Folytatom előző levelem témáját, és megosztok veletek néhány gondolatot, melyeket regulánknak a piarista szolgálatról szóló harmadik fejezete ihletett. Nem titkolt szándékom annak elérése, hogy olvasgassuk ezt a sokak által nem ismert és kevéssé tanulmányozott fejezetet, mely rendkívül gazdag. Előző levelemhez hasonlóan konkrét pontokra fogok összpontosítani, olyanokra, amelyeket fontosnak tartok számunkra.
1. Több bekezdés a piarista nevelőről szól. Figyelemre méltónak találom, hogy a nevelő értékességének kritériuma atanúságtétel. A nevelő életének tanúságtételét úgy határozza meg, mint az örömhír szótlan, de nagyon erős és hatékony hirdetését. Ezt mindannyian tapasztalatból ismerjük. A diákok sok mindent megtanulnak iskoláinkban, de amit legjobban értékelnek, az a pedagógusok személyes tanúságtétele. Emlékezetükben a piarista szerzetesek és egyéb nevelők személye marad meg, akik életükkel segítették őket abban, hogy jobbá váljanak. Úgy gondolom, hogy ezt a kérdést figyelembe kell venni pedagógusaink képzési folyamatában. Az élet hitelességéről beszélünk, olyan tanárokról, akik megélik azt, amire nevelnek, olyan emberekről, akik mindig készek arra, hogy tanuljanak. Jó, ha kiemeljük azokat a szempontokat, amelyeket alapvetőnek tartunk annak a pedagógus profiljának kialakításában, akire iskoláinkban szükségünk van. Négy fontosabb szempontot szeretnék javasolni, melyeken dolgoznunk kell, hogy pedagógusaink tanúságtétele valóban nevelő legyen.
a) Önazonos pedagógusok: olyan nevelők, akik meg vannak győződve arról, hogy mit kell tenniük, akik biztosak abban, hogy helyes az irány, amely felé iskoláinkat vinni akarjuk. Olyan pedagógusok, akik hajlandók ebben az irányban dolgozni. És természetesen hiteles tanúi annak az életmódnak, amelyre törekszünk.
b) Tanulni akaró pedagógusok. Ez a nagy kihívás, amellyel mindannyiunknak szembe kell néznünk. Én legalábbis így érzem, és ezt érzem magamban. Olyan munkát kell végeznem, amilyenre nem készítettek fel. Könnyen meglehet, hogy mindannyiunkkal ez történik. Olyan pedagógusokra van szükségünk, akik nem félnek felfedezni. Olyan nevelőkre, akik elfogadják, hogy minden nap új, és hogy sok minden, amit tanulmányaik idején tanultak, diákjaik számára már elavultak. De tovább akarnak tanulni. Ez alapvető fontosságú. Ezt a dinamizmust szoktuk „folyamatos képzésnek” vagy „élethosszig tartó tanulásnak”
c) Csapatban dolgozó pedagógusok. Együtt kereső pedagógusok. Szolidaritásra, testvériségre, a közös keresés képességére akarunk nevelni. És tudjuk, hogy a cél az eszközben van, miként a fa a magban. Talán ez az egyik legnagyobb kihívás iskoláink előtt: meg kell teremtenünk a közös munkának, az együttgondolkodásnak a kultúráját a ránk bízott diákok javára.
d) Tanulókra összpontosító pedagógusok. Iskoláinkban az egyik legjelentősebb kérdéssel állunk szemben: ki számunkra a tanuló? Ezt a témát egy olyan állandó valóságra utalva szeretném kifejteni, amelyet a piarista iskolákban tett látogatásaim során megtapasztalok, amikor lehetőségem van találkozni a diákokkal. Általában arról szoktam kérdezni őket, hogy az iskola mely tulajdonságaival a legelégedettebbek. A válaszok között van egy, ami sosem hiányzik: ebben az iskolában a tanárok ismernek bennünket, tudják, kik vagyunk. Biztosíthatlak benneteket, hogy ha ez a válasz nem hangzana el, akkor meg kellene kérdőjeleznünk az iskola piarista jellegét.
Tetszik, ahogyan ez a piarista nevelőről szóló rész a regulánkban zárul: a Kalazanciustól tanult erényekre való utalással. Ezek a következők: egyszerűség, tisztaság, alázatosság, szegénység és szeretet. [1] Magasra tette a mércét.
2. A hitoktatás cím alatt a regula értékes összefoglalását adja annak, amit „iskolapasztorációnak” nevezhetünk. „A hit felkeltésére és erősítésére” [2] törekszünk, „Nagy tiszteletet tanúsítva” és „az evangélium üzenetét fokozatosan terjesztve” diákjaink elé. [3] Azokat a szempontokat említem meg, amelyek különösen kiemelkednek, és amelyeket jó szem előtt tartanunk.
a) A szentségi élet, különösen az eucharisztia és a bűnbánat szentsége. Tudjuk, hogy nem sok piarista pap van iskoláinkban, és ez kijelöli mozgásterünket. De ez mégsem akadályozhat meg bennünket abban, hogy újbólés újból erőfeszítéseket tegyünk annak érdekében, hogy iskoláinkban gyakran ünnepeljük az eucharisztiát diákjainkkal, és hogy mindig legyen lehetőségük szentgyónásukat elvégezni. Habozás nélkül állíthatom, hogy azokban az iskolákban, ahol ápolják ezt a szentségi életet, az egész iskolapasztoráció színezete gazdagabb és pozitívabb. És ahol ennek a dinamikának a „visszaszerzéséről” kell beszélni, ott tegyük ezt köntörfalazás nélkül.
b) A hitoktatók felkészítése és képzése. Az elöljárók egyik feladata gondoskodni arról, hogy legyenek olyan piaristák, akik a hitoktatás szakemberei. Erről korábban jobban gondoskodtunk. Javulnunk kell ezen a téren!
c) A regula hangsúlyozza az imába való bevezetést, és külön említést tesz „a mai körülményekhez alkalmazott” folyamatos imádságról (oratio continua). [4] Ez a rend egyik kincse, a folyamatos ima. A Generális Kongregáció úgy döntött, hogy a lehető legjobban támogatja ezt az értékes kalazanciusi örökséget: képzés felkínálásával, segédanyagok biztosításával, a reflexió elősegítésével. [5]
d) A regula azt is javasolja, hogy a gyerekek és fiatalok számára szervezzünk csoportokat és mozgalmakat, hogy ezáltal a hitben való növekedésüket elősegítsük. A Kalazancius Mozgalom a rend másik nagy kincse. Érdekes elolvasni, milyen gyümölcsöket vár a regula ettől a projekttől: a gyerekek és a fiatalok „minden igyekezetükkel az evangéliumhoz akarják igazítani az életüket”, ésmegérlelődhetnek köztük „az egyház szolgálatára, a papi és a szerzetesi életre nyíló hivatások”.A Generális Kongregáció öt különböző és egymást kiegészítő projekten keresztül támogatja a Kalazancius Mozgalmat [6]: hivatáskultúra, kísérés és hálózati munka, kommunikáció és terjesztés, a mozgalom képzőinek képzése és az erőforrások megosztása.
e) A regula azt kéri, hogy vállaljuk diákjaink szüleinek nevelését is, melyet leginkább „a körülményekhez illő lelkipásztori gondoskodással” tudunk végezni.[7] El kell ismerni, hogy általában véve messze nem adunk megfelelő választ erre a kihívásra.
f) A fejezet a piarista keresztény közösségre való újabb utalással zárul: ennek a közösségnek magára kell vállalnia az evangelizáció iránti felelősséget. Nagyon érdekes, hogy regulánk mennyire hangsúlyozza ezt a témát, s ez különösen tanulságos aszinodális működésrevaló meghívottság mai korában.
3. A regula széleskörű tanítást nyújt a piarista iskoláról és a különböző platformokról, amelyeken ma szolgálatunkat végezhetjük. A szöveg, hangsúlyozom, nagyon gazdag, érdemes áttanulmányozni. Csak három olyan pontot szeretnék kiemelni, amelyek számomra ma különösen jelentősnek tűnnek.
a) Mindenekelőtt a népiskola fontossága és elsőbbsége, ez különösen kapcsolódik az alapító karizmájához. Minden platform fontos karizmánk és szolgálatunk gyakorlása szempontjából, de az iskola az elsődleges. Ez mindig is egyértelmű volt számunkra. A regula azt mondja, hogy „ott, ahol e munka végzésétől el nem tiltanak, önként nem hagyhatunk fel vele”.[8]
b) A „teljes időt átfogó iskola”különböző megfogalmazásokban jelenik meg, manapság ezzel a kifejezéssel próbáljuk megmagyarázni, hogyan értjük iskoláinkat: olyan élettérként, amelyben diákjaink minden dimenziójukban, teljes körűen fejlődnek. Beszélünk a formális és nem formális iskola kapcsolatáról, a szabadidőben történő nevelésről, a diákok kíséréséről, az evangélium kifejezett hirdetéséről, az innovációról, az egyházba és a társadalomba való beilleszkedésről stb. A rendnek a „teljes időt átfogó iskola”melletti elkötelezettsége ezt a teljes körű nevelést mozdítja elő, mely karizmánk és hagyományunk alapja.
c) A regula kifejezetten elismeri más missziós platformok piarista jellegét is, amelyek egyre természetesebben vannak jelen nálunk: kollégiumok, otthonok, templomok, plébániák stb. Érdekes úton haladunk, amikor azon iparkodunk, hogy ezek a missziós platformok is növekedjenek piarista identitásukban, és így értékes hozzájárulást nyújthassanak szolgálatunk gazdagságához és sokszínűségéhez.
Szeretném ezt a szolgálatunknak szentelt két rendtársi levelet regulánk 149. pontjára való kifejezett utalással zárni. Ebben azt olvassuk, hogy „rendünk nagylelkűen állítja karizmáját az ad gentes misszió szolgálatába. Ezért rendtagokat és rendünkhöz kapcsolódó világiakat küld segítségül azokhoz a népekhez, amelyek az evangelizáló nevelésre leginkább rászorulnak.” Ennek oka világos: rendünknek mindig figyelemmel kell lennie az egyház és a szegények hívására.
Emlékszem azokra az időkre, amikor vita volt arról, hogy rendünk missziós-e vagy sem. Mindig is úgy gondoltam, hogy ennek a vitának nem sok értelme van, mert a misszió, bárhogy is értelmezzük, a Kegyes Iskolák számára központi jelentőségű: a misszió olyan környezetben, ahol a hitet megélik és megosztják, és lelkipásztori gondoskodásra szorul; a misszió olyan környezetben vagy csoportoknál, ahol a hit erejét vesztette, s ezért fel kell frissíteni vagy újra be kell fogadni; a misszió olyan környezetben, ahol a hit ismeretlen vagy kisebbségben van – ekkor beszélünk hagyományos ad gentes misszióról.
Kezdettől fogva megvolt bennünk a „missziós társfelelősség” tudata, és misszióként értelmezzük azt, amikor Kalazancius az első piaristákat Olaszországon kívüli területekre küldte, és amikor túlnyomóan protestánsok lakta területekre mentünk. Továbbá így éltük meg a 20. század közepén a parányi katolikus kisebbséggel rendelkező országokban, Japánban vagy Szenegálban történt alapításokat is.
A II. Vatikáni Zsinat felhívása az apostoli életet élő szerzetesrendekhez ma is erőteljes és időszerű. Igaz, hogy régi szövegről van szó, és hogy a mai nyelvezet más, de a zsinat kérdései a szívünkhöz szólnak: „A külső tevékenységet folytató intézmények valamennyien őszintén kérdezzék meg maguktól Isten színe előtt: nem tudnák-e bővíteni tevékenységük körét Isten országának terjesztésével a nemzetek között; nem tudnának-e bizonyos szolgálatokat másokra bízni annak érdekében, hogy a felszabadult erőket a missziónak szentelhessék; nem tudnának-e munkába lépni – figyelembe véve alapítójuk szándékát – a missziókban is, esetleg szabályzatuk módosításával is; a tagok erejükhöz mérten részt vesznek-e a misszióban; vajon életmódjuk a népek szelleméhez és körülményeihez alkalmazott tanúságtétel-e az evangéliumról?” [9] Úgy vélem, rendünknek legalább három válasza van, melyeket határozottan és lelkesedéssel próbál adni.
a) Egyrészt a misszióink fenntartására irányuló igyekezetünk különösen összetett körülmények között, például Japánban. Az Ázsiai Csendes-óceáni Tartománynak a japán missziónk gondozásáért végzett nagyszerű munkája a legnagyobb dicséretet és elismerést érdemli. Ugyanez mondható el a rend növekedéséről azokban az országokban, ahol az Egyház igencsak kisebbségben van, mint például Indiában vagy Szenegálban.
b) Másrészt egyértelmű, hogy a rend nyitott új „missziós” jelenlétekre. Az Ázsiai Csendes-óceáni Tartomány tartományi káptalanja elgondolkodott misszió nyitásán Thaiföldön, és azon dolgozunk, hogy hivatást érző fiatalokat fogadjunk olyan helyekről, mint Mianmar vagy Laosz. Lépésről lépésre haladunk előre követve azt a vágyunkat, hogy együttműködjünk az evangélium hirdetése terén ott, ahol azt kevéssé ismerik, és ezt karizmánknak megfelelően próbáljuk tenni.
c) Harmadrészt nem szabad elfelejteni, hogy bizonyos hagyományosan katolikus közegek már nem azok, és hogy az evangélium hirdetésének kihívása mindig új dimenziót kap váratlan helyeken.
Nem szeretném elmulasztani azt mondani, hogy az iskola kiváló platformja az ad gentes evangelizációnak, mert benne a hithez való mindenféle hozzáállással találkozunk. És mi mindegyikre válaszolni tudunk. Az egyszerűsítés kockázatát is vállalva elmondhatjuk, hogy diákjainknál a hithez való legkülönbözőbb hozzáállásokat figyelhetjük meg, mindig az adott környezettől és különböző helyzetektől függően. Példaként említhetjük, hogy vannak
- hívő fiatalok, akik örülnek hitüknek, igyekeznek növekedni benne, szeretnék azt megosztani másokkal, és egész életüket hitük alapján kívánják élni;
- a hitre nyitott fiatalok, akik többé-kevésbé jól érzik magukat az őket körülvevő lelkipásztori környezetben, de nem élnek hitük szerint, és nem is hajlanak arra, hogy hívő álláspontokat foglaljanak el, vagy hitre alapozott döntéseket hozzanak;
- a hithez negatívan viszonyuló fiatalok, akik ellene vannak, önszántukból elzárkóznak előle vagy távol tartják magukat tőle;
- a hitet még sosem megtapasztalt fiatalok, akiknek a konkrét élethorizontján a hit nincs jelen, de a körülményektől függően nyitottak lehetnek a hit keresésére;
- más vallású fiatalok, akik másképp élik meg a hitet.
Mit tudunk felkínálni nekik? Kétségtelen, hogy az elsők számára a hit megélésének olyan folyamatait kell kínálnunk, amelyek segítségével keresztényként tudnak élni. A második helyen említettek számára nagyon hasznos, ha vonzó ajánlatokat kapnak – melyek segítségével megélhetik a keresztény lét fontos aspektusait –, azzal a céllal, hogy fokozatosan közelebb kerüljenek az általunk kínált globális folyamatokhoz. A harmadikként említetteknek mindenekelőtt arra van szükségük, hogy érezzék: helyük van közöttünk, értékeljük és szeretjük őket, és számos piarista kezdeményezésben részt vehetnek. A negyedikként említetteknek komoly kísérést kell nyújtanunk, nyitott lehetőségeket felvázolva előttük, melyek talán segíthetnek nekik találkozni Jézussal, bevonva őket az általunk kínált programokba. Azoknak, akik más vallást követnek, testvéreinkként kell növekedniük közöttünk, tisztelnünk kell és meg kell szólítanunk őket, hogy megtanulják: a vallás nem korlát, mely elválasztja az embereket. És mindnyájuknak olyan javaslatokat és tapasztalatokat kel felkínálnunk, amelyek segítségével megtanulják együtt építeni az általuk megálmodott világot. Az iskola a missziós evangelizáció kiváló platformja.
Haladjuk előre! Gondolkodjunk mindezeken, és nyissunk új távlatokat!
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado SP
generális atya
JEGYZETEK
[1] A Kegyes Iskolák Rendjének Regulája, 117.
[2] A Kegyes Iskolák Rendjének Regulája, 118.
[3] A Kegyes Iskolák Rendjének Regulája, 112.
[4] A Kegyes Iskolák Rendjének Regulája, 121.
[5] A Generálisi Kongregáció hatéves ütemterve (2022–2028), 43–44. oldal.
[6] A Generálisi Kongregáció hatéves ütemterve (2022–2028), 40. oldal.
[7] A Kegyes Iskolák Rendjének Regulája, 123.
[8] A Kegyes Iskolák Rendjének Regulája, 125.
[9] II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes. Határozat az egyház missziós tevékenységéről, 40.
