Februári levelében arra biztatja rendtársait Pedro Aguado atya, a piarista rend legfőbb elöljárója, hogy munkájukkal, szemléletmódjukkal, hozzáállásukkal mindig a közös célt szolgálják. Ne legyenek megosztók, hanem inkább adják közösbe mindazt, amijük van.
Összegzés: fogjunk össze a közös cél szolgálatában
Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel (Gal 6,10)
Kedves Testvéreim! Az egyszerű „összegzés” cím alatt szeretném nektek ezt a levelet megírni, hogy veletek együtt gondolkozzam az egyik legpozitívabb hozzáállásról, amelyet piaristaként megélhetünk, illetve amely leginkább hozzájárul ahhoz, hogy előreléphessünk ebben a remek kihívásban, amelyet a piarista rend építésének nevezünk, melyet hivatásunknál és fogadalomtételünknél fogva felvállaltunk.
Egy nagyon egyszerű példából szeretnék kiindulni, felhasználva az alkalmat, hogy az elmúlt hónapok során az ázsiai területi egységeket látogattam végig. Mindannyian tisztában vagytok vele, hogy jelenlétünk megkezdésének folyamatát éljük új ázsiai országokban, mint például Indonéziában, ahol már jelen vagyunk, vagy Vietnamban, ahol – ha Isten is úgy akarja – néhány héten belül megkezdhetjük a munkát. Kínai jelenlétünk, amelyen ugyancsak dolgozunk, különlegesebb folyamatot igényel.
Ezen jelenlétek történetét az „összegezni” ige használatával nagyon jól meg lehet magyarázni. Régebben – Balcells atya javaslatára – a rend nyitott egy nemzetközi szemináriumot a fiatal jelöltek számára Manilában, akik olyan országokból származnak, ahol nem volt jelenlétünk, de ahova szerettünk volna eljutni. Ezt a javaslatot 2003-ban fogadta el az egyetemes káptalan. Később, Lecea atya hatéves generálisi időszaka során a szeminárium megnyílt, és -ugyan nem kevés nehézség árán – néhány rendtag rendelkezésre állásának és elkötelezettségének köszönhetően sikerült is fenntartani. A jelenlegi hatéves időszak végére elértük, hogy vásároljunk és építsünk egy új házat a nemzetközi szeminárium székhelyének; dolgozunk tervezett helyeinken, és úgy néz ki, hogy új országok fiataljai számára is megnyithatjuk a szeminárium kapuját, hogy ezáltal a felvállalt úton tovább haladhassunk.
Hogy miért említem ezt az egyszerű példát? Olyan okból, amelyről teljességgel meg vagyok győződve, és amelyet nagyon komolyan kell vennünk: a rend „összegzésekből” áll, mindenki azt adja hozzá, amihez ért. Nekem jutott az ázsiai projekt valószínűleg legszebb része, azaz egy új épület létrehozása, illetve jelenlétünk kiépítése az új országokban. Ebből azonban az előző döntések és előzetes munkálatok nélkül nem valósult meg volna semmi. Az erőfeszítések összegzésében, a projektek folyamatosságában van az, ami rendünk megerősítését lehetővé teszi számunkra. Ebben a konkrét esetben pedig a Japán – Fülöp-szigeteki Viceprovincia hihetetlen erőfeszítése tette mindezt lehetővé. Erre a dinamikára szeretnék most röviden reflektálni.
1. Időnként nincs ez így közöttünk
Vissza kell utasítanunk azon magatartásformákat, amelyek nem az összegzés, hanem sokkal inkább a csökkentés irányába visznek, s ezáltal akár meg is tudnak osztani bennünket. Emberek vagyunk, és ez bizony velünk is előfordulhat. Például: egy rendtag, aki újonnan érkezik egy iskolába, és nem képes figyelembe venni és értékelni, amit ott már elértek, illetve a csapatokat, amelyek mindezt lehetővé tették; úgy gondolja, hogy mindent újra kell kezdeni, és azon igyekszik, hogy „megmentse” az iskolát. Az a személy, aki mindig mindenből a rosszat hangsúlyozza, s ezzel saját testvéreit is elkedvetleníti. Vagy az, aki mindig azzal takarózik, hogy „mindig is így csináltuk”, s ezáltal megakadályozza, hogy a többiek saját ötleteikkel és elképzeléseikkel hozzájárulhassanak a közöshöz; az ilyennek azt kellene mondanunk, amit Einstein olyannyira hangsúlyozott: „Akik úgy gondolják, hogy valamit nem lehet megcsinálni, legalább ne zavarják azokat, akik már a megoldáson dolgoznak.” Azokról van szó, akik soha nem próbálnak meg hozzájárulni a megoldáshoz, s akik elfelejtik, hogy bármilyen kicsi is legyen a homokszem, hozzájárul a közös célhoz; akiknek ugyan megvan a saját tervük, de képtelenek hozzáigazítani azt a közös projekthez; illetve azok a csoportok, amelyek képtelenek a személyes hozzájárulásokat oly módon beleilleszteni a közös tervbe, hogy ezáltal gazdagítsák mindazt, amin fáradoznak.
Már Kalazancius is igen jól ismerte ezeket a magatartásformákat, és néhány írásában érintette is ezt a kérdést: „Úgy látom, hogy amíg ők ketten nem jutnak megegyezésre, addig semmit nem tesznek Isten szolgálatára, sem pedig az iskoláéra. Egyiküknek sem szabad megmakacsolnia magát és mereven ragaszkodni saját elképzeléséhez, hanem Isten szolgáiként kell viselkedniük: ha az egyik javaslatot tesz, és azt meg is indokolja, a másiknak higgadtan kell ismertetnie a saját nézetét, amelyet ugyancsak érvekkel kell alátámasztania; ily módon minden túlfűtöttség nélkül közösen kell megoldaniuk a problémát, és a lehető legalkalmasabb megoldást közösen megtalálniuk” (1958. levél). Úgy tűnik, hogy a csapatmunka már kezdetektől nehézséget okozott…
2. Vannak magatartásformák, amelyek a közös célt szolgálják
Vannak magatartásformák, amelyek kimondottan értékesek rendünk jelen időszakában. A generálisi látogatások alkalmával sok-sok remek példáját láttam ennek az „összegzésnek”. Nem említek neveket, bár a kockázat mindig fennáll, hogy kitaláljátok, kikről is lehet szó.
a) Tudni kell időben visszavonulni, hogy mindaz, amit teremtettél, valóban megszilárdulhasson és növekedhessen. Előfordul az is, hogy maguk az alapítók vállalják fel, hogy eltemetik mindazt, amit építettek; akár azért, mert nem tudnak visszavonulni, és más személyeknek átadni a stafétabotot, vagy akár azért, mert nem akarják, hogy saját ötletük továbbfejlődjék.
b) A rend bensejében csöndben dolgozók, akik olyan feladatokat végeznek, amelyek ugyan láthatatlanok, mégis elengedhetetlenek. Gondolok itt például azokra, akik az időseket és a betegeket gondozzák, akik adminisztrációs vagy fenntartási munkákat végeznek, akik a házak és az iskolák apróbb részletkérdéseire ügyelnek, de soha nem vesznek részt a nagy összejöveteleken; azok, akik intenzív módon a fiatal piaristák képzésére szentelik magukat, miközben akár saját szolgálati képességüket is feláldozzák, stb.
c) Azok, akik olyan elköteleződésekből kiindulva élnek, amelyek nem könnyűek, ugyanakkor számunkra nagyon is szükségesek: akik szembenéznek és szembeszállnak azokkal a magatartásformákkal, amelyeket nem szabad megtűrnünk, és akik saját tartásukkal segítenek bennünket abban, hogy a szerzetesélet sajátos prófétai energikusságát el ne veszítsük; azok, akik rendkívüli példákat mutatnak nekünk a rendelkezésre állásban, s olyan új megbízatásokat vállalnak el, amelyek bizony nem könnyűek, és amelyek távolról sem egyeznek azzal, amit egyébként ők maguk tenni szerettek volna; akik a rend sajátságos szükségleteinek megfelelően vállalják továbbképezni magukat, és inkább mindenki javát nézik, semmint sajátjukat, stb.
d) És sokáig sorolhatnám még: mint például a csapatban dolgozás képessége, a közösségi élet részleteire való odafigyelés, az egyszerű dolgokról – mint a sekrestye vagy a konyha – való gondoskodás, és még sok minden más.
Sokféle magatartásforma létezik tehát, amelyek mind a közös célt szolgálják, összegző erejűek! Ilyen magatartásformák azok, amelyeket rendünkben általában megélünk, amikor átadjuk magunkat a munkának, értékeljük közösségi életünket, meghallgatjuk a fiatalokat, gyakoroljuk szolgálatunkat… Értékeljük és legyünk hálásak egymásnak mindazért, amit képesek vagyunk a közösbe adni; hiszen ezáltal folyamatosan előre tudjuk vinni a rendet.
3. Működjünk együtt, hogy kölcsönösen segítsük egymást
Egyértelmű, hogy amikor erőfeszítéseinket és nagylelkűségünket összegezzük, a projektek előrehaladnak. Sok területi egységünk mások nagylelkűségének gyümölcse, akik mindenüket odaadták, hogy jelenlétünk egy új országban lehetővé váljék. Nemrégiben avattunk egy új iskolát Indiában, amely tizenegy területi egység igen nagylelkű gazdasági együttműködésének eredményeképpen jöhetett létre, és amely a szolidaritás ezen dinamikája nélkül nem is létezne. Új kezdeteket is tervezünk, amelyek csak akkor válnak lehetségessé, ha megosztott elköteleződésből kiindulva visszük előre őket. Ezért olyan fontos – és olyan konkrét – az a megfogalmazás, amelyet az elmúlt néhány egyetemes káptalan során oly sokat hangsúlyoztunk: az „egész rend szintjén történő gondolkodásban való növekedés”.
Mit is jelent valójában az „egész rend szintjén történő gondolkodás”? Végeredményben azt jelenti, hogy érzed: olyasvalamiben veszel részt, ami nagyobb nálad (nagyobb, mint a személyed, vagy mint a közösséged, vagy akár mint a rendtartományod); és azt is jelenti: piaristaságod legjobb megélése az, ha a rendelkezésedre álló minden eszközzel ezt a nagyobbat szolgálod, a gyermekek, a fiatalok és a szegények érdekében. A rend egész szintjén történő gondolkodás egyfajta lelki hozzáállást jelent, amely azon meggyőződésből indul ki, hogy életünk az egyház által reánk bízott küldetés szolgálatára, nem pedig saját magunk szolgálatára vagy saját érdekeink érvényesítésére hivatott.
Amikor ez a hozzáállás növekszik a renden belül, akkor mások is csatlakoznak hozzánk. A fiatalok csatlakoznak az olyan csoportokhoz, amelyek összegzőek, amelyek közösségben haladnak előre, amelyek együtt keresnek, amelyek a jövő elképzelésével és a mellette való elköteleződésben új elköteleződéseket teremtenek. És így az összegzésekből tudunk megsokszorozódni.
Szeretném levelemet egy egyszerű példával zárni azzal kapcsolatban, hogy az összegző, közösbe adó magatartásformák hogyan jelentenek meghívást arra, hogy mások is csatlakozzanak a csoporthoz, ahogyan az mindig is történt az egyházon belül (vö. ApCsel 2,47). Néhány hónappal ezelőtt kaptam egy levelet egy fiatal novíciustól, aki megindokolta, miért akar fogadalmat tenni; ebből a levélből idéznék egy részletet. Miután néhány bekezdést hivatása alakulásának szentelt, a következőket írja: „Azt is szeretném elmesélni, atyám, hogy az egyik ok, amely a legnagyobb erőt adja ahhoz, hogy fogadalmat tegyek és a rend tagjává váljak, az éppen az a példa, amelyet oly sok piaristától kaptam. Amikor látom, hogy milyen örömmel üdvözlik egymást, hogy mennyire tiszteli egyik a másikat, amikor hallgatom, ahogy imádkoznak, amikor látom, hogyan szentelik magukat a fiataloknak, amikor látom őket, hogy új küldetéshelyükre indulnak, amikor vidámnak látom őket – nos, ilyenkor érzem, hogy mindez valóság, és be kell vallanom, nekem is szükségem van arra, hogy mindezt átéljem. Atyám, hálás vagyok meghallgatásért és türelméért.”
Kérjük az Urat, testvéreim, hogy mindannyian megtanuljunk összegezni, erőinket a közösbe adni.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális atya
