Novemberi levelében a piarista rend legfőbb elöljárója a jövő feltételeként a szerzetesi hivatás evangéliumból táplálkozó, radikális megélését hangsúlyozza.
A generális atya 2016. novemberi levele
Lehetővé tenni a piarista rendet
Rendünk életének egyik lelkesítő szakaszát éljük: nemsokára négyszázadik évfordulóját ünnepeljük annak, hogy az egyház elfogadta és jóváhagyta a Kalazanci Szent József által létrehozott szerzetesi kongregációt. Nyilvánvaló, hogy rendünk történelmének mindegyik szakasza lelkesítő volt (tele tervekkel, nehézségekkel, küzdelmekkel, kudarcokkal, merész döntésekkel stb.), de a mostaninak mégis van egy sajátossága: ez a mienk, ez nekünk adatott.
Ma és most azon kell dolgoznunk, hogy lehetővé tegyük a piarista rendet, tudatában annak, hogy a jövőt csak a jelenből kiindulva építhetjük, de csak az evangéliumhoz megtért jelenből, az Urat követni akaró jelenből. A jelen nem akármilyen megélése teszi lehetővé a jövő építését.
Ez az alapigazság, amely reflexiómat inspirálja: a jövőt egyedül abból a jelenből fogjuk építeni, amelyet megélünk, de csak úgy, ha ezt a jelent átjárja az evangélium, csak akkor, ha tényleg azok vagyunk, akiknek mint szerzeteseknek lennünk kell: „Krisztusért megőrülő”, Krisztust őrült szenvedélyesen szerető emberek.
Ezt a levelemet a jövőt lehetővé tevő jelen témájának szeretném szentelni, szeretném megosztani veletek néhány aggodalmamat és álmomat erről a jövőről.
A San Pantaleóból az egész rendet láthatjuk. Rendkívül jó hely „látni a valóságot”, látni Kalazancius álmának fokozatos megvalósulását. Láthatjuk sok provincia törekvését, hogy megerősítsék jelenléteiket és új távlatokat nyissanak. Látunk provinciákat, amelyek eltökélten „haladnak előre”, tudják, hogy „a bezárás sosem adott életet”; látunk fiatal provinciákat, amelyek küzdenek, hogy világos kalazanciusi identitásuk legyen, bár nincs közeli vonatkozási pontjuk; látunk ősi provinciákat, amelyek új utakra lépnek, hogy továbbra is válaszolni tudjanak a rájuk bízott küldetés hívására; látunk provinciákat, amelyeknek oly nagyméretű a szolgálata, hogy nem találnak elegendő vállat, melyek alá állnának; látunk megzavarodott provinciákat, amelyek nem tudják, merre haladnak, s úgy érzik, minden egyre nehezebb lesz; látunk reménykedő provinciákat, amelyek nehézségeik között is követik a fényt, olykor épp más provinciák segítségével; látunk provinciákat, amelyek képesek új alapítást elindítani egy másik országban, és meg vannak győződve, hogy ez az út, amely mindig gyümölcsöt hozott a rendben, gyümölcsöző lesz továbbra is. A rend mozgásban van, egyidejűleg számos mozgásban. Egyszer jó lenne megvizsgálni valamennyit.
Amikor látjuk a piarista rend annak érdekében folytatott küzdelmét, hogy teljesítse küldetését, azt vesszük észre, hogy sok olyan valóság létezik, amely a felé hat, hogy jelenünk sokszínűbb legyen és több lehetőséggel rendelkezzen. Látjuk, hogy a piarista testvériségek egyre jobban megszilárdulnak; látjuk, hogy növekszik a világiak és szerzetesek közös felelősségvállalása a piarista küldetésért; látjuk, hogy egyre nagyobb erőfeszítést teszünk a szolgáltunk végzéséhez szükséges anyagi források előteremtéséért; látjuk, hogy küldetésünk új, életteli helyei jönnek létre, amelyeket tudnunk kell kísérni… ez egy lelkesítő jelen!
De mindezen küzdelem és lehetőség között veszély is leselkedik ránk, olyasmi, amire mindig figyelnünk kell, hogy ne gabalyodjunk hálójába, mely visszafog minket, s nem enged azon az úton járnunk, amelyre vágyunk, az evangélium útján: ez pedig a „hivatásbeli konformizmus” kísértése.
Ezt a betegséget mindnyájan elkaphatjuk, és kétségtelen, hogy ez áll sok szerzetes válságának hátterében: ez az evangéliumi következetesség nélkül, radikalitás nélkül élt keresztény és szerzetesi élet. Erről a veszélyről szeretnék írni ebben a levélben, mert hiszem, hogy itt rejlik a jövő építésének lehetőségi feltétele.
Vessünk egy pillantást a történelemre!
A nagy része azoknak, akik írtak róla, egybehangzó véleményt fogalmaz meg a megszentelt élet II. vatikáni zsinat óta végbement fejlődéséről. Létezett egy modell, mely „történelemmé vált”, olyan modell, amelynek három fontos jellemzője volt: sok hivatás, aminek következtében a megmérhető és mennyiségileg jelentős evangéliumi értékké vált, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie; szilárd intézmények, amelyek nagy láthatóságot adtak a szerzetességnek; nagyon világosan meghatározott közösségi és ájtatossági gyakorlatok.
Hosszú utat tettünk meg, és el kell ismernünk, hogy nem sikerült egy hiánytalan, új modellt kialakítanunk, olyan teljeset, amilyen korábban létezett, s amelyet öregeink oly világosan be tudnak mutatni, amikor fiatal éveikről mesélnek. Változott az elöljárói szerep, a közösségi életstílus, változtak szolgálatunk végzésének színterei, lelki életünk dinamizmusai. De nem találtunk olyan új válaszra, amely teljes lenne, keresünk tovább, olykor tapogatózva. Talán ez jó, de be kell vallanunk, hogy nem könnyű. Talán nem is a teljes választ kellene keresnünk, hanem a hiteleségnek azt a dinamikáját, amely segít, hogy valódi válaszokat adjunk.
Mi történt velünk? Többek között a következőket említhetjük meg: elvesztünk a különbségtételekben, amikor a szerzetesi élet sajátosságát akartuk megfogalmazni, talán mert előléptek a keresztény élet teljességét hordozó világi hívők; nem találtuk meg a kellő egyensúlyt, hogy teljességében meg tudjuk élni életünk három dimenzióját (küldetés, testvéri élet és istentapasztalat); nem tudtunk találni posztmodern világunk igényeinek megfelelő, radikálisan evangéliumi válaszokat.
Ez a három nehézség (többet is említhetnénk) világos utat jelölnek ki számunkra: a szerzetesélet feladata nem az, hogy megfogalmazza sajátosságát más keresztény hivatásokkal szemben, hanem hogy hamisítatlanul visszaadja Jézus életstílusát. Ezért vagyunk szerzetesek, ezt kell tennünk. Mindig így volt, és mindig is így lesz. Életünk egyensúlyát nem időbeosztásunk számolgatásával, hanem az élet teljességével fogjuk megtalálni. És nem találunk a mai világnak megfelelő válaszokat, ha egyszerűen alkalmazkodunk hozzá és annak kritériumai szerint hozzuk meg döntéseinket. Nem ez az utunk.
Hivatásunk megélésének feladata
Jó, hogy törődünk a hozzánk érkező új hivatások befogadásával, de nem lenne rossz, ha azoknak a hivatásával is törődnénk, akik már a rendben vagyunk. Most nem az állhatatosság szempontjából gondolok erre (amely egyébként nagyon is fontos). Arra gondolok, hogy miként éljük meg a hivatást, vagyis hogy azt éljük-e meg állandóan, hogy választ adjunk a minket hívó Istennek. Kedves testvéreim, nem elég, ha el tudjuk mesélni fiatalkori meghívásunk történetét; ellenkezőleg: alapvetően fontos, hogy életünk minden szakaszát úgy tudjuk megélni, mint válaszadást a minket hívó Istennek. Csak ebből a dinamizmusból jön majd létre az a „piarista hivatáskultúra”, amely képes új piarista hivatásokat ébreszteni Kalazancius műve számára.
A hivatás abban áll, hogy hívva érezzük magunkat. Nem abban, hogy „meghívattunk”, hanem hogy „hívva vagyunk”. A válasz pedig az önmegtagadáson keresztül születik. Ez tiszta evangélium. De nem nagyon vág egybe korunk annyira jellemző dinamikájával, amelyet önmegvalósításra való törekvésnek nevezhetünk. Amikor valaki önmagát keresi, és azt gondolja, hogy Isten hívásának válaszol, amikor voltaképpen saját várakozásainak felel (meg), nem lehetséges a hivatás megtapasztalása.
A szerzetesi hivatásnak szüksége van az önmagunk középpontba helyezésétől való elfordulás dinamikájára, amely lehetővé teszi, hogy életünk középpontjába Jézust helyezzük. Ez a Jézus-követés ábécéje. Jézus hívása arra kötelez minket, hogy hagyjunk fel az önmagunkra gondolással, mert egyedül így tudunk „hivatás”-szerűen élni. Összetett, ám elsődleges fontosságú ez a feladat.
Megosztok veletek néhány a valós életből vett példát: olyan szerzetesek, akik saját imidzsükkel s nem az áldozatos munkával törődnek; olyan szerzetesek, akik személyes sikerre törekszenek; olyan szerzetesek, akik elzárkóznak életük bármilyen megváltoztatásától, hiszen jelenlétük nélkülözhetetlen mostani szolgálati helyükön. Akadhatnak szerzetesek, akik valóban jól végzik munkájukat, de nem hivatásból, hanem önmaguk kereséséből. Ne felejtsétek, hogy ez tökéletesen megfér azzal, hogy jól csináljuk a dolgokat, vagy legalább látszólag jól. Nem aggódom a munkában tanúsított hatékonyságért, de aggódom azért a hitelességért, amellyel megéljük azt, aminek lenni hívatva vagyunk.
A piarista szerzetesi hivatás alapja az, hogy kivesszük magunkat életünk középpontjából, hogy egyre jobban – sosem érjük el teljesen – az Urat helyezzük életünk középpontjába. Ezzel az alapmagatartással éljük mindennapi odaadásunkat küldetésünk végzésére és osztjuk meg életünket testvéreinkkel a közösségben. Ez a „hiteles piarista hivatáskultúra”, amelyről 47. egyetemes káptalanunk beszélt.
Csak egyetlen út van, a hitelesség útja. Nem találjuk meg a jövőt, ha beleesünk abba a kísértésbe, hogy vissza akarjuk állítani azt, ami már elmúlt, mert a jövő már egy eltérő világhoz és egyházhoz tartozik. A jövőt nem úgy fogjuk építeni, ha magunkra nézünk, ha a saját nehézségeinkre vagy vágyainkra gondolunk. Nem fogjuk erővel élni hivatásunkat olyan „egyéni tervek” alapján, amelyeket annak kibontakoztatására fogalmaztunk, ami „én vagyok”, és amelyekből hiányzik a hiteles középpont, és híján vannak annak a képességnek, hogy hiteles Jézus-követésre késztessenek.
A jövőt úgy építhetjük, ha komolyan vesszük hivatásunkat, ha gondozzuk azt napról napra, ha örvendezve megosztjuk, ha áldozatos szolgálatban és a küldetés teljesítésében megéljük, és ha az képes a teljességre hívni, amelyre azok a fiatalok vágynak, akiket az Úr meghív, hogy úgy éljenek, mint ő.
Csak így tudjuk építeni a jövőt, mert csak így élünk meg olyan jelent, amely tele van evangéliummal, mert ez az a jelen, amely lehetővé teszi a jövő építését Kalazancius stílusában.
Adja meg nekünk az Úr a kegyelmet, hogy segíteni tudjuk egymást ezen az úton járni, és megtaláljuk mindazt, ami előresegít minket ezen az úton.
Testvéri öleléssel
Pedro Aguado
generális
