Idén szeptemberben lesz a szenegáli Ziguinchorból Dakarba tartó Le Joola hajó tragikus balesetének tizedik évfordulója. A halálos áldozatok között volt öt olyan fiatal is, akik azért utaztak volna Dakarba, hogy a piarista rendben megkezdjék prenoviciátusukat.
A generális atya levele – 2012. szeptember–október – A kezdeti képzésről
Ernest, Richard, Anathole, Henry és André Casimir
„Nevetek fel van írva a mennyben"
Idén szeptemberben lesz a szenegáli Ziguinchorból Dakarba tartó Le Joola hajó tragikus balesetének tizedik évfordulója. A 2002. szeptember 26.-i szerencsétlenség következtében 1953-an meghaltak, és a balesetnek csupán 64 túlélője volt. A halálos áldozatok között volt öt olyan fiatal is, akik azért utaztak volna Dakarba, hogy a piarista rendben megkezdjék prenoviciátusukat. Ernest Diatta, Richard Bassène, Anathole Senghor, Henry Djibuone és André Casimir Djijounouk.
Levelemmel tiszteletemet szeretném kifejezni az öt fiú előtt, akik ma már piarista papok lehetnének, talán az elsők között, akiket az új nyugat-afrikai provinciában szentelünk.
Ernest, Richard, Anathole, Henry és André meghozták volna azt a különleges döntést, hogy elhagyják otthonukat, feladják egész addigi életüket és a szenegáli viceprovinciában arra készüljenek, hogy piarista szerzetesek legyenek. A keresztény élet teljességét, a szolgálatban eltölthető életet, a kalazanciusi küldetésnek való önátadást keresték, egy olyan közösséget, amelyben hivatásukat egészen megélhetik, képzést kértek, hogy Isten akaratához való hűségükben növekedjenek. Ma már azt a teljességet élik, amelyre mindnyájunknak szüksége van: ezt csak Isten tudja megadni, és ő mindenkinek felkínálja, aki csak szereti őt. A rend öt fia a legjobb „növendékházban", az Atya szeretetteljes jelenlétében lakik. Neki köszönjük meg az öt ifjú nagylelkűségét, akikért bizalommal imádkozunk őhozzá. Emléküket felidézve felhívjuk egymás figyelmét arra, hogy vigyázzunk minden fiatalra, akiket Isten hozzánk küld, adományként és kihívásként, hogy piarista szerzetesekként növekedhessenek.
Ezen öt fiú elvesztése arra késztet, hogy soha ne felejtsem el, milyen fontos minden egyes hivatás, melyet Isten nekünk ajándékoz, minden egyes fiatal, aki bekopogtat hozzánk azzal a vággyal, hogy piarista legyen. Hiszem, hogy mindegyikük fontos, és mindegyikük azt jelenti: Isten most is folyamatosan hívja a fiatalokat a piarista rendbe, és mindegyiket úgy kell kísérnünk, mintha ő lenne az egyetlen. Az a dinamika, amelyben véleményem szerint a hivatások befogadása és a szerzetesi élet kezdeti képzése fontosságával kapcsolatban a rendnek mozognia kell, a következő: hála és elkötelezettség.
Éppen most fejeztem be a kezdeti képzést érintő látogatásomat az egész renden belül. Alkalmam nyílt beszélni a fiatalokkal, a képzést végző személyekkel, a növendéknevelő csapatokkal és a területi egységek felelőseivel. Remélem, pár héten belül e látogatás szerény gyümölcse gyanánt tudok majd egy kis reflexiót átadni nektek a kezdeti képzéssel kapcsolatosan.
Általánosságban elmondhatom, hogy elégedett vagyok azzal, amit láttam. A képzést végző személyek motiváltak, a területi egységért felelős személyek a kezdeti képzést priori-tásként élik meg, és a fiatalok általában nagy hitelességgel és elköteleződéssel járják útjukat. Őszintén hiszem, hogy kezdeti képzésünk egészsége jó állapotban van. Ugyanakkor – noha abban is teljesen biztos vagyok, hogy a kezdeti képzés a legjobb akarattal folyik – van még pár kihívás, amelyekkel meg kell küzdenünk és néhány dinamika, amelyeken javíthatunk. Megosztok veletek néhányat, mert véleményem szerint jó ezekre írásban reflektálni, hátha segítenek kezdeti képzésünk jobbá tételében.
1. Csak a minőségi kezdeti képzés válthatja ki a rend életének megújulását
Ezt teljes meggyőződéssel állíthatom, és ezért van az, hogy a kezdeti képzés házait sorra meglátogattuk. Meg vagyok győződve arról, hogy a rendnek fel kell emelnie a kezdeti kép-zés minőségének lécét, és abban is biztos vagyok, hogy minden területi egységben vannak egyértelműen javításra szoruló területek: néhány helyen ez a tanulmányok minősége, különösen a teológiai tanulmányoké, máshol a személyes kísérés (néha igen lagymatag) rendszeressége, illetve minősége (nem minden kísérés indít be folyamatokat), megint máshol fiataljainknak a piarista szolgálat gyakorlásában és elsajátításában való hiányos tapasztalata, néhol (a képzésért felelős személyen túl) a közösség többi szerzetes tagjának igen gyér részvétele, máshol a piaristaságban való képzés hiányossága (amelyet belső curriculumnak [tantervnek] is nevezhetnénk), megint máshol az átfogó és megszilárdult képzési projekt hiánya, stb. Vannak tehát kihívásaink, amelyekkel szembe kell néznünk, de nagy örömmel állapítom meg, hogy a rendtagok mindenütt folyamatosan tudatára ébrednek az előttük álló kihívásoknak, és igyekeznek megfelelő módon választ adni azokra.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy rendként is van feladatunk az egyes területi egysége-ink konkrét kihívásain, illetve az ottani „javításra váró területeken" túl: ösztönözni a növe-kedés dinamikáját képzésünk minőségét illetően, valamint a köztünk lévő egységben, amelyből kiindulva ezt a feladatot végezzük. Komoly és alapos képzést kell biztosítanunk, és ehhez sokat kell javítanunk a képzést végző személyek képzésén, és elérni, hogy minden területi egységünkben a képzésére felelős csapatok tényleg azok legyenek és tartsanak összejöveteleket, hogy minden egyes területi egységünkben legyenek kidolgozott képzési projektek, és hogy az egész renden belül előrelépjünk azon alapvető dinamikák közös víziójában, amelyek a piarista képzés javaslatát meghatározzák és megerősítik. Ki kell jelölnünk az „előrehaladás pályáit" mindebben oly módon, hogy valóságos utat járjunk be.
2. A képzés vezetése egyre inkább lelkesedéssel és odaadással végzett szolgálat
Nagyon hálás vagyok minden szerzetesnek, aki elvállalja a képzés feladatát, és azt a leg-jobb szándéka szerint végzi. Minden revízió során jó, ha rámutatunk a hiányosságokra és nevet adunk a hibáknak, de az is fontos, hogy hálásak legyünk mindazok elköteleződéséért és odaadásáért, akik képzési dinamikáinkat lehetővé teszik. Azt hiszem, az egyik legjobb módja annak, hogy a képzést végző személyek odaadásáért hálásak legyünk, az, hogy életükben és szolgálatukban kísérjük őket. Tudjátok-e, hogy jelenleg a prenovíciusokért felelős személyek, a novíciusok és a növendékek magisztereinek csaknem kétharmada csupán két vagy három éve végzik szolgálatukat, és hogy közülük sokan valóban nagyon fiatalok? Már ez az adat is elég annak igazolására, hogy ha a rend valóban minőségi képzést szeretne nyújtani, akkor időt és személyeket kell szentelnie arra, hogy a képzést végző személyeket képezze, és hogy életükben és szolgálatukban kísérje őket. Ellenkező esetben a kezdeti képzés nem fog működni. Ez számomra egyértelmű. Legalábbis nem úgy működik majd, ahogyan szükségünk lenne rá, hogy működjék.
A képzést végző személyként való növekedés azonban maguknak a személyeknek is feladata. A saját életével és tanúságtételével való törődés, az olvasmányok, a csapatban való munka, a kurzusokon való részvétel, a képzésért felelős többi személlyel való kapcsolattartás, az idő rászentelése, a fiatalok személyére való odafigyelés anélkül, hogy lenne más prioritás, amely meggátolná abban, hogy „ott legyen", amikor csak szükséges – mindez nagyrészt magától a képzést végző személytől és saját életvezetésétől függ. Hálás vagyok mindazért, amit tesztek, de kérlek, ne legyetek önelégültek.
3. A képzésben részt vevő fiatal felelős hivatása növekedéséért
A fiataloknak nagy a felelősségük saját növekedésükért; sőt azt mondanám, lényegi felelős-ségük van. Miután mindegyikükkel személyesen beszéltem – képzési házaink minden egyes fiataljával -, meg kell mondanom, hogy elsöprő többségük a növekedés becsületes folyamatában élnek, és fokozatosan felfedezik e folyamat egyik kulcsfontosságú elemét: tudni nevet adni annak, amit megélnek, megbeszélni azt a képzésért felelős személlyel és a közösséggel, belevinni azt az imába, és próbálni eszközöket találni a növekedéshez. Arra hívlak benneteket, kedves testvéreim, hogy ezt a dinamikát erősen éljétek meg. Az biztos, hogy képzésetek tőletek is függ. Saját folyamatotok komolyan vételével gondoskodhattok arról az adományról, amelyet Isten rátok bízott. Ez a ti felelősségetek. Három dinamizmust ajánlok figyelmetekbe, amelyek reményem szerint sokat segítenek majd benneteket: az áttetszőség, a személyes projekt és kísérés, valamint az örömmel megélt és komolyan vett szerzetesi élet egy olyan közösség kebelén, amely a piarista élet és küldetés hiteles helyszíne.
4. Három tényező, amely a képzési dinamikában erőteljesen jelentkezik
Egyszerűen ide írom őket, hiszen – természetesen – mindegyik kitenne egy egész levelet. Három olyan fontos elem ez, amelyek a kezdeti képzésre irányuló látogatásom során erőteljesen felszínre kerültek, és amelyekre reflektálnunk kell:
a) A horizontok fontossága
A rendbe belépő fiatalok perspektívákat kérnek, és azokra szükségük van: tudni, hogy milyen irányba megy a területi egység, érezni, hogy együtt tudnak működni annak megszi-lárdításában, érzékelni, nemcsak azt, hogy helyük van a területi egység életében és küldetésében, hanem azt is, hogy ez a hely törődik magával, felkészül és erősödik. A fiataloknak szüksége van arra – és ezt meg is követelik -, hogy tudják: azt, amit ezekben az első években megélnek, azt később is megélhetik, és ez a folyamat segíti őket mint felnőtteket növekedni.
b) A képzési türelem
A fiatalok folyamatai éppen olyanok, amilyenek ők, tehát nem szoktak egyformák lenni. Tudni kell kísérni, várni, követelni, kérdezni, új lehetőséget adni, még egyszer meghallgatni, utat javasolni, más javaslatot tenni; a képzésért felelős személynek bizony sokféle dolgot kell tudnia. Ezért hát nem jó egyedül lenni ebben a szolgálatban, hiszen akkor nincs lehetősége arra, hogy más személyekkel összevethesse saját nézőpontját. Mindez a sokféle tudás sok-sok türelmet kíván, képzési türelemre gondolok, hogy ezáltal lehetővé tudjuk tenni, hogy minden egyes személy megtalálja a maga útját.
c) Figyelmet fordítani a „belső mesterre"
Isten mindannyiunk lelkében dolgozik, életet és válaszokat szít, ez nem kétséges. Ez a tevékenység azonban sem a szétszórt lélek, sem pedig a felszínes kísérő számára nem látható. A hiteles képzési dinamika azonban éppen ez, amit a hiteles Képző ad nekünk. Ezért hát a kezdeti képzés „spirituális feladat", amelyet kizárólag a Lélekre való nyitottsággal lehet végezni. Fontos, hogy elmélyedjünk ebben a dimenzióban, amelyről Kalazanci Szent József oly egyértelműen ír nekünk. (1)
5. Hála és elkötelezettség
Levelem elején azt mondtam, hogy a rendnek a kezdeti képzéshez hálával és elkötelezettséggel kell hozzáállnia. Szeretném ezt megismételni és aláhúzni. Hálával tartozunk Istennek, aki folyamatosan ajándékozza nekünk a hivatást, amelyet megélünk, és az újakat, amelyeket kapunk; hála a fiataloknak, akik átadják életüket, hogy piaristák legyenek, a képzésért felelős személyeknek, akik kísérik őket, és mindenkinek, aki hozzájárul ahhoz, hogy a fiatalból, aki a befogadó közösségbe lép, olyan piarista váljon, amilyenre a rendnek szüksége van. És elkötelezettségre van szükség mindenki részéről, hogy ez minden egyes területi egységben így legyen.
Egy rövid evangéliumi idézettel szeretném zárni soraimat, amely levelem címéül is szolgál. Jézus tanítványai, akiket elküldött, visszatérve mindent elmondtak a mesternek, amit csak cselekedtek. Ez olyan, mintha mesélnének neki a csoportokról, amelyeket vezettek, a fiatalokról, akiket meghallgattak, az órákról, amelyeket tartottak, illetve az iskolákról, amelyeket alapítottak. És az Úr azt válaszolja nekik, hogy az, ami miatt mélységes boldogságnak kell eltöltenie őket, az az, hogy „nevetek fel van írva a mennyben". A hivatás nagy igazsága, hogy Istentől való, minden egyes fiatal tőle kapja, és mindegyik fiatal hordozója Isten értékes adományának. Ezért minden egyes fiatal, akit Isten hozzánk küld, fontos, és ezért mindegyikük hivatásbeli érlelődése szent. Az helyénvaló, hogy néhány esetben a fiatal hivatása úgy alakul, hogy elhagyja a rendet, az azonban megengedhetetlen, hogy a fiatal ne tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy hivatását nagy elköteleződéssel művelje, illetve hogy a rend (elsősorban a képzésért felelős személyeken és az elöljárókon keresztül) ne tegyen meg mindent, hogy minden egyes hivatást kísérjen, értékeljen, óvjon, és hogy ne segítsen felülemelkedni a nehézségeken, amelyekkel mindenki találkozhat a piaristaságban való növekedésben, illetve, hogy ne segítsen megtalálni kinek-kinek a saját útját.
Szeptember 26-án szenteljünk időt arra, hogy imádkozunk minden egyes fiatalért, akik képzési házainkban élnek közöttünk – a legfiatalabbaktól kezdve, akik most léptek a piarista útra valamelyik hivatásokat befogadó házunkban egészen azokig, akik már az ünnepélyes fogadalomtételre, illetve a diakónussá és pappá szentelésre készülnek. Imádkozzunk mindenkiért, azokért, akiket ismerünk, és közelebb vannak hozzánk, és azokért is, akiket nem ismerünk, és talán soha nem is láttunk, de akiket szintén arra hívja Isten, hogy a piarista hivatást éljék. Imádkozzunk azért, hogy az Úr adja meg nekik a hivatásbeli hűség értékes adományát.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
(1)
„Jó alap a lelki életben az önismeret. Rá kell csodálkoznunk nyomorúságos voltunkra, ahogyan va-lamennyien születtünk és arra a hálátlanságra, amellyel ennyi jótétemény után Isten felé fordulunk. Ha az önismeretben szorgalmasan gyakorlatot szereztek, biztosítalak benneteket arról, hogy idővel még ebben az életben elnyeritek jutalmul Isten biztos megismerését, amely akkora nagy tudomány, hogy a legapróbb részlete is messze felülmúl minden emberi tudományt… Isten ismerete boldoggá teszi az embert olyan mértékben, ahogyan az istenismeret révén növekszik az isteni szeretetben. Arra buzdítalak benneteket, hogy minden nap ez legyen az első dolgotok, s akkor az Úr megad minden mást, amit a világ még csak nem is ismer" (1339. levél; dátum: 1630. március 15.).
