A mai korban különösen is oda kell figyelnünk szerzetesi közösségi életünkre. A generális atya tíz fontos feladatot fogalmaz meg közösségi életünk fejlesztése kapcsán. A közösségi élet megújítása nem mellékes, hanem az egész rend revitalizációjának lehetőségi feltétele.
A generális atya 2013. decemberi levele
A közösségi élet a rend megújításának folyamatában
Kedves Testvéreim! Ahogyan tudjátok, következő egyetemes káptalanunk egyik központi témája a piarista közösségi élet lesz. Nagyon jó lenne, ha minden területi egységben reflektálnánk erre a témára, figyelembe véve a legutóbbi szemináriumnak (Madrid, 2013. április) a közösségi élettel kapcsolatos útmutatásait. Ezt a levelet egyszerű hozzájárulásnak szánom a reflexióhoz, amelyet együtt kell végeznünk. Csupán néhány meggyőződésemet és aggodalmamat szeretném veletek megosztani.
Mindannyian ismerjük azt a gazdag irodalmat, amely bemutatja a megszentelt élet különféle közösségmodelljeit, azokat a korszakokat, amelyekhez ezek a modellek tartoznak, illetve az értékeket és ellenértékeket, melyeket ezek feltételeznek. Ezt a reflexiót nem szükséges továbbvinni, sőt kifejezetten lemondok arról, hogy ezt tovább boncolgassam. Szerintem kihívásunk nem annyira a „modellekről” szól (a dolgok ilyesfajta sémákra való leegyszerűsítése általában nem sokat segít, hiszen mindig egyszerűsítünk), hanem sokkal inkább „egyértelmű elköteleződésekről” közösségeinkkel kapcsolatban. Azért mondom ezt, mert ismerek közösségeket, amelyeket olyan modellbe lehetne besorolni, amelyet többé-kevésbé hagyományosnak nevezhetünk a viszonylag normális közvetítések (mediációk) teljesítése tekintetében, ahol a tagok örömüket lelik a közösségi élet megosztásában; illetve ismerek olyan közösségeket is, amelyeket inkább „megújított” modellnek neveznék (egy kisebb csoport, igen egyszerű életmóddal, mely erősen a küldetésre koncentrál), ahol azonban a közösségi élet rendkívül törékeny. És ismerem ezek fordítottját is.
Szerintem a kihívás sokkal erősebb, mint egy egyszerű „modellkirakat”, ahonnan kiválaszthatjuk, melyik tetszik legjobban. A kihívás inkább azokból az „elköteleződésekből” és „döntésekből” áll, amelyekből kiindulva piaristaként dolgozni és élni tudunk. Szeretnék rávilágítani néhány ilyen elköteleződésre, amelyet szerintem a rend meg tud tenni és meg is kell tennie minden területi egységben. Azzal is tisztában vagyok, hogy legalább két nézőpontból vizsgálhatjuk ezt: egyrészről figyelembe véve azokat a kulcsfontosságú tényezőket, amelyekből kiindulva a fiatalokat nevelni, a közösségeket pedig irányítani akarjuk; másrészről pedig átgondolva azokat az elképzeléseket, amelyek alapján megpróbálhatunk megváltoztatni néhány érzékeny pontot, melyek talán már jól megkövesedtek. Mindenesetre szerintem a lényeg az, hogy a közösségek valóban a „rend kulcsfontosságú tényezőinek” megfelelően éljenek. Ez hát az út.
Azt is szeretném itt megjegyezni, hogy az elköteleződéseknek, melyeket meg kell tennünk, egyik jellemzője az alkalmasságuk arra, hogy programba foglaljuk és megvalósítsuk őket. Nem lehet csupán „jó szándékokra” redukálni őket. Nem régen olvastam egy eszmefuttatást, melynek ez volt a címe: „Az, hogy újjászületünk, ajándék, de talán dolgozhatnánk is érte, hogy elérjük!” Például egy csoport komolyan megtervezheti, hogy erős és kísért folyamatokat szervez a spirituális növekedés témájában – komoly lelki képzéssel a szerzetesek számára -, vagy azt is gondolhatja, hogy minden jó úgy, ahogy van; tervezhet egy munkával és megnyílással járó dinamikát társadalmi témákkal kapcsolatosan, vagy azt is gondolhatja, hogy ezek a dolgok nem neki valók, és bezárja ajtóit, stb.
Tíz elköteleződésfajtát mutatok most be, melyekről azt gondolom, hogy a piarista rend ezen időszakában meg kellene próbálnunk megvalósítani. Meggyőződésünknek kell lennie, hogy közösségi életünk megújítása nem csupán a rend életének kulcsfontosságú tényezője, hanem azon megújítási (revitalizációs) folyamat lehetőségi feltétele is, amelyet próbálunk ösztönözni.
1. Közösségek, melyek középpontjában Jézus Krisztus áll, és megosztják hitüket. Kincsük az Úr követése (és amire hívnak, az az, hogy mások is osztozzanak ezen a kincsen), ápolják közösségi imádságaikat, az eucharisztiát, a lelki napokat, minden egyes személy személyes és hivatásbeli folyamatának kísérését (akárhány éves személyről legyen is szó), nyitottak arra, hogy más személyekkel megosszák imáikat, segítik minden egyes személy személyes találkozását az Úrral, folyamatos képzésük során beszélnek hitfolyamatukról, dolgoznak rajta, és reflektálnak arra, mit jelent az, hogy a közösség középpontjában Krisztus áll, aki egybehívja őket. Egyszerű megállapítani egy csoport „formáló középpontját”; elég egy fedél alatt élni egy ideig vele, hogy lássuk, miként és milyen kulcsfontosságú tényezők alapján működik.
2. Közösségek, melyek a Konstitúciókon alapuló közösségi projekt szerint működnek: közösen dolgozzák ki ezt a projektet, amelyet időről időre értékelnek a területi egység felelőseinek kíséretében, és amely ahhoz a piarista jelenléthez kapcsolódik, amelyben dolgoznak. A projekt hivatásuk igényes megélésének és a hivatásukban való növekedés eszközéül szolgál. Olyan projekt ez, amely elvárásokat támaszt és közösségteremtő. Olyan közösségekre van szükségünk, amelyekben a különböző életkorú és élettörténetű személyek meg tudják találni saját életmódjukat, valamint azt, hogyan tudnak egymás életében osztozni.
3. Közösségek, melyek minden egyes személy azon elköteleződéséből épülnek, hogy „közösséget építünk”, hogy időt szánunk rá, hogy megosztjuk a dolgokat, hogy gondozzuk a testvéri kapcsolatokat, hogy képesek vagyunk egymást befogadni és egymásnak megbocsátani. Van egy kulcsfontosságú tényező, amelyet erőteljesebben kell bevezetnünk, és amely „spirituális” jelleggel bír, hivatásunk részét képezi, és amelyet ápolnunk kell. „Spirituálisan közösségi emberekké” kell válnunk, és a közösséget a középpontba kell helyeznünk. A legtöbb dolog, melyre szükségünk van, lelki jellegű, mélyről jövő, és el kell tudnunk helyezni ebben a kulcsfontosságú tényezőben.
4. Közösségek, melyek egyértelműen úgy határozzák meg küldetésüket, hogy az „intézmény piarista lelkének” kell lenniük – anélkül, hogy összetévesztenék azzal, hogy az „intézmény urai” legyenek; hiszen nem azok, hanem a karizma közvetítői és a kalazanciusi identitás létrehozói a piarista jelenléthez kötődő személyek között. Ez feltételezi a fiatalok, tanárok, világiak, a keresők, valamint azon személyek kísérését és befogadását, akik fontolgatják a piarista hivatást.
5. Közösségek, melyek olyan alapvető aspektusokat tesznek lehetővé, mint a következők: testvéri kapcsolatok, kölcsönös felelősségvállalás, a személyek kísérése, egymás megbecsülése és szeretete, egymás életének ismerete, a betegek meglátogatása a kórházban (ahelyett, hogy napokig nem megyek, mert sok munkám van), a személyes kibékülés képessége; az, hogy nem pletykálkodnak a testvérekről, befogadják a vendégeket, takarítják és rendben tartják a házat, tudnak tisztelettel és szeretettel vitatkozni a másikkal, és mindig gondolnak a közösség többi testvérére is, még a legkisebb dolgok tekintetében is.
6. Saját közösségi valóságuk tekintetében egyre egyértelműbben látnak, azaz a nevükön nevezik a dolgokat. Csak közösségi valóságunk őszinte elemzésével tudunk előbbre jutni. Véleményem szerint el kell ismernünk a következőket:
a) Egy közösség vitalitása elsősorban nem a tagok számától vagy azok életkorától függ, hanem az erős elhatározástól, hogy megéljük a „piarista élet” lényegét.
b) A közösségi életet nem lehet előmozdítani anélkül, hogy képesek lennénk megkérdőjelezni önmagunkat, illetve egy olyan képzési folyamat nélkül, amely segít bennünket felülemelkedni az individualizmuson. Az individualizmus tünetei ismerhetők fel rajtunk.
c) Nem fogunk tudni előrelépni, ha a közösségek projektjeire nem mindenki tekint úgy, mint „sajátjára”.
d) A nagyobb elöljáróknak segítenie kell a megrekedt közösségeket, illetve azokat, amelyek nincsenek tudatában saját helyzetüknek, és fel kell vállalniuk, hogy ezt a dinamikát nehéz lesz megváltoztatniuk. Kétségtelen, hogy vannak ilyen közösségeink is.
e) Őszintén fel kell tennünk ezt a kérdést magunknak: elgondolkodtunk-e már valaha közösségalkotó képességünkről, illetve elkezdtünk-e már dolgozni ezen?
7. Reflektálni arra, hogyan kellene képeznünk magunkat a közösségi életre. Nem hagyhatjuk a spontaneitásra a közösségi élet megtanulását. Miként léteznek kurzusok annak megtanulására, hogyan legyünk jó nevelők, vannak annak elsajátítására is, hogyan legyünk egymás jó testvérei a közösségben. Ne lepődjünk meg ezen, szükséges tanulnunk! Meg kell tanulnunk, mit jelent egy jó közösségi összejövetel, mit jelent testvérekként megosztani a hitet, mit jelent közvetíteni a karizmát azok számára, akikkel küldetésünket megosztjuk, mit jelent egy közösség jó elöljárójának lenni (olyannak, aki az evangélium szellemében vezeti a többieket), és még oly sok mindent! Fogadjuk el, hogy a rendnek támogatnia kell önmagát a közösségi élet tanulási folyamatával. El kell ismernünk, hogy tanulnunk kell.
8. Közösségek, melyek erősítik azokat a hangsúlyokat, amelyeket a rend manapság képvisel: a rend egész szintjén történő gondolkodás, a piarista rend előtt álló kihívások iránti érdeklődés, misszionáriusi képesség, a piarista identitás fontossága küldetésünkben. Közösségek, melyek elolvassák az elöljárók leveleit, a rend kiadványait a testvérek rendelkezésére bocsátják, melyeket érdekel, hogy elküldjék saját hozzájárulásukat az adott témában, melyet a területi egység vagy maga a rend tárgyal; melyek gyakran imádkoznak a rendért és annak szükségleteiért.
9. Közösségek, melyek képesek új hivatások befogadására és a legfiatalabb szerzetesek kísérésére. Egy közösség akkor befogadó, ha ez az érték – a befogadás értéke – képes megváltoztatni saját közösségi dinamikáját, amikor a közösség is képes alkalmazkodni ahhoz, aki jön, és nem csupán fordítva. Közösségek, melyek tudják, miről beszélnek, amikor azt kérik, hogy jöjjenek fiatalok, és képezzék részét közösségüknek. Azok a közösségek, amelyek képzési házak, egyértelműen elsőbbséget biztosítanak annak, hogy elköteleződnek a fiatalok képzése mellett.
10. Közösségek, melyek folyamatosan törekednek a szegénység megélésére. Lehetőségeikhez mérten, javaik gondozásában, a ház típusát illetően, abban a környezetben, amelyet választottak, hogy benne éljenek, a gazdasági dinamika gondozásában, melyből kiindulva élnek, stb. Mindig felkelti figyelmemet Konstitúcióink előírása: „Igyekezzük felfedezni a szegénység újabb formáit, amelyek jobban igazodnak karizmánkhoz és korunk elvárásaihoz” (Konst. 75).
Ne felejtsük, hogy további elköteleződéseket is tervezhetünk magunknak. Ez a tízes lista nem meríti ki az előttünk álló kihívásokat. Az a feladatunk, hogy kreatív módon törekedjünk a rend megújítása (revitalizációja) felé, különösen is odafigyelve közösségeinkre, közösségi életünkre. A közösségi élet lesz talán az egyik legegyértelműbb és legjelentősebb jele annak, hogyan haladunk megújulási folyamatunkban.
Mindnyájatoknak kívánom, hogy örömmel és reménnyel tudjátok megélni a most kezdődő adventet, és majd igazán mély örömmel ünnepeljétek meg az Úr születését közöttünk.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
