A generális atya levele – 2013. január – A tapasztalat bölcsességre váltása

2012 novemberében tizenhét országból érkezett harmincegy idősebb piarista szerzetes töltött el két hetet Rómában. Együttlétük során sok értékes gondolatot, belátást megfogalmaztak az idősebb piaristák rendben betöltött szerepéről. Levelében a generális atya az ő meglátásaikat szeretné közkinccsé tenni.

A generális atya levele – 2013. január

„Taníts meg számba venni napjainkat,
hogy bölcsességgel telítsük szívünket" (90. zsoltár)
A tapasztalat bölcsességre váltása

Kedves Testvérek!
A legjobbakat kívánom mindnyájatoknak az új évben, amely épp most kezdődött, s amikor mi még az Üdvözítő születése ünneplésének mámorában élünk. Kívánom, hogy az Úr békéje kísérjen benneteket mindenkor.
Röviddel az után írom nektek ezt a levelet, hogy részt vettem a 65-75 éves szerzetesek rendi találkozóján, amelyet az elmúlt novemberben tarthattunk Rómában. A találkozó ideje alatt arra gondoltam, hogy jó lenne a havonta esedékes levélben beszámolni a rendnek az ezen intenzív tizenöt nap során megélt tapasztalatokról, de aztán félretettem ezt az elképzelésemet. Miután azonban részt vettem Genovában a szépemlékű Damiano Casati atya örök nyugalomra helyezésén, vettem a bátorságot, hogy elképzelésemet valóra váltsam.
Elmondhatom, lenyűgözött mindazoknak a kedvessége, jelenléte, akik genovai iskolánk udvarán búcsúztak Casati atyától, aki több mint harminc éven át ezen piarista iskola szolgálatában állt. A temetésen részt vettek a diákok, öregdiákok, számos család, sok-sok piarista, tanár stb. A szolidaritás kivételes megnyilatkozása volt ez a rend felé, illetve a szereteté az iránt, aki oly sok éven át a legjobbat adta önmagából a nevelés szolgálatára. Casati atya 75 évet élt. Abban az életciklusban volt, amelyben mi, piaristák folyamatosan lassítunk munkatempónkon, ugyanakkor továbbra is azon gyermekeknek és fiataloknak szenteljük életünket és időnket, akiket Isten utunkra vezérel.
Amennyire ismerni lehetett Damiano atyát, odaadóan élte meg hivatását, és minden tapasztalatát beleadta abba a feladatba, hogy kísérje azokat, akik felvállalták az iskola vezetését. Azt gondolom, olyan piarista volt, aki jól megértette életkorának központi kihívását, a tapasztalat bölcsességre váltását.
Rá és oly sok piaristára gondolva, akik életük ezen folyamatát élik, hogy ti. életük rit-musát és a küldetésük megélésének stílusát fokozatosan megváltoztatják, szeretnék megosztani veletek öt egyszerű gondolatot, amelyek a 65-75 éves piaristák találkozója során merültek fel bennem.

1. A találkozás és a búcsúzás
Lassacskán megérkezett a házba a harminc meghívott piarista szerzetes. Megható volt látni, ahogyan sokan egymást kérdezgették: hát te vagy XY? Sokan valaha együtt tanultak Irachéban vagy Albeldában, de nehezükre esett felismerni egymást. Az ölelések a viszontlátás mély örömét fejezték ki, ötven évvel a tanulmányok után. Az utolsó napon a San Pantaleo kápolnájában minden piarista személyesen megújította fogadalmait, egyetlen mondatba foglalva hivatásának megélését: Isten iránti háláját az oly sok éven át megélt hivatásért, valamint az elkötelezettségért, hogy egész életében intenzíven élte meg azt. A piarista élet a szerzeteseket váratlan és sokféle ösvényre vezérelte. Azok a fiatal szerzetesek, akik ötven évvel ezelőtt tették le első fogadalmukat, ma megújították azt oly sok különféle élmény megtapasztalása után, amelyekről a találkozó első napjaiban számoltak be egymásnak: voltak ott iskolaalapítók, képzésért felelős személyek, plébánosok, tanárok, pasztorális munkát végzők, korábbi elöljárók, olyan piaristák, akiket épp most küldtek provinciájukon belüli új alapításokba… A csoport a piarista rend gazdag sokszínűségének remek fényképét mutatta. Ezen sokszínűségnek azonban egyetlen közös és teljesen egyértelmű tengelye volt: „az ünnepélyes fogadalmak, amelyeket egy napon megtettem, és amelyeket most megújítok, és teljes szívemből megerősítek".

2. Üzenet a rendnek
Amikor a találkozó már a végéhez közeledett, arra kértük a rendtársakat, hogy írjanak üzenetet a rendnek. Úgy gondolom, e levél kiváló keret ahhoz, hogy ezt közkinccsé te-gyük:

2012. november 11-e és 25-e között harmincegy 65 és 75 év közötti, 17 különböző országból származó piarista szerzetes vett részt egy találkozón, amelyet a generálisi kongregáció kezdeményezett. A találkozó célja a testvérek örömteli és bensőséges együttélése volt.
Alkalmunk nyílt arra, hogy reflektáljunk önmagunkra mint személyekre és mint szerzetesek-re, s hogy örömeinket és bánatainkat megoszthassuk testvéreinkkel.
Elmélyedtünk a kalazanciusi lelkiségben, amelyet a mai személyes és közösségi körülményeinkből kiindulva értelmeztünk.
Alkalmunk nyílt elmélyülni papi és megszentelt voltunkban, egy felszabadító és az élet mellett elkötelezett nézőpont alapján.
Több generáció élő tanúvallomását hallgattuk meg, más kongregációk legfőbb elöljáróit, képzésért felelős személyeket és piarista világiakat, akik megosztották velünk saját valóságu-kat és álmaikat, és akik megerősítenek bennünket karizmánk és küldetésünk mai fontosságában.
Hálásak vagyunk a rendnek az alkalom megteremtéséért, és reméljük, hogy ezek a találkozók több szerzetesnek is javát szolgálják.
A rend hosszú történetével a hátunk mögött piarista küldetésünk iránti elköteleződésünket to-vábbra is fenn kívánjuk tartani, és kinyilvánítjuk rendelkezésünkre állásunkat az egyház és a világ szolgálatára, ily módon folytatva a Kalazancius által megkezdett utat.

Szeretném felhívni figyelmeteket az üzenet utolsó pontjára: a találkozón megéltek, va-lamint a különböző elvégzett tevékenységek leírása után a következőképpen fejezik be az üzenetet: piarista küldetésünk iránti elköteleződésünket továbbra is fenn kívánjuk tartani, és kinyilvánítjuk rendelkezésünkre állásunkat az egyház és a világ szolgálatára, ily módon folytatva a Kalazancius által megkezdett utat. Nehéz lenne frappánsabban megfogalmazni, mire is van szüksége a rendnek azoktól a szerzetesektől, akik ezen életciklusba lépnek. Kérem Istent, adja meg nektek a lehetőséget, hogy intenzíven meg tudjátok élni mindezt!

3. Javaslataik a rend és saját maguk számára
A találkozó végén arra kértük őket, hogy próbáljanak megfogalmazni – tapasztalatukból és gondolkodásmódjukból kiindulva – néhány javaslatot, amelyeket a rendnek története ezen időszakában meg kellene valósítania. Vagyis: Melyek az „élet kulcsfontosságú tényezői"? Arra is megkértük őket, hogy próbálják szavakba önteni, véleményük szerint a velük egykorú szerzeteseknek milyen feladatokat kellene előirányozniuk maguknak. Minden lehetőséget nem sorolhatok fel e rövid levélben, de meg tudom említeni a legalapvetőbb dolgokat úgy, ahogyan ők fontossági sorrendbe állították őket.
A rend életének kulcsfontosságú tényezői: A közösségre úgy kell tekintenünk, mint a küldetés lelkére, amelyet közösségi és személyes projektekkel egyaránt erősítünk, az imádsággal, a kommunikációval és az együtt eltöltött idővel táplálunk. / Meg kell erősítenünk a kezdeti képzést és a folyamatos képzés folyamatát, melyet tovább erősít a személyes kísérés az egyház és a társadalom mai életének és szükségleteinek megfelelően. / A hivatásgondozásra mint közösségeink és intézményeink elsődleges és állandó dimenziójára kell tekintenünk. / Folytatnunk kell az elmélyülést Kalazancius karizmájában és lelkiségében, a kezdeti képzéstől fogva. / Fontos a megosztott küldetés a világiakkal, kísérnünk kell őket keresztény fejlődésükben és kalazanciusi képzésükben. / El kell mélyülnünk abban, hogy milyen jelentést hordoz a piarista szerzetesi élet a mai egyházban és világban. / Növelnünk kell jelenlétünket a szegények világában. / Támogassuk a misszionáriusi lelkiséget és a személyes rendelkezésre állást, hogy ott dolgozzunk, ahol ránk a rendnek épp szüksége van. / Minden szerzetesben tudatosítsuk az „egész rendhez tartozás új kultúráját".
Amire a legnagyobb szükségük van, hogy tervezzék és megéljék ezt az életciklust: Figyelmet kell fordítanunk folyamatosan történő képzésünkre a lectio divina, a lelkiségi olvasmányok és a képzési alkalmak által, és ki kell használnunk a sok lehetőséget, amelyet számunkra a rend felkínál. / Hűség az evangéliumhoz, az imádságos élet intenzívebbé tétele, a közösségi élet megerősítése a meghallgatás befogadó lelkületével és a fiatalokkal folytatott párbeszéddel, megosztjuk életterveinket és fogadalmaink mély megélését. / El kell mélyülnünk Kalazancius ismeretében. / Az idősebb szerzetesek számára valamilyen nevelői tevékenységet kell biztosítanunk: ismétlő órákat, folyamatos imádságot, lelkigyakorlat-tartást stb. / Kisebb feladatok elvégzése a házon belül, részvétel az iskolai-nevelő munkában a lehető legnagyobb mértékben, teljes hűség az imádsághoz és a közösségi tevékenységekhez. / Fordítsunk nagyobb figyelmet arra, hogy tevékenységeik, céljaik, érzelmeik stb. érett derűben, megfontolt életvitelben, pozitív és hálás érzelmekben teljesedhessenek ki, békében és örömben, szerzetesi életünk javára. / Mutassuk ki szeretetteljes közelségünket, befogadásunkat, gyengédségünket és békénket minden személy iránt, akivel csak kapcsolatba kerülünk. / Figyeljünk és álljunk készen arra, hogy a helyi egyházban szolgálatunkat gyakoroljuk…
Néhány dologra felfigyeltem, és ezeket szeretném aláhúzni: a mélységes vágyat, hogy megélhessék a hivatást, az igényesség magas fokát, a rend elkötelezettségével való közösséget, azon kulcsfontosságú tényezők hasonlóságát, amelyeket a „fiatal felnőttek" és az „érett korú felnőttek" javasolnak, a szerzetesi életformánk legalapvetőbb aspektusainak hangsúlyozását, a pozitív, reményteli és elkötelezett hozzáállást, ahogyan mindezeket kifejezik. Véleményem szerint ezek nagyon érdekes gondolatok, és nagyon is méltóak arra, hogy minden területi egységben és a rend egészében is figyelembe vegyük őket. Köszönöm!

4. Hogyan éljük meg ezt az időszakot? Egy alapvető javaslat
A 65-75 évek életszakaszának leírását tartalmazó összes elképzelés közül csak egyet emelnék ki, amely szerintem kiválóan tükrözi a központi kihívást: a tapasztalat bölcsességre váltása. Amikor 2011 júliusában Rómában a „fiatal felnőttek" találkozója volt, a következőképpen fogalmaztuk meg az ő saját életszakaszukra vonatkozó központi feladatot: „identitásunkkal azonosulni". A 65-75 éves csoport feladatát a következőképpen szeretném meghatározni: a tapasztalat bölcsességre váltása. Oly sok – piarista életben eltöltött – év, oly sokféle élmény, oly sok véghezvitt munka, oly sok jó és kevésbé jó időszak, oly sok felvállalt döntés, oly sok rendelkezésre állás felajánlása – mindez által válik a piarista „érett korúvá", egy olyan kivételes élettapasztalatban, amely valóban át tud alakulni valódi „életre való bölcsességgé", hogy megoszthassa azt a testvérekkel. Milyen nagy a szükség a közösségekben, az iskolákban, küldetésünkben arra, hogy ezt a bölcsességet kifejezzék és megosszák, hiszen ez az igazán autentikus! Csodálatos feladat ez, amely jelentősen gazdagítaná mindennapi életünket, imádságunkat, mindazt, amit mi, testvérek egymás között megosztunk, valamint imádságos mérlegelésünket. És mindennek tetejébe minden személyt segítene abban is, hogy minden nap következetesebben és mélyebben élje az életet.

5. Három kérés
Miután elolvastam minden előadást, kerekasztal-megbeszélést, párbeszédet és reflexiót, melyek a találkozó alatt születtek (és melyeket az egyik résztvevő lelkiismeretesen lejegyzett), három kisebb kérés jutott eszembe, amelyekkel ehhez a generációhoz fordulhatnánk. Három konkrét igében foglalnám ezeket össze: hozzájárulni, bízni és lenni. Igyekszem ezeket röviden kifejteni.
Hozzájárulni: mindannyian hozzá tudunk járulni a közöshöz, ha képesek vagyunk ar-ra, hogy a közösség, az iskola, a tartomány, illetve a rend szükségleteit megfelelően fel tud-juk mérni. A piarista, aki a hetvenedik életéve környékén jár, és még mindig képes igent mondani arra, amit kérnek tőle azon felül, hogy önmagára is igent mond, nos, ez az a piarista, akire szükségünk van. A hozzájárulni ige talán az egyik legjelentősebb, amelyet mindnyájunknak tudnia kell ragoznia.
Bízni: a piarista, aki képes kifejezni, amit gondol, és azt a legjobb szándékkal teszi, ugyanakkor arra is képes, hogy bízzon azokban az új irányelvekben, amelyekkel a rend meghatározza az ő útját, megértve, hogy minden időszak elvárásai új és új válaszokat követelnek. Bízni a testvérekben, a káptalanokban, a folyamatosan meghozott döntésekben, és segíteni a csoportnak és azoknak, akiknek ezeket a feladatokat el kell végezniük.
Lenni: Akárhány éves legyen is, továbbra is nagy intenzitással élni az életet, mindig rendelkezésre állni, és egyre növekedni a hűségben. Ez az a jel, amelyre a rendünkbe érkező fiataloknak szüksége van. Szükségük van arra, hogy lássák: mindaz, amiről álmodnak, megélhető, energikusan és nagy elköteleződéssel egy egész életen át, akárhány évesek vagyunk, és akármilyen az egészségi állapotunk. Kétségkívül ez az, amiben a legnagyobb segítséget tudják nyújtani a rendnek.

Beszélgettem egyszer egy rendtaggal, aki már elmúlt hetvenöt éves, és elmesélte nekem, hogy nagyon gyakran imádkozza a 90. zsoltárt, amely csodálatos elmélkedés az emberi életről. És az a kérés, amelyet a legtöbbet ismétel, az a mondat, amelyben a zsoltár szerzője kéri az Urat, hogy tanítsa meg számba venni a napjait úgy, hogy bölcsességgel telítse szívét. Csodálatos imádság ez, amelyben azzal fordulunk az Úrhoz, hogy segítsen növekedni a bölcsességben évről évre, hogy végül ezek együttesen kiadjanak egy olyan utat, amelyre a higgadtság és a bölcsesség jellemző, elégséges nyitottsággal ahhoz, hogy el tudjunk helyezkedni az újban azon központból táplálkozva, amely mindig ugyanaz marad: elköteleződésünkből, hogy piaristaként követjük az Urat oda, ahová a testvéreink kérnek bennünket.
Kívánom, hogy a most kezdődő év legyen mindnyájatok számára jó lehetőség arra, hogy a hivatásotok iránti hűségben növekedjetek.

Testvéri szeretettel:

Pedro Aguado
generális atya