Az utóbbi időben új provinciák jöttek létre, sok rendtag új városban, új közösségben, új provinciában, új beosztásban folytatja életét. Egy új provincia születése mindenekelőtt meghívást jelent arra, hogy visszatérjünk a lényeghez, hogy hivatásunkat még mélyebben éljük meg. Építjük-e tudatosan közösségeinket? Rendelkezésére állunk-e az Úrnak, hogy küldjön bennünket és használjon bennünket ott és úgy, ahogy ő akar?
A generális atya 2013. februári levele
Visszatérés a lényeghez
Kedves Testvérek!
Lehetséges, hogy e levelemet a megszentelt élet napján, február 2-án kapjátok meg, amikor az Úr templombeli bemutatását ünnepeljük. Jó alkalom ez arra, hogy életünkre és küldeté-sünkre reflektáljunk, miközben nem feledkezünk el azokról az intenzív folyamatokról sem, amelyeket a számos új provincia születése által a renden belül manapság megélünk.
Sokat gondolkodtam mindazon, amit az elmúlt hónapokban megéltünk, amikor is a rend a Betánia, a Názáret, a Közép-amerikai és Karib-szigeteki, a Közép-afrikai, az Emmauszi/Aragóniai, Baszk-földi és Andalúziai, valamint a Brazíliai-Bolíviai provincia születését szemlélte. Ha Isten is úgy akarja, hamarosan létrejön a Nyugat-afrikai rendtartomány is. Ahogyan gondolhatjátok, az elmúlt hónapok sok-sok párbeszédről, közös imádságos mérlegelésről, elmélyült imádságról és piarista rendünk életét érintő fontos döntések sorozatáról szóltak. Testvéretekként szeretnék megosztani veletek néhányat ezen reflexiók és élmények közül.
Elég sok személyes párbeszéd során, melyeket a rendtagokkal folytatok, felbukkan egy állandó téma, amely mindig erősen és egyértelműen megmutatkozik: egyre nő a meggyőződés, hogy olyan időszakot élünk, amikor nemcsak lényeges strukturális változások mennek végbe, hanem a folyamat mélyén egy meghívást is kapunk, amelyet közületek sokan a következőképpen fogalmaznak meg: egy új provincia születése mindeneke-lőtt meghívást jelent arra, hogy „térjünk vissza a lényeghez". Az új provinciának „lehetőségként kell előttünk állnia, hogy hivatásunkat még mélyebben élhessük meg", oly módon, hogy minden megtett és megteendő lépésünk ebbe az irányba mutasson.
Valami hasonlót hallhatunk akkor is, amikor XVI. Benedek pápa a legfőbb elöljárók uniójához intézett legutóbbi beszédében a megszentelt életet élőkhöz szólt: „A megszentelt élet olyan növény, amelynek sok ága van, és amelynek gyökerei az evangéliumból táplálkoznak. Megmutatja intézményeitek történetét, amelyekben a határozott szándék, hogy Krisztus üzenetét éljétek, és hogy saját életeteket ehhez igazítsátok, a hivatás imádságos mérlegelésének, valamint személyes és közösségi imádságos mérlegeléseteknek egyaránt alapvető kritériuma volt és ma is az. A nap mint nap megélt evangélium az az elem, amely a megszentelt életet vonzóvá és széppé teszi, és a világ előtt hiteles alternatívaként mutat be benneteket. A mai társadalomnak erre van szüksége, ezt várja tőletek az egyház: hogy élő evangélium legyetek."
Azon meggyőződésemen túl, amelyet jelen levelem címének is adtam, létezik még szá-mos tapasztalatom ezzel a folyamattal kapcsolatban, amelyeket meg tudok osztani veletek, és amelyekről azt gondolom, hogy mindannyiunknak segíthetnek értékelni mindazt, amit éppen megélünk. Noha rendkívülinek találom ezeket, igyekszem röviden összefoglalni őket:
a) Az első: a rendelkezésre állás bámulatos tanúbizonysága, amelyet minden személytől kap-tam, akiknek csak megemlítettem a kinevezést az egyik új provincia szolgálatára. A teljes rendelkezésre állást tapasztaltam meg még azokban is, akik felsorolták érveiket, hogy miért nem szeretnék, ha kinevezném őket; azzal kezdték, hogy a rend szolgálatára állnak, és ha mégis kinevezésre kerülnek, akkor megtesznek minden tőlük telhetőt. Minden egyes név mögött van egy-egy személy, akik elhagyják az országot, ahol élnek, illetve a provinciát, ahol gyökeret vertek, és sok-sok személy van, akik új elköteleződésetek vállalnak fel, amelyek bizony életük új korszakait feltételezik. Hát hogy is ne lennék hálás ekkora mérvű rendelkezésre állás láttán, és hogy is ne köszönném meg ezt nektek mindannyiunk előtt! Isten megáld bennünket egy remek adománnyal, amely életünk alapját képezi: ez a rend iránti szeretet és a piarista rend szolgálatára való rendelkezésre állás. Adjunk hálát az Úrnak!
b) Ezen konkrét rendelkezésre állás mellett van egy új körülmény, amely az új demar-kációkban élő szerzetesek számára utat nyit: egészen a mai napig a saját területi egységem meglehetősen konkrét volt és általában egyetlen országban helyezkedett el, most pedig „referenciacsoportom, a testvériség alkalma, valamint annak lehetősége, hogy küldetésre küldenek, nagyban kiszélesedett". Egyre inkább utat tör az a meggyőződés, hogy ez a folyamat mindannyiunktól sokat követel majd. Teljesen egyértelmű, hogy az út nem lesz könnyű, de az is biztos, hogy ez az az út, amelyet be kell járnunk.
c) A harmadik: a szerzetesek részvétele és kölcsönös felelősségvállalása, amelyeken ke-resztül eljutnak hozzám aggodalmaik, ismérveik és javaslataik, amelyek rendkívül fontosak nekem a döntéshozatal pillanatában. Szerzetesek minden korosztályból írtak nekem, felajánlva javaslataikat, illetve megosztva aggodalmaikat. Szeretném kiemelni ez kifejezésként arra, hogy mit jelent a renddel kölcsönös felelősséget vállalni. Ezt még fiatal novíciusok is megtették, ekként válaszolva a generálisi kongregáció meghívására. Köszönöm!
d) Áttekintvén a leveleket, melyet az új elöljárók küldenek a testvéreiknek, illetve azok üzeneteit, akik küldetésüket befejezik, találok egy közös nevezőt, amelyet szeretnék kiemelni: mindannyian hálásak vagyunk azért a segítségért, amelyet kaptak, mindannyian bocsánatot kérnek a hibákért, amelyeket csak elkövettek, mindannyian arra hívnak, hogy tovább folytassuk az utat. Csodálatos tanúbizonyságai ezek a piarista közösségnek!
Figyelembe véve ezen „piarista élet és rendelkezésre állás" kontextusát, véleményem szerint mindannyiunkon segíthet, ha figyelő tekintetünket három alapvető kulcsfontosságú tényezőre függesztjük, amelyek szerzetesekként identitásunkat meghatározzák, és amelyeket a következőképpen szoktunk kifejezni: Istennek szenteltség, közösség és küldetés. Bárcsak bele tudnánk hatolni mindegyikbe, próbálván felfedezni a hívást, hogy térjünk vissza a lényeghez, amely mindannyiunk lelkének legmélyén rejtőzik.
1. A hivatásban való kitartás
Különböző okokból léphettünk be a piarista rendbe, de a nagy igazság, amelynek alakítania kell bennünket, az az, hogy azért vagyunk piaristák, mert Isten arra hívott bennünket, hogy azok legyünk. Ez a mi nagy és mély igazságunk, és küldetésünk egyetlen értelme, hogy ezt mélységében megéljük. Életünk nem más, mint hívásra adott olyan válasz, mint amelyet Sámuel (1Sám 3,1-10) vagy amelyet Izajás adott (Iz 6,8), amikor meghallja Isten kérdését „Kit küldjek el?", illetve mint Mózes az égő csipkebokor előtt (Kiv 3,4): „Hineni [‘itt vagyok’, ‘jelen’]." Mindannyian mondtuk ezt ünnepélyes fogadalmunk során, amikor a nevünk elhangzik. Nálunk ez áll a középpontban.
Nos, Isten ezen fontos hívását új módon erősítik meg és fejezik ki azok a hívások, amelyeket egymás felé intézünk. Amikor arra hívnak bennünket, hogy egy új provincia részét képezzük, illetve arra, hogy a testvéreinket kísérjük, újra átéljük az „itt vagyok" élményét, amely a mi legalapvetőbb igazságunk. Testvéreim, a mi életünk nyitott, és Isten kezében van. Hivatásunk egyik legcsodálatosabb jele, hogy életünk története még megírásra vár. Még olyan személyek kezébe is letesszük az életünket, akik még csak nem is a rend tagjai, de talán egy napon arra hívja őket Isten, hogy elöljáróink legyenek. Kétségtelen, hogy ez az egyik legértékesebb kincs, amelynek hordozói vagyunk: bizalommal élünk, és a végsőkig ezt kívánjuk tenni. Csupán emberi ismérvekkel ez esztelen választásnak tűnhet, különösen ma, amikor az egész életre szóló elköteleződés felvállalása sok helyen egyre nehezebbé válik. Mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy a hivatás teljességét éljük, amely az Istenbe és a testvérekre vetett bizalomra épül, és örök időkre szól.
Kedves testvéreim, a lényeghez való visszatérés azt jelenti hát, hogy piaristának lenni nem más, mint az életért életünket adni. Csak ezen „esztelen" elköteleződés által kapja meg a rend az olyan „esztelen fiatalok" hivatását, akik ezen tapasztalatot annak mélységében kívánják megélni.
De mindez csak akkor válik lehetségessé, ha mi mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy „hivatásbeli állhatatossággal", az élet intenzitásával élhessünk. És ehhez szükség van közvetítésekre, elköteleződésekre, segítségekre, folyamatokra, amelyeket területi egységeinkben és a renden belül meg tudunk és meg is kell osztanunk. Adja Isten, hogy az új provinciák születése és a revitalizáció globális folyamata, amelyet igyekszünk megélni, segítsenek bennünket ezen az úton!
2. Arra vagyunk hivatottak, hogy közösségben éljünk
A közösség az egyik alapvető oka annak, hogy sok fiatal kíván belépni rendünkbe. Közös-ségben szeretnének élni, és szeretnék örömmel átélni az élményt, amelyről ösztönösen érzik, hogy valami nagyszerű dolog. Mindig vágyódunk erre, és mindig szükségét érezzük egy valódi közösségnek. Isten is arra hív bennünket, hogy közösségben éljünk. A közösség a hivatásra szóló meghívásnak, amelyet kapunk, és az arra adott válasznak is részét ké-pezi. Ez nem csupán egy életstílus, hanem ez a mi létformánk.
Véleményem szerint manapság egymást hívjuk arra, hogy nagyobb hitelességgel éljük meg a közösséget. Ez hívta létre a „piarista közösségi élet tanulmányozásának és imádságos mérlegelésének szemináriumát", amelyet az idei év áprilisának elejére hívtunk össze. Folyamatosan megjelennek különböző kihívások, amelyek saját közösségi életünk sajátjai, amelyekre tudnunk kell választ adni. Csak példaként említek meg néhányat ezen kihívások közül: a generációs távolság, amely előfordul néhány közösségben, vagy épp a homogenitás, amely máshol jellemző; a különböző fogékonyságok, amelyekkel bizonyos témák iránt manapság viseltetünk; számos közösségünk interkulturális volta; a hívás, hogy jelei legyünk annak, hogy az élet középpontjában az Úr áll, illetve az a kihívás, hogy a közösség valóban életünk, küldetésünk, spirituális és érzelmi élményeink, illetve képzésünk referenciapontja legyen.
Közösségeink megújulása és a róluk való gondoskodás az új provinciák életének kulcsfontosságú tényezői közt szerepelnek. Biztos vagyok abban, hogy ez nagyon jelentős.
3. Küldetést kapunk
Azt gondolom, hogy az egyház ma arra kér bennünket, hogy küldöttségünk élményét megerősítsük és elmélyítsük. Az tesz bennünket Isten szeretetének hiteles jelévé az emberek – és a mi esetünkben a gyerekek és a fiatalok – számára, hogy küldetésben járunk. A rend, ha a küldés képességét elveszíti, lelkesedését és erejét is elveszíti. Elöljáróinknak, a testvéreknek, akiket arra kérünk, hogy kísérjék a rendet, tisztában kell lenniük ezzel, és lelkesíteniük kell a rendtagokat, sőt úgy is fogalmazhatnék, hogy merniük kell elküldeniük a testvéreket. Mindig a testvéri meghallgatásból, a minden egyes személyre fordított figyelemből, és mindig életünk lényegéből kiindulva: arra lettünk hivatva, hogy küldjenek bennünket. A fiatalok, akiket Isten hozzánk küld, azon teljes rendelkezésre állásból kiindulva jönnek majd hozzánk, hogy olyan feladatokra és „misszióba" küldjük őket, amelyek számukra mindig nagyobbnak tűnnek önmaguknál. Ez jelenti Isten hívásának lényegét. Éljük meg hát ily módon!
Az új provinciák születése alkalom arra, hogy megújítsuk azon meggyőződésünket, hogy küldésre hivatottak vagyunk. A legmesszebb ettől az a magatartásforma áll, amikor valaki csak azzal van elfoglalva, hogy saját kis agán életét megszervezze, illetve hogy kijelöljön olyan feladatokat, amelyek elvégzésére hajlandónak mutatkozik. Mindig lesz emberi csábítás erre, de ez soha nem lesz a hivatás iránti hűség útja. Erősítsük meg küldött voltunk megélését, hiszen identitásunk részét képezi: „elküldöttek vagyunk". Ez az értelme annak a kérdésnek, amelyet az ünnepélyes fogadalom letételekor tesznek fel nekünk: „Életedet nagylelkűen Isten népének szolgálatára kívánod áldozni?" Fogadalmainkat ebből a tapasztalatból kiindulva újítjuk meg minden nap.
Szent János első levelének néhány szavának idézésével fejezem be levelemet: „Mert mindenki, aki Istentől született, legyőzi a világot. Ez a győzelem – győzelem a világ felett – a mi hitünk" (1Jn 5,4). Hivatásunk olyasvalamiből születik, ami sokkal nagyobb, mint mi magunk, és éppen ezért képes arra, hogy hívjon bennünket, és mi teljesen át tudjuk magunkat adni neki, s életünket annak teljességében tudjuk megélni. Hívogassuk egymást erre a teljességre!
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
