A generális atya levele – 2013. június – Hogyan éljünk idős piaristaként?

Pedro Aguado generális atya

A generális
atya három nagy téma köré csoportosítja gondolatait: az időskor megélésének kihívása
a megszentelt életben, mit vár a rend az idősektől, és mit jelent az időskor
lelki feladatként való megélése.




A generális
atya levele – 2013. június – Hogyan éljünk idős piaristaként?

 

 

„Muszáj
újragumizni a kerekeket…"

Rendünk időseire gondolva

 

Nemrégiben abban a nagy örömben volt részem, hogy a folyamatos
képzés két napját megoszthattam a Betánia rendtartomány húsz szerzeteséből álló
csoportjával. A csoport átlagéletkora 78 év volt, és közülük igen sokan jóval
meghaladták már a nyolcvanat. Ezek a Peralta de la Salban tartott képzési napok
egy kétéves program záró találkozói voltak, amelyet „34-es programnak"
neveztünk el, és amely Spanyolország régi harmadik területi egysége
kezdeményezésére indult el, és amelyet később az új Betánia rendtartomány
vállalt át.

A folyamatos képzés ezen programjához kötődő név igen nagy
jelentőséggel bír: a „34-es program" Kalazancius Konstitúciójának 34. pontjára
utal, amelyben alapítónk a piarista szerzetessel kapcsolatos legmélyebb vágyát
fejezi ki: „Krisztus Urunkhoz ragaszkodjék,
és törekedjen arra, hogy egyedül neki éljen, és egyedül neki tetsszen
."

A találkozó egyik szünetében elmondtam egyik rendtársamnak,
hogy nagyon örülök a találkozón való jelenlétének, illetve annak, hogy részt
vesz a 34-es programban, amire spontán módon a következőképpen válaszolt: „Tudod,
időnként muszáj újragumizni a kerekeket." Arra kértem, magyarázza meg ezt a
kifejezést, és azt mondta, hogy Ecuadorban ez igen elterjedt mondás annak
kifejezésére, hogy amikor a kerék a sok futástól elöregszik és elkopik, bizony
újra kell gumizni, hogy tovább tudjon szolgálni. Ez volt a kifejezés, amelyet
használt, hogy kifejezze, mit is csinál: próbálta „újragumizni" magát, hogy
tovább tudjon szolgálni.

Ezen egyszerű élmény fényében – és az adományok azon kivételes
gazdagságából kiindulva, amelyet Isten a rend idősein keresztül nekünk ad –
határoztam el, hogy jelen levelemet azon szerzetesekre gondolva írom nektek,
akik már a nyolcvanas éveikben járnak, azon egy kicsit innen vagy kicsit túl,
amelyet kétségkívül az élet végső szakaszának nevezhetünk, illetve amelyet XVI.
Benedek pápa, amikor megbízatásáról való lemondását bejelentette, a következőképpen
fogalmazott meg: „a zarándok
tapasztalata, aki már közeledik a végső célhoz"
.

Reflexiómat három egyszerű részre szeretném osztani: az
időskor megélésének lényege a megszentelt életben; amit a rend vár az idősektől;
valamint az idős ember lelki tapasztalata, aki a teljességre áhítozik éppúgy,
mint az idős Simeon.

 

1. A megöregedni tudás kihívása

A megszentelt élet
vagy egy szenvedély története, vagy pedig nem jelent semmit. A Krisztus, az
emberiség, és a mi esetünkben a Kalazancius és a küldetés iránti szenvedély ez.
A megszentelt élet egy olyan élettörténet, amelynek során folyamatosan arra az
okra fókuszálunk, amely miatt a szerzetesi élet útját választottuk. És ez a
szenvedély, ez a szeretet a korral növekszik, és a tapasztalattal gazdagodik.

Ezért hát az élet egyik pillanatában elérkezünk ahhoz a
meggyőződéshez, hogy „az öregedés feladata" vár reánk. Igen, feladatról van itt
szó. Kihívásról. A megszentelt élet Isten kezében van, de mindannyiunk arra
hivatott, hogy teljességet adjunk ennek az életnek, és hogy megmaradjunk a
hivatás iránti állhatatosságban, amellyel megéljük azt. És ez nem csökkenhet az
évek múlásával; épp ellenkezőleg, folyamatosan növekednie kell. Szeretném megosztani
veletek néhány egyszerű meggyőződésemet ezzel a „feladattal" kapcsolatban.

a) Az időskor az élet egyik olyan szakasza, amelyben
alkalmunk nyílik arra, hogy hivatásunk néhány alapvető aspektusát intenzívebb
módon éljük meg. Nem szabad elfogadnunk, hogy az időskor valamiféle „passzív"
időszak, amelynek során a szerzetes „visszavonul a cselekvésektől". A „tenni"
és a „cselekedni" ige nem ugyanazt jelenti. Az idős embernek, aki folyamatosan
elhagyja a munkát, nem kell aktivitását is elveszítenie. Nekem nagyon tetszett
a „Testvéri élet közösségben" című dokumentum 68. pontjában megfogalmazott
gondolat, amely a következőképpen szól: „Megidősödni
annyit tesz, hogy meghosszabbítjuk aktív életszakaszunkat, miközben új
módozatot fedezünk fel arra, hogyan építhetjük a közösséget, és hogyan vehetünk
részt a közös küldetésben
."

b) Mi nem azon keresztül határozzuk meg „cselekvésünket",
illetve „rendbéli szerepünket", amit teszünk, hanem sokkal inkább az által,
ahogyan az élet egyes szakaszaiban saját hivatásunkat megéljük. Ezért olyan
fontos intenzív módon megélni minden életciklust, hiszen biztos, hogy vannak
szerzetesek, akik olyan kérdéssel érkeznek az időskor küszöbére, amelyet
nehezükre esik megválaszolni: „Most, hogy már nem dolgozom, mit tudok tenni, és
hogyan tudom hivatásomat annak teljességében megélni?" Mik vagyunk, amikor már
nem végezzük, illetve nem tudjuk elvégezni azt a tevékenységet, amelyet egész
életünkben folytattunk? A kihívás abban áll, hogy piarista létünket mindig
annak teljességében éljük meg, és ezt csak Kalazancius stílusában lehet
megvalósítani, nagy „benső aktivitással", még akkor is, ha – az élet utolsó
szakaszaiban – a kevésbé éles szeműek számára talán „inaktivitásnak" tűnhet.

c) A mi kihívásunk, lelki kötelezettségünk abban áll, hogy
megfelelő módon öregedjünk meg, úgy, hogy a velünk kapcsolatba lépő embereknek
is meglegyen hozzá a bátorsága és lelki mélysége, hogy ugyanezt tegyék. Ha
azelőtt lemondunk az életről, hogy az befejődött volna, az azt jelenti, hogy
félreértjük abbéli hivatásunkat, hogy Istent keressük, és hogy csak őt szolgáljuk.
A fiatalok számára alapvető fontosságúak azok az idősek, akik tudják, hogyan
kell megöregedni, hiszen ők modellt állítanak eléjük, amelynek elérésére a
fiatalok erőfeszítéseket tehetnek. Szükségünk van példákra, amelyek segítenek
nekünk megérteni, mit is jelent az élet teljessége, hiszen az időskor nem egy
olyan életszakasz, amelyben megállunk a növekedésben; sokkal inkább olyan,
amelyben eddig soha nem látott módon fejlődünk.

d) Csupán egyetlen egyszerű példát hoznék, amelyet egyik
idős testvérünk osztott meg velem: „Amikor az ember megöregszik, megtanulja,
hogy az élet nem olyan magától értetődő dolog. Az életet nem habzsolni, hanem
ízlelgetni kell." És ezt egy kis megbánással a hangjában mondta nekem, hiszen
úgy érezte, hogy keveset ízlelgette és sokat habzsolta ez életet. Azonban nagy
bizonyossággal állította, hogy „sohasem késő megtanulni ízlelgetni, minden
pillanatért hálásnak lenni, a mindennapok kis dolgait teljességgel megélni".

 

2. Mit vár a rend az idősektől?

Mindannyian
tudjátok, hogy rendünk életkor-összetétele „C" betűt formál: sok közöttünk az
idős, és még több a fiatal szerzetes, és kevés a középkorú szerzetes, akiknek a
fiatalokat kellene formálnia, az időseket gondoznia, és a küldetést
előrevinniük. Mindannyian nagy elvárásokat támasztunk a fiatalokkal szemben. Én
azonban azt is szeretném hangsúlyozni, hogy az idősektől is sokat várunk, akik
nagyon sokat tehetnek a piarista rend megújulása érdekében.

A Peralta de la Salban tartott találkozón, amelyre levelem
elején már utaltam, megkérdezték tőlem: „Mire van szüksége a rendnek tőlünk,
mit tudunk tenni a piarista rendért most, hogy megöregedtünk?" Számomra ez
értékes és jelentős kérdésnek tűnt. És most megpróbálok válaszolni is rá.

a) Az első dolog, amelyet elvárunk az idősektől, hogy
hivatásukat annak teljességében éljék meg. Szükséges, hogy a fiatalok tudják: mindaz,
amit megálmodnak, lehetséges, és hogy azt a végsőkig meg lehet élni. És ezt
csak az idősek példáján keresztül láthatják. Egy idős ember, aki intenzív módon
él, aki mindenben segít, amiben csak tud, aki az öröm és a remény
tanúbizonysága – ne feledjétek, hogy a remény a lélek egy állapota, nem csupán
az élet megélésének egyik módja -, aki egyszerűen és hitelesen él, az fiataljaink
számára rendkívül nagy segítséget jelent. Amikor ilyet látnak, felerősödik
bennük a vágy, hogy hivatásukban növekedjenek, hiszen biztosak lehetnek abban,
hogy a piarista lét és az élet átadása nem valami múló dolog, hanem örök életre
szól, és egyre intenzívebbé válik. Testvérek, ez tehát a legelső és
legfontosabb, amit tehettek: hogy hiteles piaristák vagytok.

b) Az olyan idős szerzetesek, akik megszentelt életükre
koncentrálva élnek, akik az imádság emberei, akik rendelkezésre állnak, akik
igyekeznek megérteni az új időket és segíteni saját véleményükkel, akik
lelkesítik a fiatalokat, és akik törődnek velük, illetve munkájukkal – nos,
ezek az idősek igazi kincset jelentenek a rendnek. Nemcsak az a tevékenység
tesz bennünket a rend értékes tagjává, amelyet elvégzünk, és amelyet ránk
bíztak, hanem – és mindenekelőtt – az a kölcsönös felelősségvállalás, amellyel
megéljük saját rendhez tartozásunkat, illetve annak a minősége, amivel próbáljuk
saját magunkból a lehető legtöbbet adni a piarista rendnek.

c) Ez tisztánlátást is feltételez, amellyel képesek vagyunk
felismerni azt a pillanatot, amikor el kell hagynunk mindazt, amelyet
nevezhetünk „közvetlenül szolgálati, illetve nevelési tevékenységnek", hiszen
életkorunk ezt megköveteli tőlünk. És ugyanerre a tisztánlátásra szükségünk van
ebben a pillanatban, nehogy egyszerűen „nyugdíjba vonuljunk", hanem megtaláljuk
annak módját, hogyan lehetünk másképpen aktívak. Szükséges, hogy kreatívak
legyünk – rendként is – ezzel a nagy kihívással, amellyel szembesülnünk kell.

d) Van néhány nagyon értékes feladat, amelyre a rendnek az
idősektől szüksége van. Csupán néhány főnévi igenév használatával sorolom fel
ezeket: szeretni a rendet, megélni a megszentelődést, imádkozni, tanácsot adni,
hozzájárulni, elfogadni, felismerni, hogy másokat kell előre engednem, a
megújulás elköteleződéseit támogatni, próbálni megérteni, saját történetemet
javítgatni… dióhéjban tehát: úgy élni, hogy tudjuk: életszakaszunk rendkívül
gazdag lehet, ha képesek vagyunk benne jól elhelyezkedni.

e) És valami, amit határozottan kérek az idősektől: adjátok
át és kommunikáljátok bölcsességeteket, amely a tapasztalat gyümölcse. Az
Ószövetség szerint „Milyen jól áll az ősz
hajnak a döntés, s az öregeknek, ha tanácsot tudnak adni
" (Sir 25,6). A
tapasztalatról van itt szó, nem az élményekről. Egyfajta benső munkáról,
amelynek során a megélt dolgokat feldolgozzuk, és bölcsességre váltjuk, amelyre
a rendnek most és történetünk minden pillanatában szüksége van. Szükséges, hogy
hallgassunk erre a bölcsességre. És ez legalább két dolgot feltételez: a
feldolgozás feladatát, és a rendelkezésre állást, hogy meghallgassuk és befogadjuk,
mindenki nevében.

 

3. Az időskor lelki feladatként való megélése

Mindannyian
tudjátok, hogy a Kalazancius kis relikviáit őrző San Pantaleo-i kis szobában, a
kápolna mellett van egy könyv, amelybe a látogatók beírhatnak valamit, amit
megélnek, illetve éreznek ezen a helyen, amelyet szent alapítónk jelenléte
szinte kézzelfoghatóan betölt. Néha-néha szeretek belekukkantani ezekbe az
írásokba, amelyeket ezekbe a könyvekbe írnak a látogatók, és amelyek mind-mind a
Kalazancius iránti szeretettel telítettek. Eszembe jut az egyik, amelyet egy
idős püspök írt, aki néhány hónappal ezelőtt látogatta meg a házat: „Kalazancius
Atyám! Életemnek ebben a szakaszában, amelyben szolgálati tevékenységem korom
és egészségem miatt lassan, de folyamatosan csökken, segíts nekem, hogy tudjam
hivatásomat intenzív módon megélni, a te példádat követve, egészen addig a
napig, amíg az Úr a végső teljességre nem hív." Tetszik nekem ez az ima, és a
rend minden szerzetese számára ugyanezt kérem az Úrtól, akik lassacskán elérnek
ehhez a tapasztalathoz.

Van egy remek ikon az Újszövetségben, amely nagyban kötődik az
időskor ezen tapasztalatához, amely a teljességet keresi: az agg Simeon. A hit
embere, aki Isten szeretetének teljességét kereste. Az ő imája, amelyet az
éjszakai pihenés előtt minden nap elmondunk, szép példája annak, mit jelent az
egész életünket a teljesség útján járni, és képesnek lenni felismerni, hogy ezt
csak az Úrban tudjuk megtalálni.

Egy fohásszal zárom levelemet, és arra hívlak benneteket, hogy
imádkozzátok minden nap. Egy idős szerzetes osztotta meg velem, de arra már nem
emlékezett, hogy ő honnan vette. Viszont imádkozta minden nap, és biztos volt
az ima erejében, amely a szívet is megváltoztatja: „Uram, gyengédség Istene, akiről egyre kevesebbet merek szólni. Te,
akiről gyakran többet megsejtek, mint amit rólad hallottam! Te, életem hajnala
és alkonya, hallgasd meg imám. Add meg nekem, Uram, a békés és nyugodt időskor
kegyelmét. Add meg nekem, Uram, az időskor kegyelmét, amelynek ráncai végtelen
jóságodat hirdetik. Add meg nekem, Uram, az időskor kegyelmét, amely mindig
mások örömét keresi. Add meg nekem, Uram, az időskor kegyelmét, amely még
mindig képes hallgatni a gyermekek dalát. Szabadíts meg, Uram, az időskortól,
amely önmagába és hasztalan panaszaiba fordul. Szabadíts meg, Uram, az
időskortól, amely a múltban elkövetett hibák miatt, amelyeket te már könyörületesen
megbocsátottál, fenyegetettnek érzi magát. Szabadíts meg, Uram, a nosztalgikus
időskortól, amely már nem kóstolgatja minden egyes pillanat örömét. S ha a kétség
rám tör, add, hogy tisztán lássak, Uram. Ha a halál közelsége aggaszt, nyugtass
meg, Uram. Ha betegség támadja testemet, erősíts meg, Uram. Ha magány
szomorítja szívemet, látogass meg, Uram. Fogadd el hátralevő éveim áldozatát;
változtasd őket a szeretet alázatos énekévé, egyszerű imádsággá. És hogy utolsó
leheletemig a feltámadás fényességes reménysége világítsa meg ezt a szegény szívet,
amelyet a te örökkévalóságodra teremtettél, Uram. Ámen."

Köszönöm a rend minden idős tagjának, hogy a hivatáshoz való
hűségetekről értékes tanúbizonyságot tesztek.

 

Testvéri
szeretettel:

Pedro Aguado