Júniusi levelét a generális atya a rendhez tartozás témájának szentelte. Nagyon fontos, hogy már kezdettől fogva kialakítsuk a fiatal piaristákban a rendhez tartozás érzését, a teljes készséget és rendelkezésre állást a rend küldetésének szolgálatára. Sajnos vannak olyan magatartásformák is életünkben, amelyek rombolják a rendhez tartozást, ezért ezeket minél előbb és határozottan fel kell számolnunk.
Piarista önazonosságunk
és a piarista rendhez tartozásunk
(Második rész)
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy „nincs önazonosság valamihez való tartozás nélkül”,[1] levelemben a „piarista rendhez tartozás” témáját szeretném boncolgatni. Előző levelemben megosztottam már néhány gondolatomat arról, mit jelent megélni és továbbadni identitásunkat. A mostani levélben arra szeretném ráirányítani a figyelmet, hogy identitásunk helyes megélésének egyik legvilágosabb és legegyértelműbb ismérve a rendhez tartozás érzése és valósága.
1. Az első, amit mondani szeretnék, az, hogy a piarista rendhez tartozáshoz szükség van – mindenekelőtt – az emberiséghez, az egyházhoz és az Úrhoz való tartozás tapasztalatára. Ha piarista életünkben nem az Úr áll életünk középpontjában, ha nem érezzük erősen az egyház fiainak magunkat és ha nem osztozunk az emberek fájdalmaiban és reményeiben, az azért van, mert önmagunk körül forgóvá, autoreferenciálissá váltunk. Világos, erős és követelményt támasztó ismérvvel állunk szemben. El kell gondolkodnunk ezen.
Más szavakkal: ha nem érintenek minket azok a dolgok, amelyek a világban – főleg a legszerencsétlenebbekkel – történnek, ha az egyház felhívásait csak akkor követjük, ha egybeesnek saját elgondolásainkkal, és ha életünkben nem azonosulunk egyre jobban az Úr érzelmeivel, akkor vajon valóban piaristaként élünk? Mondhatjuk-e, hogy Kalazancius álmához tartozunk, ha nincsenek ott vibrálóan életünkben az ő életének kulcstapasztalatai? Tudjuk, hogy ez a három (az emberiséggel, az egyházzal és Krisztussal való) kapcsolat központi helyet foglal el Kalazancius opciójában és fejlődési folyamatában. Bárcsak nálunk is így lenne!
2. Második helyen azt szeretném mondani, hogy a rendhez tartozás érzése valami mélyen spirituális dolog. A rendhez tartozás sok egyszerű, de mély dologban mutatkozik meg: imádság a rendért, annak tagjaiért, terveiért, fájdalmaiért és reményeiért; érdeklődés mindenki dolgai iránt; valós kapcsolat a közösség életével; spontán készség a csoport szolgálatára; vágy saját piarista identitásom elmélyítésére, stb. Ha ez így van, akkor létezik a „rendhez tartozás szelleme”.
3. Vannak olyan magatartásformák, amelyek beszédesen fejezik ki közösséghez tartozásunkat. Érdemes számba venni őket. Nyilvánvaló, hogy az egyes életciklusokban ezeket eltérően éljük meg. A rendhez tartozásunk módja összefüggésben áll életkorunkkal is, azzal is, hogy rendi életünk melyik szakaszában vagyunk, még ha nem is abszolút módon.
Említek néhány példát, rendszertelenül, amelyek szemléltethetik, miről van szó: a megbízatások elvállalásának folyamata; a részvétel munkacsoportokban és életközösségekben; a közösségi életstílus, amely segít vagy nem a kapcsolódás növekedésében, és elkötelezettségünk testvéreink mellett; a párbeszéd a többiekkel és a nagyobb elöljáróval, aki minden pillanatban a tartomány szolgálatára áll; a kapcsolatok szintje és minősége; a rendtartomány dinamikája, amely közös felelősségvállalásra késztet vagy nem; az elköteleződés a küldetésre irányuló – mind helyi, mind tartományi – projektek mellett; rendelkezésre állás a rend projektjei számára; a hozzájárulás a rendtartomány előtt álló távlatok nyitásához; világos és áttetsző életünk a közösséggel, a bennünket kísérőkkel és a rendtartomány felelőseivel, stb.
4. Ellenőrzési pontok, amelyeket külön is szeretnék kiemelni:
a) Az individualizmus kísértése: olyasmi ez, amit érzékelni lehet. Nem akarom azt állítani, hogy mi, piaristák individualisták vagyunk, de azt igen, hogy fenyeget minket ez a kísértés. Időnként azt látom, valós nehézséget jelent, hogy valaki csapatban dolgozzon, vagy túlzottan is „maga körül forog, saját várakozásai vagy meggyőződései érdeklik”. Ezek az attitűdök sokszor nárcizmusról tanúskodnak, amelyet erősen és egyértelműen le kell küzdenünk.
b) Áthelyezés nehéz elfogadása: meggyőződésem, hogy erősen jellemez minket, piaristákat az, hogy rendelkezésre állunk és „engedelmesek” vagyunk. De ismerek személyes nehézségeket is egy áthelyezés elfogadásában. Amikor egy testvér elutasítja, hogy más helyre helyezzék át vagy más munkakörrel bízzák meg, hozzáállását így próbálja védeni: „jól vagyok ott, ahol vagyok”; vagy „most nem hagyhatom itt, amit csinálok”. Kérdezem, ezekben a helyzetekben mit jelent ténylegesen az, hogy „jól vagyok”? Mit mondok, amikor azt mondom, hogy jól vagyok, és ezért nem kell elmennem onnan, ahol vagyok? Mikor feledkeztünk meg arról, hogy mi a rend érdekében élünk és nem saját munkánkért? Mikor kezdtem el annak elhagyását, hogy szolga legyek, és mikor váltam gazdájává annak a munkának, amellyel foglalkozom? Ez is a rendhez tartozásunk megélésével kapcsolatos dolog.
c) A máshová is tartozás veszélye: tanulnunk kell saját tapasztalatunkból és történelmünkből. Az egyházunkat gazdagító lelkipásztori tapasztalatok, keresztény lelkiségek jók és segítenek minket, ha úgy éljük meg őket, hogy életünk középpontjában továbbra is a rend áll, lelkiségünk pedig hamisítatlanul kalazanciusi marad.
Lehet kapcsolódni bizonyos lelkiségekhez anélkül, hogy elveszítenénk vagy veszélyeztetnénk identitásunkat. De veszélybe is sodorhatjuk. Ezt mindig megkülönböztetés tárgyává kell tenni. Hozzáadjuk saját értékeinket az egyház életéhez, elfogadjuk azokat az ajándékokat, amelyek segítenek jobb piaristákká válnunk, de ezt úgy tegyük, hogy világosan lássuk azt, amik vagyunk, azt az egyházi teret, amelyben élünk, azt a szerzetescsaládot, amelyhez tartozunk. Hozzá tartozni azt jelenti, hogy Kalazanci Szent József piarista rendje által és rendjéért élünk, imádkozunk, fejlődünk, végzünk megkülönböztetést és adjuk életünket.
d) A pénzzel való kapcsolat: ennek is a rendhez tartozáshoz van köze. Pénzhasználatunk világosan megmutatja „kihez és mihez tartozunk”. Amikor egy szerzetes arra használja a pénzt – amely sohasem az övé, hanem a renddé, és a szegények javát kellene szolgálnia -, hogy javítson „életszínvonalán” vagy vásároljon magának valami új és modern holmit, amire nincs szüksége; amikor egy szerzetes kiváltságokat enged meg magának, melyeknek semmi köze a szegénységhez; amikor egy közösség nem igyekszik jó költségvetést készíteni és azt kellőképpen követni; amikor egy szerzetes nem adja be a bármilyen tevékenységért kapott pénzt a közös pénztárba és megtartja magának – amikor tehát ilyen dolgok történnek, önkéntelenül is ez a kérés fogalmazódik meg bennem: térjetek meg! Mert erről van szó, meg kell térni és szerzetesként kell élni!
Tudjuk, hogy Ferenc pápa határozott és világos, amikor arról beszél, mit várnak tőlünk, szerzetesektől az emberek. Szeretném idézni a pápa szavait, amelyeket dél-koreai útján mondott: „Azoknak a megszentelt férfiaknak és nőknek a képmutatása, akik szegénységi fogadalmat tettek, de gazdagon élnek, megsebzi a hívők lelkét és károsítja az egyházat. Arra is gondoljatok, milyen veszélyt jelent a kísértés, hogy átvegyünk egy pusztán funkcionális és világias mentalitást, mert ez arra késztet minket, hogy reményünket egyedül az emberi eszközökbe helyezzük, és lerombolja annak a szegénységnek a tanúságtételét, amelyet Krisztus élt és tanított.”[2]
5. A fiatalok életünkbe való bevezetésének kihívása: továbbra is mindig elő akarok hozakodni ezzel a témával, mert nagyon lényegesnek tartom. Úgy vélem, a kezdeti képzés egyik alapfeladata éppen az, hogy kísérjük a fiatalok növekedését a rendhez tartozásukban, törődve mindazokkal a közvetítő lehetőségekkel és eszközökkel, amelyek segíthetnek minket ebben a feladatban.
A kezdeti képzés kézműves munka. „Egyesével” készítünk minden egyes darabot. Ez a legfontosabb munka a piarista identitással és a rendhez tartozással való törődésben. Ezért kell annyira támogatnunk és kísérnünk a növendéknevelőket, és gyakran emlékeztetnünk a képzést végző közösségeket a rájuk bízott szolgálat mélységére. Egyetlen fiatal sem tudja érzékelni az identitást és a rendhez tartozást azok példaadása nélkül, akik kísérik őt a mindennapokban. Ezt sose felejtsük el!
Azzal az egyszerű megállapítással szeretném befejezni ezt a levelet, amelyet már előző levelemben is megfogalmaztam. Úgy vélem, az önazonosság és a rendhez tartozás közvetlen kapcsolatban állnak egymással, és ennek a kapcsolatnak a jóságától függ a növekedése egyiknek is, másiknak is. Kérlek mindnyájatokat, gondolkodjatok el ezen, és tegyetek meg mindent, hogy közösségeink – az a természetes közeg, amelyben ezeket megéljük -, valóban a piarista identitás és a rendhez tartozás létrehozói és táplálói legyenek.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális
[1] Ferenc pápa a Legfőbb Elöljárók Uniójához, megjelenési helye: La Civiltà Cattolica 2014 III 459 / 3918, 2014. szeptember 19.
[2] Ferenc pápa: Apostoli út Dél-Koreába. Találkozás a szerzetesekkel és szerzetesnőkkel, 2014. augusztus 16.
