Rendalapítónk így fejezte ki nagy örömét és felfedezését, amikor már munkatársaival együtt minden napját a római elhagyott gyerekek nevelésével, tanításával töltötte: „A kicsinyek segítésében felfedeztem Isten szolgálatának végérvényes módját, és nem fogom elhagyni semmiért a világon." A generális atya arra figyelmeztet, hogy tényleg minden erőnkkel azt a hivatást éljük, amelyet örökfogadalmunkkor végleges élet- és szolgálatmódunkként örömmel vállaltunk.
A generális atya 2013. áprilisi levele
A kicsinyek segítésében felfedeztem Isten szolgálatának végérvényes módját,
és nem fogom elhagyni semmiért a világon
A hűségről, a hivatásbeli állhatatosságról, a végleges igenről és arról a rendkívüli tapasztalatról szeretnék írni nektek, hogy Kalazancius tudja: az ügy, amelynek életét szentelni kívánja, egész életét kitöltő ügyévé válik. Ez Kalazancius tapasztalata, ebben a szépen megfogalmazott mondatban összefoglalva, amelyet minden diákunk ismer – egyszerűen azért, mert ez az, amit minden piarista meg akar élni, és amit minden adódó alkalommal elmagyarázunk nekik: „A kicsinyek segítésében felfedeztem Isten szolgálatának végérvényes módját, és nem fogom elhagyni semmiért a világon."
Immár elég sok hónapot töltöttem azzal, hogy a rendtagokkal egyenként beszélgetek, illetve sok más személlyel, akik életünkben és hivatásunkban osztoznak velünk. Ezen örömteli, testvéri tapasztalat kontextusából kiindulva írok nektek. Rendkívüli gazdagság az, ami az idősek hűségéből árad felém, akik oly sok évet eltöltöttek a piarista életben, és még most is azt mondják, hogy ha újraszületnének, akkor is piaristák lennének. Azért is írok, mert eszembe jut az a rendtársam, aki aktív életszakasza vége felé jár, és még mindig a hivatásának szeretné szentelni életét, noha tisztában van azzal, hogy „már nem olyan, mint régen", és tudja, hogy munkájának intenzitását csökkentenie kell. Ugyancsak segítségemre van az írásban annak a felnőtt szerzetesnek a tapasztalata, aki feladatait nagyszerűen teljesíti, és aki alkalmanként megfáradva felteszi magának a kérdést, vajon érdemes-e tovább feszítenie a tempót, amelyet önmagának diktál, ugyanakkor mindig nagylelkűen megújítja elköteleződését; illetve a nemrégen felszentelt rendtárs tapasztalata, aki azt szeretné, ha a napok hosszabbak lennének, hogy mindent el tudjon végezni, amit csak kell; illetve a fiatalé, aki lelkesen gondol hivatására, és lassacskán felépíti önazonosságát.
De írás közben arra a piaristára is gondolok, aki egy nap azt mondja nekünk – és bizony sokszor elég későn -, hogy más módon szeretne élni, és hogy úgy gondolja, annak idején nem a helyes döntést hozta; illetve a nemrég felszenteltre, aki néhány év leforgása alatt szétszórja a felszentelésekor kapott kincset, mert élete törékeny és következetlen; illetve arra a felnőttre, aki csalódott, és aki teljesíti feladatát, de nincs meg benne a szükséges szenvedély ahhoz, hogy igazán megélje, illetve átadja a piarista létet; illetve arra, aki összekeveri a „törvényes nyugállományt" a saját feltétel nélküli önátadása iránti elköteleződéséről való lemondással.
Lehetetlen egyfajta tablóképet felvázolni a rendben megélt tapasztalatok sokszínűségéről, és erről le is mondok. Csupán néhány egyszerű meggyőződésemet szeretném megosztani veletek, amelyek azzal kapcsolatosak, amit belülről mindannyian átélünk, amikor örökfogadalmunkat letesszük: a vágy, hogy a piarista hivatást intenzív módon éljük meg.
1. A végleges mód felfedezése
Gyakorlatilag minden hónapban kapjuk a jó hírt, hogy rendünkben valaki örökfogadalmat tesz. Például most márciusban Krakkóban és Tokióban tettek örökfogadalmat, Bengaluruban pedig volt egy papszentelésünk. Az örökfogadalom egy olyan felfedezés következménye, amely annyira magával ragad bennünket, hogy életünket teljesen átadjuk Istennek a piarista renden keresztül. A keresés gyümölcse ez, a személyes döntés kifejeződése. Ugyanakkor a befogadás és a testvérek elköteleződésének kifejezése is: sajátjukként élik meg annak a fiatalnak az örökfogadalmát.
Kalazancius azért mondja, hogy „felfedeztem", mert sokáig kereste. Az ő tapasztalata pedig nagy jelentőséggel bír számunkra. És amikor az ember valóban felfedezi azt, amit meg akar élni, és ha mindezt Istennel együtt, akkor egész életét felteszi erre.
Nem valami elméleti dologról van itt szó, hanem olyan tapasztalatról, amelyet mindannyian megélünk. Még mindig visszaemlékszem arra a hivatással kapcsolatos szép példára, amelyet egy idős piarista mutatott egy csoport prenovíciusnak, amikor elmesélte nekik, hogyan döntötte el, hogy piarista lesz: nemcsak arra a piaristára emlékezett, akivel ezt először megosztotta, hanem még a napra és az órára is, amikor ezt tette, már több mint hatvan évvel azelőtt. Ez az „örömteli emlék" sokkal nagyobb pedagógiai erővel bírt, mint egy hosszú beszélgetés arról, hogy mit is jelent a hivatást felfedezni.
Hivatásunk hűséges megélésének gyökere azon felfedezési folyamatban rejlik, amelyet Isten mindnyájunktól vár. Mindnyájunknak megvan a saját története, és biztosíthatlak benneteket, hogy csodálatos dolog nevén nevezni azt, amit meg akarunk élni hivatásunkban, hogy egyre jobban tudatosítsuk, aminek megélésére hivatottak vagyunk. Ez az egyik legelső feladata annak, aki hitelesen akar élni: tisztázni magunkban, hogy mire teszünk fogadalmat, és hogy miért tesszük ezt.
2. Istent szolgálni azáltal, hogy a kicsinyeket segítjük
Isten megtapasztalása és a küldetésben való munkálkodás ugyanazon érme két – elválaszthatatlan – oldala. A piaristában az egyik nem létezik a másik nélkül. Ez az evangéliumban és Kalazancius tapasztalatában is teljesen egyértelmű. De nem mindig éljük meg így, azzal a hitelességgel és állhatatossággal, amellyel kellene, és az elsőt az imádságra szánt idővel keverjük össze, a másodikat pedig a munka idejével. Ugyanaz történik velünk, mint ami az „áldottakkal" és az „átkozottakkal" Máté evangéliuma 25. fejezetében. Sem az egyik, sem a másik csoport – az igazak sem – vették észre, hogy „amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek". Senki, de senki. Egyértelmű, hogy ez a felfedezés hitünkben és hivatásunkban egyaránt központi fontosságú. Kétségtelenül ez rendünk létértelme.
Teljesen biztos vagyok abban, hogy hivatásbeli hűségünk lényegében attól függ, hogy ezt a kettős dolgot mennyire egyértelműen és mekkora erővel tudjuk megélni. Csak ha teljes életet élünk, akkor vagyunk képesek hiteles piaristákként élni. Amikor csökken az intenzitás, amellyel Isten jelenlétében érezzük magunkat, amikor munkánk rutinfeladattá válik, amikor szétválasztjuk, amit az Úr egybekötött, nos, akkor kezdjük meggyengíteni a hivatást, amelyet felvállaltunk.
Amikor megkapjátok a hírt, hogy egy fiatal letette örökfogadalmát, imádkozzatok érte, hogy az Úr adja meg neki a hivatásbeli hűség értékes adományát, amely Isten szeretetének gyümölcse lesz, ugyanakkor azé az állhatatosságé is, amellyel az ember az első szerelemet gondozni és megerősíteni képes. Janusz, Andrezj, Michal, Radek, Danilo, Manoj! Ez az, amiért Istenhez folyamodunk értetek ezekben a napokban.
3. Nem fogom elhagyni semmiért a világon
Lehetséges egyáltalán elhagyni olyasvalamit, amire ennyire vágyakozunk, és amelyet mindannyian ennyire szeretünk? El kell ismernünk, hogy ez bizony lehetséges. Lehetséges elhagyni, a rend elhagyása melletti döntésnél kevésbé észrevehető módon, és olykor azt megelőzően. Vannak olyan dolgok, amelyekért el tudjuk hagyni azt a végleges elköteleződésünket, hogy a kicsinyek segítése által szolgáljuk Istent? Szeretnék erre két példát hozni.
a) Ennek egyik módja, hogy „csökkentjük" az intenzitást, amellyel élnünk kellene, és hétköznapivá tesszük az életet, amely arra hivatott, hogy valami másnak a jele legyen. Hivatásbeli nehézségeink gyökerénél a „csökkentés" csábítása rejtőzik. Sem Jézus az evangéliumban, sem pedig Kalazancius alapítási törekvésében soha nem csökkentette javaslatát. Ezért mondatik a követőnek: „add el mindenedet, oszd szét a szegények között, aztán jöjj, és kövess engem", vagyis hagyj el mindent az egyetlen szükségesért. A szerzetes életében a legerősebb csábítást nem a fogadalmak elhagyása, hanem azok csökkentése jelenti.
A tisztasági fogadalmat nem csak akkor szegjük meg, amikor a szeretetre való képességünket egyre konkrétabban egy személynek adjuk át, hanem sok más módon is: amikor szeretetteljességünk önmagunkra irányul, amikor olyan narcisztikusak vagyunk, hogy ezt fel sem tudjuk ismerni, amikor olyan tapasztalatokat keresünk, amellyel kompenzálni igyekszünk azt, amiről szabadon le kívántunk mondani, illetve amikor egyszerűen engedünk annak a csábításnak, hogy egyre inkább saját magunkkal legyünk elfoglalva.
A szegénység fogadalmát csökkentjük, amikor nem kérdőjelezünk meg semmit abból, amit megélünk, illetve amikor felelőtlen módon használjuk a közös pénzt, vagy amikor azt képzeljük, hogy a nekünk adott pénz a miénk, vagy amikor engedünk a csábításnak, hogy megvegyük magunknak a legjobb készülékeket, hiszen „evidens", hogy erre szükségünk van, és – mindenekelőtt – amikor elfeledkezünk a szegényekről, és már nem képezik valódi identitásunk részét.
Az engedelmesség fogadalma csorbát szenved, amikor például összetévesztjük azt, hogy „a kapott javaslatot elfogadjuk" azzal, hogy „tiszteletben tartjuk és teljesítjük", illetve amikor felsoroljuk a feltételeket, amelyeket a nagyobb elöljárónak teljesítenie kell ahhoz, hogy megtegyem, amit kér tőlem, illetve amikor összetévesztjük a „küldetésre bocsátást" azzal, hogy csak akkor fogadok el egy javaslatot, ha az a saját elképzeléseimbe beleillik.
Azon fogadalmunk, hogy életünket a nevelésnek szenteljük, meggyengülhet például akkor, amikor átalakítjuk egyfajta „munkarenddé, amelyet teljesítenem kell, aztán azt csinálok az időmmel, amit akarok", illetve amikor nem készülünk fel megfelelően egy-egy elvégzendő feladatra, programra, illetve amikor azt mondjuk egy fiatalnak, hogy „gyere vissza máskor, mert ma nincs erre időm", hogy másnap ugyanezt mondjuk neki.
b) Egy másik módja annak, hogy „elhagyjuk más dolgokért", hogy nem óvjuk felelősségteljesen azt, amit érdemtelenül, ajándékként kaptunk. Csupán egyetlen tapasztalatot szeretnék veletek megosztani. Nemrégen találkoztam egy fiatal piaristával, akit csupán néhány éve szenteltek. Elmesélte, hogyan él, és elérzékenyült, amikor bevallotta, hogy már nem misézik naponta, és gyakran telnek úgy a napjai, hogy alig vagy egészen szétszórtan imádkozik. Tudta, hogy a munka iránti elköteleződése és a fiataloknak való önátadása is egyre gyengébb lábakon áll, és nem érezte magát boldognak. Nevén nevezett egy tapasztalatot, amely bizony előfordulhat közöttünk: hogy már nem éljük olyan erőbedobással életünket, mint amilyennel meg kellene élnünk azt, amire életünket adtuk.
Sokat beszélgettem ezzel a fiatal piaristával, s végül két dolgot tettünk: együtt bemutattuk a szentmisét, amelyen ő volt a főcelebráns nagy meghatottsággal és szeretettel, és kidolgoztunk együtt egy „hivatás-újjáépítési tervet" (így neveztük el), amely négy részből állt, és persze azt sem hagytuk ki belőle, hogy kérni fogjuk Istent nagy állhatatossággal, hogy adja vissza neki a tapasztalatot – amelyet oly jól ismer -, hogy hivatása lelkesedéssel tölti el. Képesek vagyunk megóvni a hivatásunkat, testvérek! Ne engedjetek a csábításnak, hogy azt gondoljátok: az úton, amelyet választottunk, akárhogyan végig lehet menni; ne engedjünk a középszerűségnek.
Olyan ember örökösei vagyunk, aki kapott megbízatását élete végéig megélte, és ezt olyan intenzitással tette, hogy életfelfogása különleges hivatásjavaslattá vált, melynek hordozói vagyunk. Ne csökkentsük, ne kisebbítsük ezt semmiért a világon.
Most, levelem írásának vége felé kaptam az örömhírt, hogy Ferenc személyében megválasztották az új pápát. Arra hívlak benneteket, hogy adjunk hálát Istennek az új pásztorért, akit nekünk adott, s kérjük számára a Lélek világosságát. Adja meg az Úr, hogy szavai és tanúságtétele által az egyház hűségesebb legyen Jézushoz, és hogy világunk nyitott szívvel fogadja az evangélium hirdetését, az egyetlen Igét, aki képes mindent átalakítani.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya