Szeptemberi levelében a piarista generális annak végiggondolására hívja rendtársait, hogy mit jelent „kilépő egyház”-nak lenni, mit jelent számunkra, piaristák számára Ferenc pápa meghívása a kilépésre. A „kifelé haladás” kiindulópontja és alapja egyedül a hiteles krisztusi tanítványság lehet.
Salutatio Patris Generalis
2016. szeptember
„Kifelé haladva”
„Isten országa köztetek van”
Szántatok-e közösségi összejövetelt annak végiggondolására, vagy valamelyik munkacsoportotok foglalkozott-e azzal, mit jelent „kilépő egyház”-nak lenni? Kétségtelen, hogy ez a kifejezés az egyik legjelentősebb újdonság Ferenc pápától, amelyen érdemes elgondolkodni. Pápaságából eddig három év telt el, kiadott két enciklikát, buzdításokat az evangelizálásról és a családról, meghirdette az irgalmasság évét, sokatmondó gesztusokat és utazásokat tett, hangsúlyozta, hogyan kellene gyakorolni a papi szolgálatot, vagy hogyan kellene élni a megszentelt életet, kifejtette, milyen szerepet kellene betöltenie az egyháznak a társadalomban – azt hiszem, tudatosítanunk kell, hogy itt „történik valami”, ajánlatot kaptunk, olyan ajánlatot, amelyből az evangélium, az élet, az elkötelezettség, a keresztény hitelesség sugárzik.
Ebben a levélben nem kívánok válaszolni az említett kérdésre, főleg azért nem, mert még magam sem fogalmaztam meg a választ erre az igazán mélyreható kérdésre. Csak hívni szeretnélek benneteket, hogy próbáljunk válaszolni rá, igyekezzünk elgondolkodni, mit jelenthet számunkra, piaristák számára, szerzetesek és világiak számára ahhoz az egyházhoz tartozni, amely meghívást kapott, hogy kilépjen önmagából és elinduljon az egzisztenciális peremterületek felé, oda, ahol talán magától értődőbben és világosabban megfogalmazódnak a válaszok. Szeretnék megfogalmazni néhány szempontot, amelyek talán segítik gondolkodásotokat.
Ferenc minden keresztényt arra hív, hogy egy „kifelé haladó” egyházat alkossunk. Hová kell kilépnünk? Merre kell haladnunk? Mi gátolja ezt a kilépést? Azt hiszem, kilépni azt jelenti, hogy elindulunk „arra, amerre majd Ő mondja”. Egy missziós meghívásról van szó, egy elküldésről Jézus nevében. A reflexiónak talán ez lehet az első szakasza. Nem gondolom, hogy olyan egyszerű dologról lenne szó, mint „fizikailag más helyre menni, hogy ott hirdessük az evangéliumot”. Nem. Az evangéliumot mindenhol hirdetni kell, és a kalazanciusi küldetésnek minden környezetben van értelme, és nem az egyikben több, a másikban kevesebb. Az, ami változik: a jellemzők, a szükségletek, talán a célkitűzések, de nem az értelem. Nem földrajzi helyváltoztatásról van szó, hiszen az túl egyszerű lenne.
Úgy látom, lényegében inkább meghívásról van szó, meghívást kaptunk a hitelességre, a hit és a keresztény válasz radikalitására, és esetünkben a piarista hivatás következetes, nyitott, mélységes és merész megélésére. Azt hiszem, válaszadásunknak ez az iránya. Meg vagyok győződve arról, hogy egyedül ezzel az elhatározással leszünk képesek a piarista rendből „kifelé haladó” közösséget csinálni.
Kalazancius egy kifelé haladó piarista rendnek adott lendületet. Ellátta küldetés iránti lelkesedéssel, beleoltotta azt a dinamizmust, hogy szüntelenül Jézus követését helyezze a középpontba, hogy nagylelkűen válaszoljon a feléje érkező hívásokra, hogy olyan projektet valósítson meg, amely átalakítja az egyházat és a társadalmat, hogy elsődlegesen a gyerekeket és fiatalokat, köztük is a legszegényebbeket szolgálja, hogy küldetését mindig rugalmasan, az adott kor igényeihez alkalmazkodva végezze.
Ezek az evangéliumi adományok kihívásként és feladatként továbbra is jelen vannak köztünk, bárhol, bármilyen körülmények között éljünk is, bármilyen feladat ellátását végezzük is.
Ezek az adományok jelen vannak Európában, ahol a szekularizáció folyamata jó segítséget nyújthat nekünk annak megértésére, mire is kell küldetésünknek koncentrálnia. Ezeket az adományokat megéljük Afrikában, ahol számtalan kisgyermek és fiatal nő fel iskola nélkül, ahol lehetőségük lenne építeni jövőjüket, és ahol elég csak kinyitni szemünket, hogy ugyanazt érezzük, amit Kalazancius érzett rendünk megalapításakor. Ezek az adományok jelen vannak Amerikában is: a piarista rend már ott is megszilárdult, és küldetését tekintve most jelentős kihívásokkal kell szembenéznie, ez a földrész is nagyon igényli nevelési válaszunkat. Azután jelen vannak Ázsiában is, a sokszínű és vallásos ázsiai földrészen, ahol nemcsak az evangélium első meghirdetésére van még nagy szükség, hanem a piarista jelenlét folyamatos kiépítésére is, hogy bekapcsolódjon a földrészen működő egyház küldetésébe.
Kifelé haladó piarista renddé ezek az alapításkor kapott adományok tesznek minket, amelyek hozzátartoznak a hiteles megszentelt élethez és karizmánk következetes megéléséhez. Kifejlesztésükhöz egyszerre kell önmagunkra és küldetésünkre tekintenünk: „Küldetés vagyok ezen a földön, ezért vagyok ebben a világban” (EG 273). Megfogalmazok néhány segítő szempontot, hogy előre tudjunk haladni ebben az irányban.
-
Piarista életünk tengelye az Úrral való fokozatos azonosulás legyen. Mindannyiunknak megvan a „maga feladata” ezen a téren. Mindannyiunknak dolgoznunk kell ezen. Némelyikünknek azért, mert túlságosan is saját kategóriáinkban gondolkodunk, és abban, amit mindig is csináltunk; másoknak azért, mert van még néhány függőbe maradt feladatunk személyes fejlődésünk folyamatában; másoknak azért, mert a közösség keveset jelent tényleges életünkben; másoknak azért, mert nem dolgozunk eleget; másoknak azért, mert a hűség bizonyos formáiban öntetszelgő életformát folytatunk; és mindannyiunknak azért, mert szüntelenül hangzik felénk a hívás a megtérésre. Mindannyiunknak meg kell hallania és minden közösségünknek végig kell gondolnia ezt a hívást. Meglesz az eredménye, ebben biztos vagyok!
-
Hagyjunk el mindent, és álljunk rendelkezésre abban, amit kérnek tőlünk, újítsuk meg a küldöttség megtapasztalását, ami hivatásunk lényegi eleme. Semmi sem állhat e küldés-küldöttség útjában, sem életkorunk, sem annak fontossága, amivel foglalkozunk, sem terveink, sem elképzeléseink. Azoknak pedig, akik azt a megbízatást kapták testvéreiktől, hogy a küldésnek ezt a dinamikáját előmozdítsák, fel kell vállalniuk és valódi evangéliumi szolgálatnak kell tartaniuk ezt a feladatot.
-
Gondoznunk kell a kapott ajándékot, hogy lehetővé váljon az, amit mindannyian hallunk ünnepélyes fogadalomtételünk napján: „Az Úr tegye teljessé a jót, amelyet megkezdett benned!” Nem az egyszerű fogadalmas fiatal szerzetesekre gondolok, akik nyilvánvalóan azon dolgoznak, hogy megismerjék, mire hívja Isten őket, és hogy választ adjanak erre a hívásra, hanem azokra gondolok, akik végérvényesen és örökre szerzetesi fogadalmat tettek Isten és a közösség színe előtt, és akik olykor nem tudatosan veszélyeztetik azt, mert nem gondozzák, nem fogadnak el segítséget, mert a közösség nem szembesíti őket az igazsággal, vagy mert olyan döntéseket hoztak, amelyeket inkább nárcizmus, mint önátadás motivált.
-
Olyan kezdeti képzésre van szükség, amely képes hiteles Krisztus-követésre ösztönözni, felkelteni a vágyat és képessé tenni az előrehaladásra. Olyan képzési folyamatokra van szükségünk, amelyek megerősítik mindegyik fiatalban annak megtapasztalását, hogy a teljességet a mindennapok kicsinységén keresztül érjük el. Csak akkor leszünk képesek hivatásunkhoz egyre nagyobb hűségben élni, ha megtanuljuk megbecsülni piarista életünk minden pillanatát, minden teendőjét, minden küldést, minden területet. Életünkben nem lehetnek kivételek, nem menthetjük fel magunkat az alól, amit meg kell élnünk. A hűség a hitelesen megélt minden egyes pillanat eredménye. És ezt csak úgy sajátíthatjuk el, ha folyamatosan éljük.
Ezek és ezekhez hasonló dinamikák, melyek mind benne vannak Konstitúciónkban, ezek az evangéliumi adományok azok, amik segíthetnek minket válaszolni a kihívásra, hogy kifelé haladó piarista rend legyünk. Ezért azt gondolom, Ferenc hívása elsősorban nem arra irányul, hogy stratégiai döntéseket hozzunk vagy változtatásokat eszközöljünk – amik biztosan szükségesek -, hanem főleg arra, hogy krisztusi tanítványságunkat bátran és igaz módon éljük meg.
A tanítványságnak ez a dinamikája az, ami képessé tesz minket olyan döntések meghozatalára, amelyekkel megszólítóbb közösségi életstílust tudunk kialakítani, amelyekkel működtetni tudunk egy új piarista alapítást vagy megújult módon tudunk dolgozni egy piarista jelenlétért vagy rendtartományunkért, amelynek „újra ki kell találnia önmagát”. E dinamizmus nélkül szándékaink nem termik meg hozzájuk fűzött reményünk gyümölcseit, amelyekre mindannyiunknak szüksége van. Egyedül a tanítványság tesz majd minket apostolokká!
Előretekintve a 2017-es esztendőre néhány nagyon mélyen kalazanciusi és „kifelé haladó” vállalkozást készítünk elő: új alapításokat; egy a neveléshez való jogra összpontosító felsőoktatási intézmény létesítését; „a humanitárius válsághelyzetekre adandó piarista válasz irodájának” felállítását az európai provinciák szervezésében. Ezek Kalazancius fiaihoz méltó nagylelkű válaszok. De nem fognak működni, vagy nem fognak úgy működni, ahogy kellene, ha nem olyan piaristák dolgoznak bennük, akik radikális elkötelezettségűek hivatásukban, és ha nem az a piarista tudat járja át őket, amelynek alapját a rendünknek életet adó adományok adják.
Azzal fejezem be ezt a gondolatsort, hogy röviden utalok a piarista testvériségre, amely egyre jobban megerősödik a piarista rend kebelén. Azt is, ami élteti a testvériséget, és amit összefogva építhetünk a piaristaságon belül, érintenie kell a hitelesség e dinamikájának: ez késztethet valamennyiünket, akik Kalazancius karizmáját éljük, hogy képesek legyünk a kifelé haladó piaristaság kihívására válaszolni.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális
