahogyan mindnyájunknak meg kell élnünk és értelmeznünk kell hivatásunkat. Nem véletlen, hogy amikor közösségi életünket meghatározzuk, azt mondjuk magunkról: „erőinket, időnket, és mindenünket, amink csak van, a testvérek rendelkezésére bocsátjuk" (Konst. 35). Erről van szó.
2. Kísérni és kísérve lenni
Másokat kísérni rendkívüli tapasztalat. A piarista, mivel nevelő és pap is egyben, kíséri a gyermekeket, a fiatalokat, a felnőtteket, a közösséget. A kísérés küldetésünk egyik jellegzetes vonása. Így vagy úgy, de mindnyájunknak megvan a tapasztalata, hogy a kísérés által válunk piaristává, és hogy a személyek, akiket kísérünk, segítenek nekünk abban, hogy hivatásunkban növekedjünk. Ugyanezt tapasztaljuk, amikor mi vagyunk azok, akiket kísérnek, amikor azt érezzük, hogy a közösség befogad bennünket, illetve amikor kifejezésre juttatjuk és megosztjuk törekvéseinket egy testvérrel, akit megkértünk arra, hogy meghallgasson. Életünk kísérés, és mindannyian részt veszünk benne mindkét irányban: amelyet én kapok, és amelyet én adok. Csak így építünk közösséget. Ez a kijelentés a legmélyebb személyes kísérésekre is vonatkozik. Az én meghívásom mindenki számára a következőképpen foglalható össze: legyünk útitársak, törekedjünk arra, hogy kísérjenek bennünket, és kínáljuk fel meghallgató képességünket annak, aki igényli tőlünk.
3. A kísérés kultúrájának néhány különösen jelentős közvetítő közege (mediációja)
Különösen háromra szeretnék utalni: a közösségére, az elöljáróéra és a kísérőére.
a) Megítélésem szerint a piaristák kísérésében a közösség alapvető. A közösség, amely kísér, és amely figyelmet fordít arra, hogy ez a kísérés megfelelő legyen, nagy kincset jelent az egész rend számára. Hiszen, testvéreim, az, hogy kísérő közösség vagyunk, egy olyan egyértelmű, világos döntés, amelyet a közösségen belül vagy meghozunk, vagy nem. Az olyan közösségekben, ahol a hitet egyre inkább megosztják, ahol vannak olyan összejövetelek, amelyeken meghallgathatunk másokat és megoszthatjuk a bennünket foglalkoztató dolgokat, ahol felülvizsgáljuk közös életünket, ahol egy közösségi projekt alapján élünk, ahol a szokásos dinamika és törekvés a kommunikáció, a kölcsönös felelősségvállalás, az átláthatóság, a közös imádság, a közös ház építésére való odafigyelés, stb. A rend minden egyes közössége adomány; léteznek azonban olyan dinamikák, amelyeket megélve ez az adomány növekszik, és mások is kapnak belőle; vannak olyan dinamikák is, amelyekben a kapott adomány elszegényedik, vagy akár el is vész, hiszen előfordul, hogy kevesebb közös elköteleződéssel bizony könnyebb élni, illetve hogy nehéznek bizonyul számunkra megváltoztatni azokat az életstílusokat, amelyekhez már hozzászoktunk. Ezért értékelem egyre inkább azokat a törekvéseket, amelyeket néhány rendtartomány – régebb óta fennálló rendtartomány is – tesz a közösségi élet fejlesztésére.
b) A második közvetítés, amelyet szeretnék kiemelni, az elöljáróé, legyen akár helyi, akár tartományi elöljáró. Nagyon hálás vagyok azoknak a testvéreknek, akik elvállalják, hogy házfőnökként vagy nagyobb elöljáróként gondoskodnak a többiekről, de arra is szeretném emlékeztetni őket, hogy a szolgálat, amelyet elvállalnak, annak felelősségét is magába foglalja, hogy közel legyenek testvéreikhez, hogy meghallgassák, kísérjék, befogadják és – szükség esetén – megfeddjék őket. Igaz, hogy a nagyobb elöljáróknak sokféle feladatot kell ellátniuk, de szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy testvéreik kísérésének szolgálata manapság elsődleges feladatuk kell, hogy legyen. Tudom, ezt nem könnyű végezni, és megértem a nehézségeket, amelyekkel néhány nagyobb elöljáró küzd, hogy el tudja végezni feladatát. Meghallgattam ezeket a nehézségeket, és reflektáltam is rájuk. Mindazonáltal szükséges, hogy erősítsük és intenzíven megéljük a kísérést végző nagyobb testvér modelljét. Ne feledjük azonban, hogy ez mindenki közös feladata, minden egyes szerzetesé is, akik bizony sokszor nem szívesen osztják meg mindazt, amit megélnek, és egészen addig nem osztják meg nehézségeiket, amíg azok már olyan akadályt képeznek, amelyen nehéz felülemelkedni. Nagyobb elöljárónk segítségére lehetünk kísérői feladata ellátásában, ha megkérjük, hogy kísérjen bennünket.
c) A harmadik pedig a személyes kísérés, amelyet elég sok szerzetes megél valamely személlyel, akit megkért arra, hogy nagylelkűen meghallgassa, abban a meggyőződésben, hogy ez a kísérés segítségére lesz önmaga megismerésében, hivatásbeli növekedésében, valamint az életben való különböző személyes elkötelezettségei imádságos mérlegelésében. Ezt a kísérést különbözőképpen éljük meg, és különbözőképpen is nevezzük: lelkivezetés, személyes kísérés, hivatásbeli kísérés stb.. Itt nem a képzési kísérésre utalok, amelyet a rend a képzést végző személyeken keresztül a fiatalok számára kínál, akik piaristaként kezdeti képzésüket élik; ez utóbbi sokkal inkább intézményesített és szervezett kísérés minden rendtartományban, amelyet – általában – a kellő egyértelműséggel végeznek is. Arra a döntésre utalok inkább, amelyet valaki felnőttként hoz arra vonatkozólag, hogy valaki személyesen kísérje őt, és felkéri arra, hogy egy ideig útitársául szegődjön.
4. Személyes kísérésben élni
Vannak köztünk, akik úgy gondolják, hogy a személyes vagy lelki kísérés a piarista élet első éveire jellemző formális közvetítés, a kezdeti képzés időszakában. Így hát könnyen esünk abba a kísértésbe, hogy a felnőtt életet összetévesszük a kísérésnélküliséggel, hiszen már úgymond nincs rá szükségem, és nem kötelező, hogy kísérjen valaki. Míg fiatalok vagyunk, természetesnek találjuk, hogy személyesen kísérnek bennünket, amikor azonban felnőttebb korosztályba lépünk, mellőzzük a közvetítésnek azt a módját. Nem meggyőző-désről vagy gondolkodásmódról, hanem egy viszonylag elterjedt gyakorlatról van itt szó. Ki merném jelenteni, hogy az a piarista nemzedék, amely ma papsága első éveit éli, elismeri, hogy nagyon jól jönne a személyes kísérés, egy személy, akivel lelki dolgaikat megbeszélhetné; sokaknak azonban nincs ilyen, és nem is keresnek, vagy ha mégis, elég sok esetben nem találnak ilyen személyt. Ezért hát nagyon örülök, amikor megismerhetem azokat a tapasztalatokat, amelyeket néhány rendtartományban megélnek: ezek a szerzetesek összegyűlnek, megosztják életüket, összevetik különböző életfolyamataikat, és törekszenek arra, hogy nagyobb mélységgel párbeszédbe elegyedjenek ezekről tartományfőnökükkel, illetve azzal a személlyel, akit kiválasztottak és alkalmasnak találnak erre a feladatra.
Érett és felnőtt nemzedék ez a mostani. És éppen ezért a növekedéshez szüksége van arra, hogy kísérjük.
A személyes kísérés nem valamiféle nevelési közvetítés a fiatal részére, hanem az élet felnőtt módon történő megélése, azt jelenti, hogy komolyan és felelősségteljesen dolgozunk saját életünkön, a növekvő hűség dinamikájában. Arra bátorítalak mindnyájatokat, hogy gondolkodjatok el ezen, és igyekezzetek lehetőségeitekhez mérten megélni ezt. Meggyőződésem: ha előmozdítjuk ezt a dinamikát, a rend sokkal szilárdabb piarista életekkel lesz megáldva.
5. Bármely életkorban
Néhányan talán úgy gondolják, hogy ezek a dolgok már nem vonatkoznak azokra a piaristákra, akik már elég sok évet megéltek. Ne essünk ebbe a kísértésbe! Nagy szeretettel gondolok vissza egy velem azonos közösségben élő piaristára, aki dühös lett, amikor megtudta, hogy nem engedik meg neki a részvételt egy Loyolai Szent Ignác-féle lelkigyakorlaton, mert már betöltötte a 75. életévét, és ebben az életkorban „már nincs sok döntés, amelyet meg kellene hoznia" – legalábbis a lelkigyakorlat-vezető szerint. Bármilyen életkorban tudunk és kell olyan közvetítéseket keresni, amelyek segítenek bennünket abban, hogy hitelesebben éljünk, gazdagabb közösségi életet folytassunk, hogy testvériesebben hallgassuk meg egymást arról, amit megélünk, megéltünk, vagy aminek megélésére hivatottnak érezzük magunkat. Istennek hála, mindig időben vagyunk. A közösség, a hivatásban való növekedés, a hűségre való törekvés mindenkire vonatkozik, és egész életünkre szól. És azok a közvetítések, amelyek ehhez vezetnek, mindig jók és megfelelőek.
Éppen úgy, mint az emmauszi tanítványokat, bennünket is kísér az Úr, és nekünk adja Lelke erejét, hogy hivatásunkban válaszolni tudjunk Isten akaratára. Ez a mi legmélyebb igazságunk. Az összes többi nem más, mint közvetítés, de ezek rendelkezésünkre állnak, és éppen hivatásunk iránti hűségünk érdekében használnunk kell őket. Kérjük Istent, hogy segítsen bennünket ezen az úton, amelyen járunk, és hogy mindig találkozzunk vele, és hogy magunkévá tegyük az úton lévő tanítványok imáját: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van" (Lk 24,29).
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
