2014. április végén nemzetközi kongresszust tartottunk rendalapítónk, Kalazanci Szent József lelkiségéről Kolumbiában, Bogotában. A generális atya arra hív mindnyájunkat, hogy Kalazancius személye és az ő lelkisége legyen mindnyájunk életének tápláló forrása és közös döntéseink éltető középpontja.

A generális atya 2014. májusi levele

 

 

 

 

Kalazancius egyesít, összehív és küld bennünket

Kongresszusunk a kalazanciusi lelkiségről

 

Kedves Testvérek!

Ezt a levelemet Bogotában írom, azon a napon, amelyen a kalazanciusi lelkiségről szóló kongresszusunk, mely húsvét szent ünnepének szellemében folyt, véget ér. Az Úr feltámadásáról szóló örömhír mély boldogságát összekapcsolhattuk mindazzal, amit ezen a kongresszuson megélhettünk; s ez a kongresszus valóban örömhír volt mindannyiunk számára, akik részt vettünk rajta, és azt remélem, hogy egész rendünk és a teljes kalazanciusi család számára is.

A következő hetekben mindannyian kézhez kapjátok majd az anyagot, amelyen a kongresszus során dolgoztunk: az előadásokat, a különböző témában rendezett kerekasztal-beszélgetéseket, a műhelymunkákat, a piarista életünk fontos témáiról szóló párbeszédeket stb. Az egész anyag rendelkezésetekre áll majd. Nem a kongresszus összefoglalását szeretném megírni ebben a levélben, hanem inkább saját reflexióimat, tapasztalataimat szeretném megosztani veletek. A nagy részét annak, amit most leírok, a kongresszus résztvevőivel már megosztottam, amikor a kongresszus záróakkordjaként szóltam pár szót.

 

1. A kongresszus alapvető célja nagyon egyértelmű volt: az egész rendet arra irányítani, hogy „Kalazanciusra nézzen”. A piarista rendet – és a kalazanciusi családot is – egybegyűjteni az alapító köré azzal a meggyőződéssel, hogy személyében, elköteleződéseiben, karizmájában és mindannyiunk iránti atyai szeretetében megtaláljuk rendünk mai alakulásának lelkét és motorját. Nem azért gyűltünk össze, hogy valami konkrét témát megvitassunk, vagy hogy döntéseket hozzunk, hanem egyszerűen azért, hogy örüljünk szent alapítónknak, hogy beszéljünk róla, hogy elmélyüljünk az ő javaslatában, és hogy megosszuk egymással hivatásunkat. „Nem csupán egy kongresszusra invitáltunk benneteket, hanem arra, hogy megújítsuk hozzáállásunkat, hogy felvállaljunk egy elköteleződést, hogy intenzív módon megéljünk egy tapasztalatot: hogy jobban elmélyüljünk Kalazanciusban, és ezáltal mélyebben meg tudjuk élni hivatásunkat.” A mély öröm és testvériség, amely szinte tapintható volt a résztvevők között, remek jele annak, hogy a célt, amely egyszerű s ugyanakkor nagyon mély is volt, sikerült elérnünk. Adjunk hálát a Jóistennek!

Kétségtelen, hogy az előadások, a műhelymunkák és a kerekasztal-beszélgetések színvonala segített bennünket; a nagy kihívás azonban egyértelművé vált: ha rendként, illetve kalazanciusi családként előre kívánunk haladni a megújulás olyan folyamatában, amely az életre és a küldetésre való képességünket erősíti – nos, ennek a kulcsa, a lelke Kalazanciusnál keresendő, az ő karizmájában, amelyet a folyamat középpontjába kell helyeznünk, hogy továbbra is valóban alapító legyen. Csak akkor leszünk piaristák, ha az Istentől jövő élet adományát befogadjuk, és ugyanazzal a szerencsés kezdeményezéssel, kitartó türelemmel élünk és dolgozunk, mint Kalazanci Szent József. Csak akkor leszünk piaristák, ha azt szeretjük, amit ő szeretett, ha ugyanúgy átadjuk az életünket, ahogyan ő átadta, ha ugyanabból kiindulva növekedünk, amiből ő, és ha ugyanazokból a meggyőződések alapján válaszoljuk meg az Úr Jézus követését, amelyekkel ő tette, saját egyházi és piarista hivatásunk szerint.

 

2. A nagy kérdés, amelyet igyekeznünk kell megválaszolni, a következő: Mit jelent, hogy Kalazancius áll folyamatunk és utunk középpontjában? Próbálok néhány választ felkínálni itt nektek, amelyek közül néhányat azokból az „alapvető érzékenységekből” merítettem, amelyeket ezen a kongresszuson megosztottak velem, illetve amelyeket visszatürköződni láttam. Helyhiány miatt muszáj csupán néhányat kiemelnem.

a) Urunk követésének intenzív megélése: azzal a meggyőződéssel kell élnünk, hogy csak akkor lehetünk piarista szerzetesek (vagy piarista szerzetesnők, kalazanciusi nővérek vagy Cavanis-rendiek), ha Jézust mint életünk és elköteleződéseink középpontját rendkívül komolyan éljük meg, és ha ebből a középpontból kiindulva értjük meg, hogy mit jelent életünk integrált és kiegyensúlyozott megélése Isten embereiként, akik közösségben élünk és minden erőnkkel a küldetés teljesítéséért dolgozunk.

 

b) Nyitottság a Lélekre, Isten Lelkére, amely megérinti a szívet és teljesen megváltoztat bennünket. Megváltoztat bennünket személyekként és intézményekként is, és vállalkozunk arra, hogy Kalazancius olyan dimenzióit is gondozzuk, amelyet ez a kongresszus ki kívánt emelni – mint például a gyermek központisága, életünk Mária-dimenziója, a hivatás imádságos mérlegelése, az önismeret, a társadalom átalakításának kihívása, a nevelő lelkiségben való növekedés, annak imádságos mérlegelése, hogy az új piarista kontextusok milyen kihívások elé állítják lelkiségünket, a szükség, hogy az egész rendben a kimondottan kalazanciusi küldetéssel kapcsolatos elköteleződésekben elmélyüljünk és hogy ezeket ösztönözzük, ilyenek például a folyamatos imádság vagy az ifjúságpasztoráció. Egy karizma akkor marad életben az egyházon belül, ha képes új helyzetekre új válaszokat adni.

 

c) Szegényként élni és odaadni magunkat a szegényeknek. A piarista rendnek erőteljes keresési és döntéshozatali folyamatba kell kezdeni ebben az irányban: megélni a szegénységet; intézményeinket a szegények közé kell helyeznünk; a szegényekben és a szegényekből kiindulva a küldetés új lépéseit kell megtennünk; és erősen imádkozni Istenhez, hogy adja meg nekünk a szegénység megélésének adományát. Csak így leszünk piaristák.

 

d) A kalazanciusi dolgok ösztönzése életünk és küldetésünk minden dimenziójában, beleértve az új hivatások generációját is: Kalazancius tanulmányozásának és karizmájának kutatásával kapcsolatban, legyenek akár szerzetesek vagy világiak. A kongresszus többek között az alábbi pontokat emelte ki:

• küldetésünkben a kalazanciusi identitás gondozása, bármilyen platform legyen is az, amelyen ezt gyakoroljuk (formális vagy nem formális iskola, plébánia, otthonok, szociális központok stb.).
• A kalazanciusi identitás növekedésének ösztönzése minden személyben, akik a piarista rend, illetve a kalazanciusi család széles világát jelentik. Az iskola csak akkor piarista, ha a nevelői piaristák. Az iskola csak akkor piarista, ha piarista és kalazanciusi gyümölcsöket terem. Az identitás nem egyszerű elmélet, hanem élet, egyfajta létmód, életmód, munkastílus és felfogás, amellyel saját keresztény és piarista hivatásunkat értelmezzük.
• a piarista hivatáskultúra melletti egyértelmű elköteleződés, méghozzá nem a rend, hanem a gyermekek és a fiatalok nevében, akiknek szüksége van piarista nevelőkre, akik teljes módon, testestől-lelkestől átadják magukat nekik. Olyan személyek kellenek, akik Kalazanciushoz hasonlóan azt mondják: „A kicsinyek szolgálatában felfedeztem Isten szolgálatának végérvényes módját, és nem fogom elhagyni semmiért a világon.”
• Semmi kétségem afelől, testvérek hogy Kalazancius lelkisége az, ami ösztönzi és irányítja a fontos elköteleződéseket, amelyeket a rend az elmúlt években magára vállalt. Amikor a piarista rend megújításáról beszélünk, akkor olyan dolgokról esik szó, mint a következők: hivatásunk intenzív megélése, hogy az igazság hiteles munkatársai lehessünk; Jézus Krisztus központi szerepe a piaristák életében; szolgálatunk kalazanciusi identitása; az átfogó nevelés ösztönzése az evangéliumból kiindulva; az egész rend szintjén történő gondolkodásban való növekedés; a misszionárius jellegű tevékenységek ösztönzése; hivatáskultúra; közösségi életünk komolyan vétele; jó minőség és közösség fiataljaink képzésében; új piarista alapítások, stb. Mindezek az élet kulcsfontosságú tényezői, amelyeket mindig ösztönzünk a rendben, és ezeknek egy közös forrása van, és ez a forrás pedig nem más, mint Kalazanci Szent József.

 

3. A kongresszus egyértelműen megmutatta: a piarista rendnek az a feladata, hogy alapítónk karizmáját még intenzívebben megélje. Ezt a remek és különleges kihívást a rendnek – és mindazoknak, akik Kalazanciushoz közelednek, és őt vonatkozási pontként élik meg, melyben hívő és mindennapi életük során megerősödnek – el kell mélyítenie és imádságosan mérlegelnie kell. Megpróbálok néhány lehetséges útra rávilágítani, amelyek felsejlettek a kongresszuson, és amelyek segíthetnek bennünket, hogy erre a javaslatra válaszolni tudjunk.

a) Az új helyzetekkel szembenézni annak intenzív és hiteles megélésével, ami leginkább sajátunk. Csak abból kiindulva tudjuk utunkat járni, ha intenzíven megéljük azt, ami hiteles szerzetessé tesz bennünket, ha intenzíven megéljük azt, ami hiteles világi piaristává tesz bennünket. Úgy gondolom, hogy ez Kalazancius egyik hangos hívása mindannyiunk számára. Kétségtelen, hogy nem látott mindent előre, ami az évszázadok során történni fog, amikor a piarista rend terve megszületett benne; azt a módozatot azonban, amelyből kiindulva válaszokat kell adnunk, igenis előre látta: „Krisztus Urunkhoz ragaszkodjék, és törekedjen arra, hogy egyedül neki éljen, és egyedül neki tetsszen” (CC 34).

 

b) Új „rendi kultúra” lehetővé tétele. Egy sor dinamizmus van, amelyeket a piarista rendnek erősítenie kell; olyan dinamizmusok ezek, amelyek lelki jellegűek, mindazonáltal lehetséges őket ösztönözni szervezett módon; és olyan dinamizmusok ezek, amelyek feltételezik vagy feltételezhetik egy új intézményi kultúra kialakulását. Őszintén hiszem: az a feladatunk, hogy új kihívásokat vállaljunk fel. Elsősorban a következőkhöz hasonló kulcsfontosságú tényezőkre gondolok: egy szignifikánsabb közösségi életről való gondoskodás; a rendhez való tartozás mentalitása, amely felülkerekedik a határokon és a hagyományos dinamizmusokon, és közös projektekből kiindulva működik; a személyes és közösségi kísérés dinamikája, stb.

 

c) „Küldetésért való létünk” minden aspektusának kihasználása. A piarista rend létezésének értelme nem más, mint a küldetés. Ezért hát karizmánk megélése azt követeli tőlünk, hogy növekedjék bennünk az apostoli buzgóság és újragondoljuk a rend missziós jellegét. Rendünk minden értelemben missziós: általában véve, hiszen átadjuk magunkat a küldetésnek; és szoros értelemben véve is, hiszen olyan kontextusokban dolgozunk, amelyekben az élet igéjének kifejezett hirdetése a legsürgetőbb.

 

d) Megújult „piarista egyén” formálása a világiak bevonásával, az identitás magas fokára való elérésünk folyamata által. Szeretném aláhúzni ezt a kihívást: „az identitás magas foka”. A rend elköteleződik azok mellett és hálás mindazon személyeknek, akik részt vesznek és közel állnak hozzánk a kalazanciusi dolgokban, és akik felfedeznek benne egy javaslatot, amely megerősíti őket, és amely elsősorban a gyermekek életét változtatja meg, bármilyenek legyenek is a körülmények. A rend továbbá hálás azért a hitért, amellyel Kalazanciushoz közelednek, azért a szeretetért, amellyel műve fordulnak felé és azért dolgoznak. Egyértelműen és elkötelezett módon olyan piarista világiak mellett tesszük le a voksunkat, akik ezen karizma központi aspektusait élik és abban egyértelműen fejlődnek. A karizmatikus integráció és a megosztott küldetés nem csupán a Kalazancius iránti csodálat és a küldetésével kapcsolatos kölcsönös felelősségvállalás, hanem elsősorban a kulcsfontosságú tényezők felfedezésének és megélésének gyümölcse: az Úr Jézusban való, keresztény piarista közösségben megosztott hit, növekedő és elkötelezett piarista identitásban, miközben a piaristaságból saját keresztény hitünk és egy jobb világ építése megélésének helyét alakítjuk ki.

 

e) Olyannyira szeretett karizma, amely a hivatáspasztoráció és a kezdeti képzés területén egyaránt szenvedélyes, központi és meghatározó dinamizmust idéz elő. Kedves testvéreim, Kalazancius és az ő karizmájának szeretete konkrét elköteleződést feltételez mindannyiunkban amellett, hogy imádkozunk és dolgozunk az új piarista szerzetesi hivatásokért. Biztos vagyok abban a Kalazanciushoz való visszatérés feladata mindannyiunk számára azt jelenti, hogy erősen elköteleződünk amellett, hogy minden egyes fiatalt kísérünk annak felfedezésében, amit Isten tőle vár. A piarista szerzetesi hivatások születéséhez és megerősödéséhez szükség van olyan kontextusra, amelyben mindenki számára világos, hogy mit kell ezért tennünk, továbbá azoknak a közvetítő tevékenységeknek és elköteleződéseknek, amelyek lehetővé teszik ezeket a hivatásokat kétségtelenül prioritást kell élveznie.

 

f) Olyan központi és olyan lelkesítő karizma ez, amely a hűség és a növekedés tekintetében a leggondosabb személyes folyamatokat igényli és idézi elő. Csak egy példát hoznék, hogy biztosan értsétek, mit akarok ezzel mondani. Kalazancius szerint: „Akinek nincs lelkülete ahhoz, hogy a szegényeket tanítsa, annak vagy soha nem is volt hivatása, vagy az ellenség elvette tőle.” Mit akar ez mondani? Teljesen egyértelmű. Azt akarja kifejezni, hogy ha nem vigyázunk a kapott hivatásbeli kincsünkre, a karizmára, amelyet megtestesítünk, és az életre, amely mellett elköteleződtünk, akkor ez a kincs bizony elveszhet. És alkalmanként nem csak abban mutatkozik ez meg, hogy például valaki elhagyja a rendet, hanem egészen másképpen: ott marad, de sótlanná, enerválttá, szenvedélymentessé és élettelenné válik. Kalazanci Szent József karizmáját nem lehet félig-meddig megélni. Többek között azért sem, mert ha így teszünk, akkor épp azok látják ennek kárát, akiknek segítségére küldtek bennünket: a gyermekek, a fiatalok és a szegények.

 

g) Olyan karizma, amely különösen nyitott a gyermekek és a fiatalok irányában, teljesen a rendelkezésükre áll, és hagyja, hogy ők gazdagítsák. Nagyon örülök, hogy ez a kongresszus az ifjúságpasztorációra, a folyamatos imádságra, illetve a szegényekre való reflektálásra is időt szakított. Nagyon jó volt, hogy egy iskola minden osztálytermébe betértünk, és hogy beszélgettünk a diákokkal. Nagyon jó volt, hogy együtt ünnepelhettük velük az eucharisztiát. A gyermekek azok, akik Kalazanciust piaristává teszik. Értük vagyunk és nekik élünk. De ez azt is jelenti, hogy olyan döntéseket kell hoznunk, amelyek ezt kifejezik. Például közösségeink megnyitása a fiatalok előtt; olyan pasztorális folyamatok melletti elköteleződés, amelyek vonzók a fiatalok számára is (sőt főleg azután, hogy iskoláinknak búcsút intenek); a gyermekek és fiatalok kísérésének komoly javaslatai, amelyek által fejlődésükben és keresésükben segítjük őket; ott kell élnünk, ahol ők jelen vannak; olyan javaslatokat kell tennünk, amelyekre igent mondhatnak, és elköteleződhetnek mellettük.

 

h) Olyan karizma, amely alázattal és a maga sajátos módján igyekszik hozzájárulni a közöshöz az egyházban és a társadalomban. Képesnek kell lennünk megtalálni helyünket a társadalomban – vagy, jobban mondva, a társadalmakban -, miközben figyelembe vesszük a különböző folyamatokat, amelyek bennük lejátszódnak. Minden dinamizmusnak a tudatában kell lennünk, és amennyiben életet és társadalmi változást idézhetnek elő, kölcsönös felelősséget kell felvállalnunk értük. Mindezeken együtt tudunk és együtt is kell dolgoznunk. De nekünk a saját dinamizmusunkat kell hozzáadnunk a munkához: azt, amely képes teljességet adni azoknak, amiket a jó szándékú emberek elköteleződése teremt és ösztönöz. Elköteleződésünk az evangéliumhoz köt minket, és rajta keresztül a gyermekekhez, a fiatalokhoz és a szegényekhez. A mi munkánk az egyházból indul és az egyházzal együtt folyik, amelyet úgy értelmezünk, mint a tésztában a kovászt. Ezért hát tudnunk kell, melyik a mi tésztánk, melyik a mi rendkívül termékeny aratásunk, illetve, milyen a mi stílusunk: evangelizációs nevelés, amelyet olyan személyek visznek előre, akik meg vannak győződve, hogy olyan hívást kaptak, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Csak így adjuk saját hozzájárulásunkat anélkül, hogy más dinamikák között eltévednénk. Mindezek miatt rendünknek mély, hiteles és meghatározott lelkiséget kell élnie, amely ugyanakkor képes arra, hogy a társadalom valós életéhez kapcsolódjék, hogy más lelkiségekkel együtt dolgozzon, hogy együtt építkezzen olyan más fogékonyságokkal, amelyek előtérbe helyezik az, ami igazán emberi, és egy jobb világot akarnak építeni. Továbbá rendünknek képesnek kell lennie arra, hogy gazdagodjék, növekedjék a válaszadás és a meghallgatás képességében, képes legyen az újra és a kreativitásra. Mindezt azonban abból kiindulva kell tennünk, amik vagyunk. Az új világ képének kirakósjátéka különböző darabokból áll, és ezek mindegyikének jelen kell lennie. Az elmosódott darabok azonban nem tesznek semmit hozzá a képhez, és senki nem tudja, hova is kellene helyezni őket.

 

i) Olyan karizma, amelyet Isten adományának tartunk, és a hit válaszait várja tőlünk. Ha megkérdezitek tőlem, mi a mi legfőbb spirituális kihívásunk, akkor én abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a kalazanciusi lelkiség átfogó, és ezért átjár mindent, amik csak vagyunk, és kifejeződik mindenben, amit csak megélünk (a küldetésben, a közösségi életben, imádságainkban, kapcsolatainkban, prioritásainkban, döntéseinkben stb.), azt mondanám, hogy amire mindannyiunknak szüksége van, az az, hogy a kapott karizmára válaszoljunk, méghozzá a karizma saját dinamikájából, azaz a teljességből kiindulva. A karizma olyan Istentől kapott adomány, amely átformál bennünket. Csak így lehetünk piaristák. Amire szükségünk van, az a hivatásban való állhatatosság, a piarista élet hitelessége, az apostoli bátorság, a rendelkezésre állás, a mély hit, a szerencsés kezdeményezés, a kitartó türelem, és a teljes tudatosság azzal kapcsolatban, hogy kicsoda Isten, a mi Atyánk, aki hív, aki fenntart és aki küld. Csak őbelőle kiindulva tudjuk azokat a válaszokat megadni, amelyekre ma szükség van.

 

Szeretném ezt a levelet egy egyszerű reflexióval zárni, amely mindannyiunk számára meghívás is szeretne lenni. Az egyik leggyakrabban elhangzó kérdés, amelyet feltesznek nekem a vizitációk alkalmával, amelyeket a különböző területi egységekben teszek, a következő: Mi a piarista szerepe intézményeinkben? A mi szerepünk az, hogy oly módon éljünk és dolgozzunk, hogy azok, akik bennünket látnak, ne találhassanak más magyarázatot arra, amit teszünk, csak a Jézus Krisztus és Kalazancius iránti szenvedélyes szeretetünket. Tehát a szerepünk abban áll, hogy hitelesen közvetítsük kapott karizmánkat.

A kongresszus egy fiatal piarista, a názáreti provinciából származó Javier Pérez örökfogadalmának örömteli, mély, magával ragadó ünneplésével ért véget. Nagyon szép módja volt ez a kalazanciusi kongresszus befejezésének: hálát adtunk Istennek a piarista hivatás adományáért. Köszönet mindenkinek!

 

Testvéri szeretettel:

Pedro Aguado

generális atya