Pedro Aguado piarista rendfőnök 2025. január-februári
Továbbra is azzal a látogatással kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani veletek, amelyet rendünk fiatal felnőtt szerzeteseinél teszek, akik felnőtt piarista életük első hat évében vannak, és most szerzik első tapasztalataikat a küldetésről, a növendékházon kívüli közösségi életről, az elvállalt – némely esetben igen nagy kihívást jelentő – megbízatásokról, és így tovább. Amikor beszélgetek velük – különösen, amikor hallgatom őket –, azt látom, hogy nagyon világosan megfogalmazzák az előttük álló legfőbb kihívást, azt, hogy növekvő hitelességgel éljék meg hivatásukat.
Tudatában vannak annak, hogy ezek az első évek nagyban meghatározzák, milyen lesz jövőbeli piarista életük. Azt is tudják, hogy ez az életforma nem mindig könnyű, és el akarják kerülni annak veszélyét, hogy radikalizmus, középpont és öröm nélküli életet éljenek. El akarják kerülni, mert – lássuk be – azt látják, hogy vannak olyan idősebb rendtagok, akik ilyen életet élnek. És ezek a fiatalok felteszik maguknak a kérdést, nem minden aggodalom nélkül, hogy miként juthat el valaki egy szenvedély, bátorság és kiegyensúlyozottság nélkül szerzetesi élethez? Mi romlott el az úton? Milyen folyamatok és tapasztalatok segíthetnek abban, hogy szilárd, következetes, hiteles szerzetesi életet éljünk? Ezen a témán dolgozunk a legtöbbet ebben az évben, melynek során – mint azt legtöbben tudjátok – lelkigyakorlatot tartok az összes, ebbe az életszakaszba tartozó rendtagnak, akikkel főként a hivatásbeli szilárdság kihívására figyelünk.
Miután sok fiatal rendtársamat meghallgattam és sok személyes helyzetet megismertem, eljutottam oda, hogy megnevezzem azokat az alapvető pontokat, amelyeken hivatásbeli szilárdságunk múlik. Amit most bemutatok nektek, az természetesen az én olvasatom, melyhez hozzájárultak azoknak a tapasztalatai, akiknél látom, hogy sikerült ezt elérniük, és azoknak a hibái is, akiknél látom, hogy eltévedtek, akiknek nem sikerült ezt elérniük. Tehát az én látásmódomról van szó. Természetesen bárki hozzátehet más fontos szempontokat, kiemelhet közülük néhányat, vagy másképp is megfogalmazhatja őket. Én azt osztom meg, amit látok, abban a reményben, hogy segítségünkre lehet utunkon.
Mielőtt felsorolnám az általam alapvetőnek tartott szempontokat, szeretnék néhány szót szólni a „hivatásbeli szilárdságról”. Ezt sokféleképpen meg lehet határozni, de én egy nagyon konkrét meghatározást választottam: egy olyan levélből szeretnék idézni egy bekezdést, amelyet egy fiatal piarista írt nekem, amikor beadta arra vonatkozó kérelmét, hogy letegye ünnepélyes fogadalmát. „Ezekben az években sokféle tapasztalatokat szereztem hivatásom megélése során. Megismertem az örömöt, a hivatásom iránti szenvedélyes szeretetet, a csüggedést, a lelki szárazságot, a személyes kísérés értékét, az átláthatóságból fakadó vigaszt, a bűneim és gyengeségeim miatti csalódást, a gyermekek fontosságát életünkben – bár néha nem könnyű velük –, az imádság derűjét, a közösség erejét… Megtapasztalhattam az életünkhöz tartozó jó néhány dolgot. De eljutottam egy következtetésre, amelyet bizonyossággal élek meg, és amelyet bizalommal osztok meg: minden erőmmel azon akarok lenni, hogy egy új Kalazancius legyek; olyan szilárdsággal akarom élni hivatásomat, ahogyan ő élte, hogy örömöm, hűségem és tanúságtételem ne attól függjön, hogy jól vagy rosszul mennek-e a dolgaim, hanem attól, hogy engedem-e, hogy az Úr megtartson az úton.”
Ez a levél nem egy fogadalomtételre készülő fiatalember „lelki fellángolása”, hanem egy őszinte vágy kifejezése: azt akarom, hogy hivatásom egész életemben erős legyen; nem akarom elveszíteni a kapott kincset. Ezt nevezhetjük „hivatásbeli szilárdságnak”, vagy akár „hivatásbeli következetességnek”, „hivatásbeli konzisztenciának”, „hivatásbeli hitelességnek”, „hivatásbeli megingathatatlanságnak”. A feladat, amelyet a fiatal felnőtt rendtagoknak javaslok, az, hogy dolgozzák ki „hivatásbeli szilárdságuk ütemtervét”. Ez nem egy egyszerű „személyes projekt”, hanem a szerzetes válasza azokra a nagy kérdésekre, amelyeket egy rendtagnak fel kell tennie magának, ha mind hűségesebb akar lenni hivatásához. Ennek az „ütemtervnek” a kiindulópontja az a válasz, amelyet öt kérdésre ad. Összefoglalom őket mindenki számára:
1. Az első pont, az első kérdés arra vonatkozik, amit a 48. Egyetemes Káptalan határozottan javasolt valamennyiünk számára: életünknek egyetlen középpontja, Jézus Krisztus legyen. Nagyon tetszik nekem, ahogyan ezt Kalazanci Szent József megfogalmazza Konstitúciójában: „Amelyik hű szerzetes azt szeretné, hogy intézményünk a lehető leggyümölcsözőbb legyen számára, az […] Krisztus Urunkhoz ragaszkodjék, és törekedjen arra, hogy egyedül neki éljen, és egyedül neki tetsszen.” [1]
Ez egy remek és izgalmas lelki feladat, amely életünk végéig tart, és amelynek megvalósításán a hivatás útján való elindulásunktól kezdve dolgozunk. A titok abban rejlik, hogy ennek „napról napra” kell történnie! Minden egyes napon felajánljuk az Úrnak örömeinket, kihívásainkat, nehézségeinket, hivatásunkat. Azért tesszük ezt, mert egyedül ő az út, az igazság és az élet (Jn 14,6).
Néhány héttel ezelőtt Ferenc pápa megajándékozott bennünket a Dilexit nos [Szeretett bennünket] kezdetű enciklikával. Az egész enciklika egy himnusz Jézus Krisztusnak a keresztény ember életében játszott központi szerepéről. Ebben a gyönyörű levélben, amikor kommentálja János evangéliumának azt a szövegét, amelyben Jézus arra biztat bennünket, hogy maradjunk őbenne (Jn 15,4), vagy Máté evangéliumának azt a részletét, amelyben az Úr azt mondja, hogy „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28), a pápa Pál apostol kijelentését idézi, amelyben az apostol összefoglalja hivatásának okát: „Szeretett engem és önmagát adta értem” (Gal 2,22). Egyszerűen fogalmazva: „szeretett engem”. [2]
Az általam javasolt feladat nagyon konkrét: találjuk meg azokat az „utakat” (eszközöket, projekteket, dinamikákat, lehetőségeket), amelyek a leginkább segíthetnek abban, hogy ezzel a kihívással szembenézzünk. A kérdést így fogalmazom meg: „Válaszd ki azokat az utakat, amelyek leginkább segíthetnek abban, hogy Krisztusra összpontosítva élj!” Hivatásbeli hűségünk nagyrészt azon múlik, hogy milyen választ adunk erre a kérdésre, vagy azon, hogy egyáltalán van-e bátorságunk feltenni magunknak ezt a kérdést.
2. A második szempont, melyet javaslok, olyasmi, amiről már több levelemben is írtam. Ezt a következőképpen fogalmazom meg: Mind nagyobb és szenvedélyesebb egyensúlyban éljük meg hivatásunk dimenzióit: az istentapasztalatot, a közösségi életet és a küldetést! A „szenvedélyes egyensúly” megfogalmazás egy egyszerű oximoron, amely segíthet megértenünk, milyen magas igényt támaszt ez az előttünk álló kihívás, ha szilárd piarista életet akarunk élni. A 48. Egyetemes Káptalan ezt világosan, központi témaként javasolta: „Hivatásunkat hiánytalanul, kiegyensúlyozottan, misztikus és prófétai módon éljük meg!” [3]
Küldetésünk teljesítéséhez, a közösségben való élethez, és ahhoz, hogy Isten emberei legyünk, szenvedélyre, hivatásbeli mélységre és komolyságra, arra irányuló tényleges vágyra van szükség, hogy megéljük azt, amit hivatásként vállaltunk. Konstitúciónk ezt nagyon jól megfogalmazza: „Mi is, akik már a keresztségben meghívást kaptunk a tökéletes szeretetre, mindent elhagyunk Krisztusért, és őt mint egyedül szükségeset egy megszentelt életet élő közösség keretei között követjük […] hogy Istenhez minél szorosabban kapcsolódva testvéreink szükségleteire készségesebben figyeljünk.” [4]
A kérdés, melyet fel kell tennünk magunknak, olyan egyszerű, mint amilyen összetett: Milyen tapasztalataink vannak arra irányuló hivatásbeli küzdelmünkről, hogy életünk különféle dimenzióit szenvedélyes egyensúllyal éljük meg? Mi segíthet bennünket ezen az úton?
3. Harmadsorban azt javaslom fiatal felnőtt rendtársainknak, hogy mélységében éljék meg a Kegyes Iskolák építésének lelkiségét. Számomra világos, hogy a Kegyes Iskolák építésének mélységes vágya spirituális elhatározás és törekvés. A „lelkiség” abban nyilvánul meg, amit azért teszünk, hogy nyitottak legyünk Istenre, a Szentlélek sugallataira, és azzal kapcsolatos, ami engem élővé tesz, mert ez a lelkem mélyén van, és olyasmi, ami mélyen meghatároz engem, amit Isten ihletett, és ami meghatározza hivatásomat. Ez az alapvető oka annak, amiért élek, dolgozom és minden reggel felkelek, hogy találkozzam a gyerekekkel. Ez az én legmélyebb részem, ahol Isten munkálkodik, és ez határozza meg döntéseimet és mindennapi életemet.
Itt van a „piarista lelkiség”, azok a mély szempontok, amelyek szerint megéljük azt, ami „piarista”, amelyeket Kalazancius ihletett, és amelyeket konkrét formában sok-sok éven át megélt a Kegyes Iskolák Rendje és megéltek azok az emberek, akik a piarista lelkiséget felfedezik és életmódjukká teszik. Konstitúciónk nem véletlenül kezdődik így: „A piarista szerzetescsalád alázatos és hálás lélekkel azt vallja magáról, hogy Istennek és Kalazanci Szent József szerencsés és merész vállalásának, kitartó türelmének műve,” és arra törekszik, hogy Kalazancius „felismerését és küldetését az egyházban maradandóvá tegye”. [5]
Kalazancius a Kegyes Iskolák építését hivatásának középpontjába állította, mert tudta, hogy ez a legjobb válasz az Istentől kapott sugallatra. Ha ezt megértjük, és a legjobbat adjuk magunkból a Kegyes Iskolákért, akkor Kalazancius derék fiai vagyunk. Ezért teszem fel mindenkinek a kérdést: Mire van szükséged ahhoz, hogy belépj ebbe a dinamikába?
4. A negyedik pont azzal a meggyőződéssel kapcsolatos, hogy a mindennapi élet a hitelesség olvasztótégelye. Mindannyiunk életében van két dinamika, amely meghatározza alakulásunkat, és amellyel tisztában kell lennünk: a kockázataink és a támaszaink. A kockázatok megnevezése és a segítő dolgok megbecsülése az érett emberekre jellemző.
Piarista életünkben sok a kockázat. Sokszor beszéltünk már róluk: világiasság, klerikalizmus, felszínesség, individualizmus, narcizmus stb. Ezek mind az emberi természet velejárói. És kétségtelen, hogy vannak lehetőségek, amelyek segítenek bennünket: a kísérés, az átláthatóság, a mindennapi munka, a közösségi élet gondozása, az olvasás, a saját képzésünk iránti elkötelezettség, a bölcs emberek meghallgatása, az alázat stb. A kockázatok és a támaszok megnevezése azokra az emberekre jellemző, akik komolyan akarják élni hivatásukat.
Kalazancius például kifejezetten beszélt az általam említett egyik kockázatról, mégpedig az általa fogalmazott Konstitúcióban: a szerzetes „figyeljen arra, hogy miután megfogta az eke szarvát, ne tekintsen hátra, hanem a világi dolgokkal való foglalatoskodást és a földies dolgok miatti aggódást vesse el!” [6] A jelenlegi Konstitúció számos konkrét segédeszközt javasol, többek között a lelki kísérést: „Sokra értékeljük a lelkivezetést és a lelki életet érintő beszélgetéseket.” [7] A kérdés, melyet feltehetünk magunknak, nagyon konkrét: Nevezd meg a kockázataidat és válaszd meg a támaszaidat! Ez az intelligens és felelős eljárás útja.
5. Végezetül, van egy ötödik szempont, melyet rendtársainknak javaslok, és amelyet az a fogékonyság ihletett, amelyet az Ázsiai Csendes-óceáni Tartomány fiatal szerzeteseitől tanultam: „egyszerűen piaristának lenni”, „egyszerű piaristának” lenni. Ez a törekvés szorosan kapcsolódik azokhoz az álmokhoz és projektekhez, amelyekkel a Kegyes Iskolákban rendelkezünk, és azokhoz a belső dinamizmusokhoz, amelyekkel előrehaladunk.
Konstitúciónk ezt szépen és igényesen fejezi ki: „Krisztus, aki az alacsony sorsúak között élt, és megáldotta a hozzávitt gyerekeket, a kicsinyek egyszerűségére hív bennünket ezekkel a szavakkal: »Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.« Ezt a krisztusi lelkületet magunkra öltve az isteni Igazság munkatársai leszünk, és jobban alkalmazkodunk a gyerekek és a szegények életmódjához.” [8]
Egy másik oximoronnal élve azt mondhatnánk, hogy a piarista út a „kicsinységben való növekedésben” áll. Kalazancius ezt az „abajarse” [alacsonnyá, kicsinnyé válás] szóval fejezte ki. [9] Érdemes őszintén megkérdezni magunkat, hogy piaristaként milyen álmaink, terveink vannak. Mi az, amire piaristaként törekszel? Mi az álmod piaristaként? Sok mindenre törekedhetünk, akár anélkül is, hogy tudatában lennénk. De az a törekvés, amelyről itt beszélünk, másfajta: egyszerűen arra törekszünk, hogy piaristák legyünk. Magának Jézusnak is sokat kellett tennie azért, hogy tanítványait a „törekvés” tekintetében megnevelje (Mt 20,26–28).
Ezekkel az egyszerű gondolatokkal próbáltam megosztani veletek azokat az alapvető szempontokat, amelyek világossá váltak ebben az évben, mely tele volt személyes és közösségi találkozásokkal a fiatal felnőtt rendtagokkal. Azért osztottam meg veletek, mert úgy gondolom, mindannyiunknak segíthet, ha tudjuk, milyen szempontokon dolgozunk.
Szerettem volna megosztani ezeket a gondolatokat azokkal is, akik általában olvassák ezeket a havonta küldött leveleket (a piarista testvériség tagjaival, a pedagógusokkal, a rendünkhöz közel álló személyekkel, a Kalazancius Mozgalom fiataljaival stb.), mert ők is segíthetnek bennünket az úton.
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado Sch. P.
generális atya
JEGYZETEK
[1] Kalazanci Szent József: A Kegyes Iskolák Isten Anyja Szegényei Kongregációjának Konstitúciója (1622), 33–34.
[2] Ferenc pápa: Dilexit nos enciklika (2024. október 24.), 43–45.
[3] Piarista Rend Generálisi Kongregációja: A Szentlélek vezetésével. A 48. egyetemes káptalan dokumentuma, Piarista Füzetek 27, Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest, 2022, 13.
[4] A Piarista Rend Konstitúciója, 16.
[5] A Piarista Rend Konstitúciója, 1. és 3.
[6] Kalazanci Szent József: A Kegyes Iskolák Isten Anyja Szegényei Kongregációjának Konstitúciója (1622), 35.
[7] A Piarista Rend Konstitúciója, 50.
[8] A Piarista Rend Konstitúciója, 19.
[9] San José de Calasanz: Opera Omnia, vol. III, Ediciones Calasancias, Madrid, 2019, 235.
