A megszentelt élet éve alkalom arra, hogy piarista szerzetesi hivatásunkat a lehető legteljesebben éljük meg, és annak érdekében, hogy a gyerekek és a fiatalok nevelését igazán karizmánk szerint és evangéliumi módon tudjuk végezni, azt kell keresnünk, hogy hivatásunk mely aspektusait kell megpróbálnunk átgondolni és megerősíteni rendünk mai helyzetében.
A generális atya 2014. novemberi levele
A megszentelt élet éve
Ébresszétek fel a világot!
Kedves Testvérek!
Idén november végén, advent első vasárnapjával egy időben Ferenc pápa hivatalosan megnyitja a megszentelt élet évét, amelyet ő hirdetett meg 2013 novemberében, és amelyet először az egyetemes rendi elöljárók uniójának gyűlésén jelentett be. A pápa bejelentését minden jelenlévő nagy ovációval fogadta, ami egyértelmű és egyhangú kifejezése volt az örömnek, amelyet mindannyiunk érzett, amikor meghallottuk a hírt. Ez az ováció azonban a hálánkat is kifejezte amiatt, hogy a pápa ilyen gesztussal mutatta ki, milyen nagyra értékeli a megszentelt életet; ez utóbbi olyan szükséglet volt, amely az egyház sok részében már-már tapinthatóvá vált.
Most tehát a megszentelt élet évének kapujában állunk. Itt az ideje, hogy feltegyük magunknak a kérdést, „mit várunk ettől az évtől, és mit vagyunk hajlandók tenni azért, hogy számunkra jelentőségteljes év legyen„.[1] Itt az ideje, hogy mindannyian egyénileg is átgondoljuk, hogyan szeretnénk megélni, hogyan szeretnénk közösségeinkben ünnepelni, milyen módon szeretnénk figyelembe venni ezt az évet provinciánkban, hogyan szeretnénk részt venni mindabban, amit a helyi egyházakban e témában rendeznek, hogyan szeretnénk a szerzetesrendek közötti közösségben növekedni, hogyan tudnánk jobban megnyílni más szerzetes intézmények felé, amelyek ugyancsak meghívást kaptak ezen év megünneplésére; hogyan szeretnénk láthatóvá tenni ezt piarista intézményeinkben és azokon a helyeken, ahol jelen vagyunk, és hogyan szeretnénk megosztani ezt azokkal a személyekkel és intézményekkel, akikkel karizmánkon és küldetésünkön közösen osztozunk. Ezekre szeretnélek benneteket meghívni ezzel a levéllel, melynek alcímeként azokat a szavakat írtam, amelyekkel Ferenc pápa lezárta azt a hivatalos összejövetelt, amelyen meghirdette ezt a különleges évet: „Ébresszétek fel a világot!”
Úgy vélem, a megszentelt élet évének megünneplése a Gondviselésnek köszönhető alkalom számunkra, piaristák számára, akik 2015-ben tartjuk rendünk 47. egyetemes káptalanját, amelyet „Tanítványok és tanúk” címen hirdettünk meg. Az, ami az embereknek általában „véletlenek egybeesése”, az számunkra lehet olyan útmutatás – és annak is kell lennie -, amelyet Isten hagyott nekünk a rend útján. Az útmutatások pedig arra valók, hogy kövessük őket, hiszen ezek vezetnek el bennünket a kívánt célhoz.
Nem hiszem, hogy ebben az évben azt kellene terveznünk, hogy megint elmondjuk, amit már tudunk (hogy a szerzetesi élet fontosságáról beszéljünk, vagy annak szerepéről az egyházban, illetve annak szükségességéről, hogy legyenek olyan szerzetesek, akik képesek az egyház küldetését előmozdítani és Isten országának tanúságtevői lenni, stb.). Mindezt már tudjuk, sokszor el is hangzik, és sok-sok egyházi dokumentum hangsúlyozza. A megszentelt élettel kapcsolatban igen sok értékes dokumentum áll rendelkezésünkre. Úgy gondolom, hogy miután már oly hosszú utat bejártunk a II. vatikáni zsinat által javasolt változás óta, az is mindenki számára világos, mit jelent és mire hivatott a megszentelt élet.
Amit tennünk kell, testvérek, az, hogy ezt a hivatást, amelynek az egyház egy teljes „kegyelmi évet” szentel, teljességében megéljük. Ezért szeretném írásban is lefektetni, mit is remélek ettől az évtől, gondolván saját rendünkre, a piaristákra. Megpróbálom a következő kérdés alapján megfogalmazni válaszomat: Piarista szerzetesi hivatásunk mely aspektusait kell megpróbálnunk átgondolni és megerősíteni rendünk mai helyzetében?
Az első, amit mondani szeretnék, hogy nem szándékozom kimerítő listákat készíteni. De igenis hívlak benneteket, hogy válaszoljátok meg a fenti kérdést, és aki szeretné, tegye ezt meg írásban is, és küldje el nekünk reflexióját. Arra hívok minden közösséget és minden területi egységet, hogy tegyék fel maguknak ugyanezt a kérdést. Szerintem annyira lesz igazán gondviselésszerű a megszentelt élet éve számunkra, amennyire komolyan feltesszük ezt a kérdést és megválaszoljuk magunknak. Én a saját válaszomat itt felkínálom nektek.
1. Hivatásunk integráltabb, integrálóbb és egységesebb megélése. Amikor a hivatáspasztorációs találkozókon beszélünk a fiatalokhoz, azt szoktuk mondani nekik, hogy mi, piaristák „három az egyben” (szerzetesek, papok és nevelők; Isten emberei, a közösség emberei és a küldetés emberei stb.) vagyunk. A valóságban azonban – sajnos – ez nincs mindig így. A probléma nem ott keresendő, hogy „mennyi időt szánunk életünk egy-egy dimenziójára”, nem is abban, hogy az egyes személyek hogyan valósítják meg ezt a mindennapok gyakorlatában, saját értelmezési stílusuknak megfelelő módon. A probléma abban áll, hogy rendként nem mélyültünk el eléggé abban, mit is jelent „három az egyben”-nek lenni, és még mindig elkülönítjük egymástól a területeket – azt gondolván például, hogy az ember akkor pap, amikor a szentségeket kiszolgáltatja, akkor tanár, amikor órát tart, illetve olyanokat mondunk, hogy „elég nehéz nekem a személyes imádságra időt szakítani, mert a munka miatt egyszerűen másra nem is marad időm egész nap”. A rendnek újra reflektálnia kell a „három az egyben” kihívására. És nem csak a rendnek, hanem mindannyiunknak is, egytől egyig.
2. A szegénység értékének visszaszerzése személyes, közösségi és intézményi szintű (rendi) életünkben egyaránt. Tudatosan használtam itt a „visszaszerzés” kifejezést, mert szerintem ez a helyes. Véleményem szerint a szegénységi fogadalom megélésével kapcsolatban sokat elveszítettünk. Nem azt mondom, hogy nem éljük meg, de azt igenis ki tudom jelenteni, hogy kétségtelenül nem éljük meg azzal az intenzitással és igényességgel, mint amelyre hivatottak vagyunk. És ez pont velünk történik meg, akik olyasvalaki miatt létezünk, akinek nem voltak kétségei afelől, hogy a szegénység „a szerzet legerősebb bástyája”[2]. Az evangéliumi szegénységet felvállalva (és fogadalmunk erről szól) azt vállaljuk, hogy az evangéliumban leírtak szerint élünk. Vajon tényleg aszerint élünk? Itt kell megtalálnunk azokat az ismérveket, amelyek segítenek visszaszerezni – hangsúlyozom: visszaszerezni – a szegénység megélését. Konkrét döntéseket kell meghoznunk: hogyan élünk, miben élünk, hogyan használjuk a pénzt, milyen dolgokat veszünk meg magunknak, és milyen dolgokat utasítunk vissza, mert – s ez majdnem mindennel így van – nincs rá szükségünk. A szegénység arról szól, hogy javainkkal hogyan gazdálkodunk, betartjuk-e saját Reguláinkat, költségvetés szerint működünk-e, amelyet a szegénység ismérveit szem előtt tartva elemzünk. A szegénységnek kell megvilágítania a döntéseket, amelyeket meghozunk; meg kell erősítenünk a javak közösségét a területi egységeink között, hogy segíthessük azokat, akiknek kevesebb van; dolgoznunk kell, hogy az anyagiakat előteremtsük életünk és küldetésünk számára, hiszen el kell jutnunk odáig, hogy tudjunk adni másoknak, stb. Mindenekelőtt pedig a szegénység arról szól, hogy lássuk, kinek is adjuk át életünket, és milyen prioritásokat felállítva hozzuk meg döntéseinket. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk.
3. Elmélyülés abban, mit is jelent, hogy az Úr Jézus áll életünk középpontban. „Krisztus Urunkhoz ragaszkodjék, és törekedjen arra, hogy egyedül neki éljen, és egyedül neki tetsszen.”[3] Testvéreim, néha bizony felmerül bennem a kérdés: mi is áll életünk középpontjában. Mindig eszembe jut az a noviciátusi tanár, aki a novíciusoknak úgy magyarázta el, mit jelent egy személy „formaadó középpontja”, hogy különböző példákat sorolt a „figyelemelterelő középpontokról”. Már csak néhány elterelő „középpontra” emlékszem a felsoroltak közül: a számítógép; a futball; a változatlan normák teljesítése; az ember maga, és amit tesz, időnként kitárva mások előtt egyfajta „online nárcizmussal”; a terv, amelynek szentelem magamat – amely kétségtelenül jó és piarista -, azonban annyira megköti a kezemet, hogy nem tudok tőle szabadulni, és oda menni, ahova küldenek, „mert veszélybe kerülne a folytonossága”; saját gondolataim és meggyőződéseim, amelyek mindig arra késztetnek, hogy megvédjem őket „a rendtartomány javát keresvén” álságos magyarázatával, stb. Testvérek, nincs több középpont, csak egyetlen egy létezik. És ezt a középpontot keressük és éljük meg nap mint nap; vagy napról napra egyre halványabb lesz, míg el nem tűnik. El kell gondolkodnunk azon, mit is jelent ez, és le kell vonnunk a szükséges következtetéseket.
4. Elköteleződés a missziós megszentelt élet mellett. Tudatában vagyok annak, hogy írásaimban folyton kitérek erre a gondolatra, de úgy gondolom, meg is kell tennem, ha hű akarok lenni ahhoz, amiről úgy érzem, hogy az egyház és rendünk kéri mindannyiunktól. Arra vagyunk hivatottak, hogy a küldetésnek odaadott megszentelt életet éljünk, hogy érezzük, az a küldetésünk, hogy az evangelizáció ügyét előremozdítsuk (saját karizmánkból kiindulva), és – éppen ezért – mindannyiunktól elvárás, hogy olyan lelkiséget ápoljunk, amely tudja, hogy a küldetés, amelyen dolgozunk, nem a miénk, hanem a rendé; és teljesen rendelkezésre kell állnunk, hogy oda küldhessenek bennünket, ahová a rend, illetve a területi egységünk kéri. Az ápol ige nagy követelményt fogalmaz meg. Ebben az esetben nemcsak azt jelenti, hogy rendelkezésre kell állnunk, hanem azt is, hogy „azon dolgozzunk, hogy rendelkezésre tudjunk állni” – és ez utóbbi sokkal nehezebb, ugyanakkor a rend jelen időszakában szükségesebb. Az egyház és a rend arra kér bennünket ma, hogy olyan megszentelt élet mellett köteleződjünk el, amely igyekszik megfelelni az új misszióknak, amelyeket olyan országokban indítunk el, ahová hívást érzünk, illetve olyan helyeken, ahol még mindig szükséges „az evangélium először történő hirdetése”.
5. Olyan hivatási és képzési folyamat ösztönzése, amely megújít bennünket. Mindnyájunk feladata, hogy a megszentelt életet megőrizzük, megújítsuk és előmozdítsuk. Erre az egyház hív minket, ugyanakkor minden személy és közösség is, akiknek szükségük van a megszentelt életre ahhoz, hogy az evangéliumot megéljék. Ez a feladat, amelyet a hivatáskultúra ösztönzésével, valamint a kezdeti képzés gondos végzésével igyekszünk teljesíteni, a rend és az egyház számára elengedhetetlenül szükséges. Nem magunkra, hanem a ránk bízott küldetésre gondolunk, amikor ezt ösztönözzük. Ezért az egyik ránk váró feladat az, hogy a hivatással és a képzéssel kapcsolatos dolgokat piarista létünk tengelyéhez kapcsoljuk. Testvéreim, ebben az időszakban a középpontba kell helyeznünk a hivatással és a képzéssel kapcsolatos munkát, hogy a rend tervét előre tudjuk vinni. Nem elég, ha úgy tekintünk rá, mint „egy munkára a sok közül” (bár némely esetben már ez is előrelépésnek számítana), hanem kulcsfontosságú tényezőként kell figyelembe vennünk ahhoz, hogy a rend létértelmének – a gyermekek és fiatalok, különösen a szegények átfogó, az evangéliumra alapozott nevelésének – megfeleljünk.
6. Olyan megszentelt életet kell élnünk, amely segít bennünket, hogy jobb emberek és jobb piaristák legyünk. Néha, amikor megosztjuk egymással problémáinkat, és rájövünk arra, hogy sokat bizony az okoz, hogy milyen emberek vagyunk, könnyen azt gondolhatjuk, hogy a megszentelt élet a történelem során egyfajta menedék lehetett problémás egyének számára. Ezt hallottam sok helyen és alkalommal a reflexiók során, piaristáktól is. Ez viszont nem így van. A megszentelt életet élők túlnyomó többsége érett, nagylelkű és önmagát átadni kész személy. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy megszentelt életünknek – mivel emberi életről van szó – megvannak a maga veszélyei, amelyek állapotunkból erednek, és olykor kevésbé érett viselkedésformákra is okot, illetve alkalmat szolgáltathat. Az a fajta megszentelt élet, amely a testvéreket nem feddi meg; amely megengedi azt, amit nem lenne szabad megengedni; amely álságos tiszteletből engedi, hogy az individualista, egoista vagy éretlen magatartásformák megszilárduljanak a személyekben; amely befogad olyan személyeket, akik képtelenek megélni, amire ma hivatottak vagyunk, csak „mert kevesen vagyunk, és szükségünk van hivatásokra”, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy éppen amiatt, mert kevesen vagyunk, a csoportnak egészségesnek kell lennie; amely képtelen a kölcsönös segítségnyújtás, illetve a testvéri kísérés közösségi dinamikáit megélni; amely olyan személyekké tesz bennünket, akik saját magukat sem tudják értékelni, illetve akik az élet megszokott dolgait sem tudják értékelni; amely inkább „magányos farkassá”, és nem a tisztaság fogadalmát élő személlyé tesz bennünket; egy olyan megszentelt életről van itt szó lényegében, amelytől elvettük azt a képességét, hogy érett és mások számára is vonzó személyeket és közösségeket építsen – az effajta megszentelt életet, testvéreim, a konformizmus teszi beteggé. De a konformizmus nem szerepel a rend kulcsfontosságú tényezői között.
7. Olyan megszentelt életet kell élnünk, amely hitelesen megéli a karizmát, amelynek hordozója. Ez az utolsó javaslat, amelyet e levelemben teszek nektek. Ezt azonban semmiféleképpen nem akarom kihagyni belőle. A megszentelt életnek akkor van értelme, ha megéli, felvállalja és továbbadja figyelemre méltó egyértelműséggel a karizmát, amelynek hordozója. A mi esetünkben ez az a karizma, amelyet Isten Kalazanciusnak, illetve az egyháznak a rendünkön keresztül adott. Nagyon szeretném, ha a megszentelt élet éve segítene bennünket abban, hogy meggyőzzük magunkat arról, hogy szükségünk van még jobban elmélyülni a karizmában, amely a sajátunk, és hogy ne csupán csak a képzés, illetve Kalazancius személyének és művének megismerése szintjén gyakoroljuk, hanem az arra vonatkozó reflexióban és annak megélésében is, amit az jelent, hogy az ő karizmájának hordozói vagyunk. Remélem, hogy ennek az évnek egyik gyümölcse az lesz, hogy egy olyan projektet indítunk el, amelyen keresztül karizmatikus identitásunkban, illetve azon képességünkben is növekedni tudunk, hogy ezt továbbadjuk másoknak. Ezen dolgozunk.
Szeretném azzal zárni levelemet, hogy kontextusba helyezem Ferenc pápa kifejezését, amelyet alcímként feltüntettem. A pápa az evangéliumi vezetés szolgálatáról beszélt a megszentelt életben, és hangsúlyozta azokat az ismérveket, amelyek alapján döntéseinket meg kell hoznunk intézményeinkben. Ekkor a következőképpen fogalmazott: „Javaslom, hogy merjetek evangéliumi döntéseket hozni, ez megújulást hoz és örömet terem; így képesek lesztek felébreszteni a világot.”
Testvéreim, legyen a megszentelt élet éve számunkra valódi meghívás, hogy hivatásunkat teljesebben éljük meg. Kéjük az Urat, adja meg nekünk ezt az ajándékot, és a megszentelt élet évének és káptalanjaink évének egybeesése segítsen bennünket, hogy élettel és evangéliummal teli döntéseket hozzunk.
Testvéri szeretettel:
Pedro Aguado
generális
[1] Ferenc pápa szavai 2013 novemberében, az egyetemes elöljárók uniójának gyűlésén.
[2] Kalazanci Szent József Konstitúciói, 137. pont.
[3] Kalazanci Szent József Konstitúciói, 34. pont.
