A generális atya levele – 2016. május – Piarista önazonosságunk és a piarista rendhez tartozásunk (I. rész)

Pedro Aguado piarista rendfőnök

Májusi levelében a piarista rendfőnök annak végiggondolására biztat, hogy mi minden tartozik lényegileg hozzá a piarista identitáshoz. Ahhoz, hogy új intézményeinknek is piarista jellege legyen, tudnunk kell, mit kell átadnunk nekik. A következő alapvető jellegzetességeket sorolja fel: harc a piarista rendért, nevelési közelség a gyermekekhez és fiatalokhoz, nyitott, dinamikus, erősen a karizmához kapcsolódó, misszionáriusi és piarista közösségekben megtestesült identitás.

 

 

 

 

 

Piarista önazonosságunk és a piarista rendhez tartozásunk

(Első rész)

 

 

Ahhoz, hogy megfelelően befogadjuk azt a tartalmas gazdagságot, amelyet a 47. egyetemes káptalan az egész piarista rendnek felkínál, nem elég elemezni a rendi élet kilenc „kulcskérdését” vagy ismerni a jóváhagyott direktóriumokat. Be kell lépnünk azokba a központi dinamizmusokba is és magunkévá kell tenni azokat a hangsúlyos törekvéseket is, amelyek egyre erősebbé válnak rendünkben, és meghatározzák létünket és tevékenységünket. Ezek között kétségtelenül az egyik alapvető tényező, amely meghatározza mai kollektív tudatunkat, piarista önazonosságunk megélése és piarista rendhez tartozásunk megtapasztalása.

Témámat Ferenc pápának egy erős és egyértelmű kijelentéséből vettem. Amikor 2014 májusában a legfőbb elöljárók uniójának tagjaival kötetlenül beszélgetett, azt mondta: „Nincs önazonosság valamihez való tartozás nélkül”,[1] és ezt azóta többször is megismételte. A hovatartozás nélküli önazonosság azzal a veszéllyel jár, hogy valami elvont dolog marad, ugyanúgy, ahogy a valamihez való tartozás érzése az önazonosság erős megélése nélkül üres és tájékozódási pontot nélkülöző maradhat. A kettejük közötti kapcsolat határozza meg azt, hogy milyen minőségben éljük meg őket. Ezért azt gondolom, segíthet minket azon törekvésünkben, hogy egyre növekedjünk piarista életünk hitelességében, ha együtt gondolkodunk mindkettőről.

Sejthetitek, hogy nem fogok most egy minden részletre kiterjedő, teljesen kidolgozott szöveget elétek bocsátani, hanem egyszerűen csak arra szeretnélek hívni titeket, hogy gondolkodjatok el ti is ezen az olyannyira lelkesítő témán. Valószínű, hogy később szükségünk lesz még arra, hogy lassabban, alaposabban, mélyebben végiggondoljuk ezt a nagy kihívást, amelytől életünk és megújulásunk nagymértékben függ. Csak néhány bekezdést szeretnék szentelni az önazonosságnak és a hovatartozásnak, egyet pedig a kettejük közti kapcsolatnak.

Melyek azok a szempontok, amelyek egymás után meghatározták a piarista identitást, túl a – magától értődő – alapvető hivatkozáson Kalazanciusra, a piarista rend alapítójára? Azt hiszem, ez egy sok szempontból fontos kérdés, ugyanakkor elismerem, hogy az a kérdés, amely engem sokkal jobban izgat és érdekel, ez: hogyan tudjuk átadni és megerősíteni identitásunkat azon a sok helyen, ahol mostanában kezdjük el küldetésünket, és ahol rendtársaink nagyon fiatalok, és rövid történelemmel, kevés vonatkozási ponttal rendelkeznek? Nagyon nehéz, ugyanakkor jó, lelkesítő, elköteleződést igénylő ez a kihívás. Muszáj komolyan foglalkoznunk vele.

Egyfelől karizmánk és identitásunk párbeszédre lép különböző kultúrákkal. Másfelől az életünket meghatározó értékek átadása a fiatal nemzedékeknek és új jelenléteinknek hosszú időt vesz igénybe. Ezért fontos, hogy elgondolkodjunk rajta.

Önazonosságunk gyökere Kalazanciusban van. Ő a gyökér és a forrás, mert Krisztushoz visz minket. Jézus Krisztust követjük, Kalazancius szempontjai szerint. Ehhez nem fér kétség. Tudjuk ezt, élünk ezzel, és hálásak vagyunk érte. De talán nem vizsgáljuk meg eléggé mélyrehatóan. Pedig világos: Kalazancius karizmája, annak megszilárdítása a mindenkinek felkínált átfogó nevelésben, az ő odaadása a piarista rend megalapításában és megerősítésében, hogy bebiztosítsa egész művét, az ő apostoli bátorsága, keresztény és szerzetesi életének mélysége és példája, a gyerekek iránti szeretete, mindaz, ami Kalazancius maga és amit megél, önazonosságunk alapját képezi.

Ugyanakkor nem tulajdoníthatunk mindent az alapítónak. Önazonosságunk az időben alakult ki, lépésről lépésre, küzdelmes munkánk, küldetésünk iránti odaadásunk négy évszázada során. E hosszú és termékeny történetben jelen volt sok személy, döntés és körülmény, amely mind alakították a piarista rend önazonosságát. Vannak alapítási irataink, van Konstitúciónk, van sokféle dokumentumunk. De ezek mellett ott vannak a személyek, ott van az élet, a történelem és a valóság. Ezek is mind hozzátartoznak identitásunkhoz, még ha meg kell tudnunk pontosan különböztetni is, mi lényeges, és mi nem az, hogy ne essünk abba a hibába, hogy azt higgyük, hagyományaink megkülönböztetés nélkül önazonosságunk lényegi részét képezik.

Bátorkodom megemlíteni a piarista identitás néhány jellegzetességét, amelyek megszilárdultak az idő folyamán, és létmódunk részét képezik. Adjunk nevet nekik:

 

Harc a rendért, kedvezőtlen körülmények között is. Sosem voltunk könnyű helyzetben. Azt hiszem, mindig is jellemzett és továbbra is jellemeznie kell minket annak, hogy harcolunk a piarista rend építéséért, a nehézségek leküzdéséért és a továbbhaladásért. Vannak, akik azt gondolják, hogy ma „nehéz időket élünk”, de érdemes azokra gondolni, akik fenntartották Kalazancius művét akkor is, amikor X. Ince pápa lefokozta a rendet, vagy ne feledkezzünk meg a missziók alapításáról Európa különböző területein, nagyon nehéz körülmények között, vagy bizonyos provinciák [állami] eltörléséről, ami arra kényszerítette a piaristákat, hogy végtelen találékonysággal, de folytassák küldetésüket, és várják a jobb időket, vagy ott van a közép-európai piaristák kitartása és küzdelme a kommunizmus időszakában…

Azt hiszem, a piaristaság melletti állhatatosságunk, az iskoláinkért végzett türelmes munkánk, a nehézségek leküzdéséért tett erőfeszítésünk, a rend iránti szeretetünk a DNS-ünkhöz tartozik, alapító atyánktól örököltük, ahogyan azt Konstitúciónkban elismerjük: „A piarista szerzetescsalád alázatos és hálás lélekkel azt vallja magáról, hogy Istennek és Kalazanci Szent József szerencsés kezdeményezésének, kitartó türelmének műve.”[2] Ez utat mutat számunkra. De nemcsak az, amit itt, Európában láttunk, hosszú történelmünk folyamán. Elég csak Kubára vagy Japánra vetnünk egy pillantást, hogy megértsük, mit is jelent harcolni a rendért.

 

Nevelési közelség a gyermekekhez és fiatalokhoz. Értük vagyunk, értük élünk, nekik adjuk át magunkat. Igaz, hogy sokféle intézményünk volt, piarista küldetésünket sokféle szolgálati formán keresztül próbáltuk teljesíteni, de sosem veszítettük el a gyermekekkel és fiatalokkal való törődés vonatkozását. A fiúkat és lányokat választottuk, ők jelentik életünk, hivatásunk, megszenteltségünk létértelmét.

Vannak, akik azt gondolják: az, hogy minden erőnket és időnket a gyermekeknek és fiataloknak szenteltük, gátolta a rend másfajta jelenlétét, hatásgyakorlását és fejlődését. Szerintem nem így van. Ha rendünk elveszítette a hatásgyakorlás vagy a társadalmi jelenlét bizonyos lehetőségeit, annak nem az az oka, hogy odaadóan foglalkoztunk a fiatalokkal, hanem az, hogy nem törődtünk eléggé más, igen jótékony és fontos életdinamikákkal és életforrásokkal. Hiányosságainkért ne azt hibáztassuk, ami a kincsünk. Túl könnyű lenne. Épp ellenkezőleg, itt az ideje, hogy újra megerősítsük a gyermekek és fiatalok központi helyét életünkben, és hogy felülvizsgáljuk azokat a dinamikákat, magatartásformákat és döntéseket, amelyek eltávolítanak tőlük.

 

Nyitott, dinamikus, erősen a karizmához kapcsolódó identitás. Érdemes észrevennünk és megbecsülnünk piarista önazonosságunk kreativitását, mely kezdettől fogva, már Kalazancius életében megmutatkozott.

Létmódunkhoz tartozik az a képességünk, hogy új helyzeteknek megfeleljünk, új kihívásokra válaszoljunk, hiszen mindig az a vágy hajt minket, hogy növeljük a piarista rend életének és küldetésének erejét. Kezdeti erőfeszítéseinktől, hogy középfokú oktatást is nyújthassunk, küldetésünk rendkívül sokszínű platformjáig, melyeken szolgálatunkat végezzük: iskolák, plébániák, befogadó otthonok, kollégiumok, szociális intézmények, pasztorális folyamatok, felsőoktatási központok stb. Sőt, nyitottunk a sajátos nevelési igénnyel rendelkezők felé, amikor például iskolát hoztunk létre a süketnémáknak vagy a kimagasló tehetségűeknek. Széles körű evangelizációs tevékenységet folytató platformokat is létrehoztunk vagy vettünk át, mint amilyen a SEPI (Southeast Pastoral Institute) az Amerikai Egyesült Államokban.

Ám mindezt a nyitottságot és teremtőkészséget piarista jelleg kísérte, képesek voltunk az összes platformot identitásunk vonásaival gazdagítani. Vajon mindig? Talán nem. De ezzel a kihívással továbbra is szembe kell néznünk, mert egy intézmény nem attól piarista, hogy mi annak mondjuk, hanem mert magán hordozza identitásunk vonásait és hozzájárul a piarista rend fejlődéséhez.

 

Misszionáriusi identitás. Világosan látom, hogy a misszionáriusság identitásunk részét képezi, és ez lépésről lépésre utat talál magának a piarista életérzésben. Talán sokáig elfeledkeztünk erről a dimenzióról, amelyre félreérthetetlenül utalt Kalazancius, amikor elküldte az első piaristákat Olaszországon kívülre. Kalazancius indokai mélyen misszionáriusiak voltak, olyannyira, hogy rendünk megünnepli a „piarista missziók napját”, és ekkor alapítónknak erre a döntésére emlékezik.

Önazonosságunkhoz tartozik az a vágy, hogy növeljük rendünket különböző térségekben és helyeken. Azért tesszük ezt, mert rendünk létértelme a küldetés, miként az egyházé is. Ha mélyrehatóbban megvizsgáljuk ezt a kijelentést, új távlatok nyílnak meg rendünk előtt.

 

Piarista közösségekben megtestesült identitás. Az identitás a személyekben lakozik, intézményeinket inspiráló és dinamizáló képessége pedig attól függ, hogy van-e az intézmények mellett piarista közösség, mely vonatkozási pontként és támaszként szolgál. Ez is sajátos identitásvonásaink közé tartozik alapításunktól fogva.

Ezt a feladatot mindig a szerzetesi közösségek látták el, most pedig gazdagítjuk és megerősítjük ezt a szerepet a piarista keresztény közösségekkel, amelyeket létrehozunk és támogatunk. Tudjuk, hogy Kalazancius kezdettől fogva számolt a világiakkal műve identitásának kialakításában, és azt is tudjuk, hogy ez a kihívás nem függ sem a szerzetesek számától, sem attól, hogy van-e vagy nincs szerzetesi közösség egy-egy intézmény mellett, jóllehet nyilvánvaló, hogy ezek bizonyos mértékig befolyásolják annak milyenségét. Olyan közösségek létrehozása és támogatása, amelyek magukra vállalják a feladatot, hogy identitáshordozók legyenek, kezdettől fogva és állandóan hozzátartozik ahhoz, ahogy mi a piaristaságot felfogjuk.

Tudom, több mindent el kellene itt mondani. Több jellegzetessége is van még identitásunknak, amelyek kikristályosították a „piaristaságot”, és saját arculatot adtak neki. De nem törekszem sem kimerítőnek lenni, sem rendszert alkotni. Csak szeretném felhívni a figyelmet annak szükségességére, hogy továbbadjuk és megszilárdítsuk azt, amik vagyunk, minden helyen és minden körülmények között (a régmúltú és nemrég született, a virágzó és a nehézségekkel küzdő demarkációkban), és hogy ezt az identitást a rendhez tartozás kihívásával hitelesítsük. De ez már következő levelem témája lesz.

Addig is testvéri ölelésemet küldöm:

 

Pedro Aguado
generális

 

Fordította: Tőzsér Endre SP

 


[1] La Civiltà Cattolica 2014 III 459 / 3918, 2014. szeptember 19.

[2] A Piarista Rend Konstitúciója, 1.