Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél található a budapesti Piarista Gimnázium, melyet 1717-ben alapítottak, Pest város első gimnáziumaként. Bár a piaristák első iskoláit azért hozták létre, hogy a kevésbé tehetős sorból származó, az oktatásért fizetni képtelen diákok is tanulhassanak, a budapesti gimnázium időközben elitiskolává vált, nem kis részben azért, mert a szocializmus alatt az értelmiségi képzés terepe lett. Az iskola oktatási és vallási szemléletéről, a tanárok helyzetéről és a digitalizáció kihívásairól is beszélt a Pénzcentrumnak adott interjújában Horváth Bálint, a budapesti Piarista Gimnázium igazgatója.
Pénzcentrum: A XVII. században Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója azért hozta létre a Kegyes Iskolák hálózatát, hogy azok a fiatalok is hozzáférjenek az oktatáshoz, akik más iskoláknál, szerzetesrendeknél nem tudták kifizetni a tandíjat. A budapesti Piarista Gimnázium mára egy társadalmilag nagyon jó helyzetben lévő réteg iskolájává vált. Hogyan változott Magyarországon az iskola szegényekhez fűződő viszonya?
Horváth Bálint igazgató: Olyan szempontból speciális helyzetű intézmény a miénk, hogy Pest városának az első középiskolája volt, ezért aki minőségi oktatást szeretett volna a fiának a városban vagy a környékén, az ide hozta. Amikor elkezdte a működését az iskola, nagyon vegyes volt a tanulói összetétel, de ahogy mentünk előre a történelemben, egyre inkább elitiskolává vált. A XX. század pedig egészen speciális helyzetet teremtett, a háború után az egyházi iskolákat államosították, összesen 8 gimnázium maradhatott meg, így aki ilyen típusú iskolát választott a gyerekének, az nem nagyon tudott válogatni, ami szintén erősítette az elitjelleget.
Ez főleg a 80-as, 90-es években erősödött fel, amikor már kevésbé kellett bátorság ahhoz, hogy valaki egyházi iskolába adja a gyerekét. Az iskola jól teljesített, így nagyon sokan a hírneve és a magas tanulmányi színvonala miatt választották. Általában az egyházi iskolákra jellemző volt, hogy
a szocialista rendszer alatt ezek a gimnáziumok értelmiségi képzést folytattak, és pontosan azokon a helyeken nem nagyon tevékenykedhetett az egyház, ahonnan a szegényebb gyerekek kerültek ki.
Most 9 iskolája van a rendnek, Gödön a szakképzésben van jelen, ahol nehéz helyzetben lévő fiúkkal is foglalkoznak, akiknek nagyon jól jön a segítség, a piarista rend ezt nagyon komolyan veszi. Sátoraljaújhelyen pedig van egy tanodánk, ami délutáni képzést jelent, a környékbeli általános iskolákból jönnek szegénységben élő gyerekek, a rend ilyen módon igyekszik őket itt segíteni.
Ez azt jelenti, hogy a budapesti gimnáziumra most nem osztanak ilyen típusú szerepet?
A budapesti Piarista Gimnázium esetében az utóbbi 20-30 évben a helyzetünket egyre inkább tudomásul vettük, erre tudatosabban reflektálunk, és keressük azokat a lehetőségeket, hogy milyen módon tudunk jobban bekapcsolódni a társadalmi felelősségvállalásba. Az iskolánkba járó fiúk egy-két kivételtől eltekintve nagyon homogén környezetből jönnek, jól képzett szülői háttér van mögöttük. Ez nem feltétlenül azt jelenti , hogy a leggazdagabb szülők gyerekei, de a családi környezet nagyon sokat tesz hozzá a gyerekek tanulmányi teljesítményéhez.
Sokat töprengünk azon, hogy miként tudjuk ezeket a gyerekeket olyan módon érzékenyíteni, hogy Magyarországnak azt a felét is lássák, amelyik nem kapja meg ezeket a lehetőségeket otthonról. Eddig szórványos próbálkozásaink voltak, de azt látom, hogy mind a pesti iskolában, mind pedig általában a piarista rendben van arra akarat, ötlet meg elszántság, hogy ezt egyre inkább intézményesítsük.
Mondana konkrét példát?
Főleg a közösségi szolgálat az, amit a katolikus iskolák, köztük mi is, megpróbálunk komolyan csinálni. Nem csak azért, mert ez kötelező, hanem mert azt gondoljuk, hogy az iskolának jót tesz. Több helyre mennek a segíteni a fiúk, s arra törekszünk, hogy ne fizikai munkát végezzenek, hanem emberekkel találkozzanak. Ők választhatnak, hogy kinek segítenek; a lényeg, hogy olyan emberi kapcsolataik alakuljanak ki, amelyek által megtapasztalhatják, hogy fontos, hogy az embertársaik, tágabban társadalom segítségére legyenek. Most ennek az útnak az elején járunk, ebben bőven van még mit fejlődni.
Kik jelentkeznek önökhöz? Milyen szűrőrendszert alkalmaznak a felvételinél?
Iskolánk fiúiskola, ez biztosan meghatározza, hogy ki jelentkezik ide. Eléggé jellemző, hogy piarista öregdiákok fiai, unokái vagy rokonai jönnek. A másik tényező, hogy az erős iskolák között tartanak bennünket számon, ez már eleve orientálja a jelentkezőket, így gyenge eredménnyel nemigen választanak minket. Mostanra már eléggé világossá vált, hogy melyek a nagyon kiemelkedő tehetséggondozó iskolák a városban, ezért aki nem vallásos, de nagyon jó iskolát választana a fiának, az már nem nálunk kopogtat, mert talál egyéb tanulmányilag erős iskolákat is. Ez nekünk olyan szempontból egyszerűbb, hogy tudjuk, hogy mit várunk a diákjainktól, és nem nagyon kerül be olyan gyerek, aki a jó matematikaórát választja, de a hittanórát feleslegesnek tartja. Ilyen szempontból letisztultabb a rendszer, mint korábban. Általában nagycsaládos katolikusok választanak bennünket, meg van néhány református és evangélikus tanulónk is, ilyen szempontból nyitottak vagyunk. A diákjaink általában valamilyen plébániához tartoznak, sokszor a Regnum Marianum tagjai vagy cserkészkednek. Amikor felvételizni jönnek, az derül ki, hogy van valamilyen katolikus kötődésük. Nagyon sokan katolikus általános iskolából érkeznek, ez a 90-es évek előtt nem lehetett így.
Sokfelől jönnek a diákjaink, Budapest sok kerületéből és a vonzáskörzetből is, Tököltől Martonvásárig. A központi felvételi rendszert alkalmazzuk, és van egy szóbeli beszélgetés, ahol leginkább azt próbáljuk megállapítani, hogy amit mi csinálunk, az jó-e az adott diáknak, hogy mennyire illünk össze.
Mik azok a személyiségjegyek, készségek, amiket keresnek a diákokban?
Fontos, hogy az adott diáknak érték legyen, hogy katolikus közösségbe tartozzon. Az iskolai életünknek részét képezik a hittel kapcsolatos programok, beszélgetések, tevékenységek, aki ezeket kapásból elutasítja, vagy nem nagyon érdeklődik irántuk, annak nem érdemes idejönni, mert feleslegesen raboljuk egymás idejét. Az is igaz, hogy a matematikából elért eredményeket meg szoktuk nézni. Hagyományosan fiúiskola vagyunk, s noha nincs kiírva az ajtóra, hogy matematika tagozat, de az átlagosnál mind az óraszám, mind pedig az oktatás színvonala magasabb. Annak a felvételizőnek, aki matematikából nagyon gyengét ír, annak nagy szenvedés lenne a következő hat év, ez nem célravezető. A hittannál nem az ismereteket szoktuk kérdezni, hanem azt nézzük, hogy valaki gyakorló keresztény-e.
Kalazanci Szent József lelki mondásai között találjuk, hogy az "Aki imádkozik, jól teszi, de aki tesz a másik javára, az még jobban teszi". Ez valamilyen hierarchiát állít fel a cselekvés és az imádkozás között a gyerekek számára?
Ez az idézet talán jellemző a rendre és az iskolára is egyaránt. A piarista szerzetes hagyományosan azzal imádkozik, hogy tanít és tesz a gyerekekért, ők kevésbé a szemlélődés emberei, inkább valamiféle cselekvő imádságot alkalmaznak, amit diákként én is megtapasztaltam. Azt gondolom, hogy fiúiskola lévén ez abszolút illik ide, de ez nem azt jelenti, hogy a hagyományos típusú imádság ne lenne fontos. Itt inkább arányokról beszélünk.
A diákjaik milyen rendszerességgel imádkoznak együtt?
Vasárnaponta diákmisék vannak a kápolnában, minden évfolyamnak hetente egyszer van reggeli imádság ugyanitt, és minden nap van a tanítás elején és a végén is imádság. A piarista iskolára a nyitottság jellemző, nem erőltetjük ezeket a dolgokat. Azt gondoljuk, hogy a vallásosság szabad döntés kérdése, nyilván, ha valaki egy katolikus iskolát választ, akkor vállal bizonyos kereteket, de ezen belül nincs nagy kényszer. Nem számolgatjuk, hogy ki hányszor jelenik meg az imádságokon, azt gondoljuk, hogy a személyiségfejlődéshez hozzátartozik az ebben való érés is, ehhez mi szívesen adunk jó impulzusokat meg egy keretrendszert.
Amikor ide jártam, én is ezt éreztem és most is olyan iskolát szeretnénk csinálni, amely ebben a kérdésben nyitott és toleráns. Évente egyszer lelkigyakorlaton vesznek részt az osztályok, és van néhány olyan osztályfőnök is, aki fakultatív módon még egyet szervez a tanévben. Vannak bűnbánati liturgiáink nagyobb ünnepek előtt – húsvét, karácsony -, amikor rátekintünk az életünkre meg a napjainkra, és aki akar, ilyenkor elmegy gyónni. Mindemellett úgy gondoljuk, hogy minden embernek szüksége van elcsendesedésre, önreflexióra, elmélyedésre, függetlenül attól, hogy éppen mennyire érzi közel vagy távol magát Istenhez. Az iskola ezeket igyekszik biztosítani.
Milyen módszerekkel lehet az imát közelebb hozni a gyerekekhez?
Ez nehéz ügy. A vallásosságunk többféleképpen tud alakulni. A fiúk túlnyomó részt ezt a családból hozzák, a szülők, nagyszülők ezt ápolják. Ennek a gyermekkori vallásosságnak egy tudatosabb hitre kell átformálódni valamikor, s ez általában a középiskolai évek vége felé történik meg. Hogy a katolikus iskolától milyen impulzusokat kap még ehhez a diák, az bonyolult kérdés, hiszen az imádság vagy éppen a hit átformálódása egy plébániához kapcsolódva szabadabb környezetben történik. Az iskolában mindenféle kötelezettség rakódik rá, s ez pedig nem mindig tesz jót a vallásosságnak.
Ügyesen kell kitalálni és megszervezni, hogy a vallási élményt ne ugyanabba a fiókba rakják be a gyerekek, mint a házi feladatot vagy a feleltetést.
A rend életre hívott egy ifjúsági mozgalmat, amely dinamikusan nő, a világon már 15 ezer tagja van, s a magyarországi iskolákban is egyre több csoport nő ki. Ez azt jelenti, hogy aki a rend alapítójának a karizmájához szeretne csatlakozni, az délután, hétvégén, tanítási időn kívül, informális keretek között zajló foglalkozásokon vehet részt, ahol imádkoznak, beszélgetnek, kirándulnak. Ezt a mozgalmat öregdiákok, fiatal piaristák, itteni tanárok vezetik. Olyan szellemiség és hangulat, mint ezekben a csoportokban, egy 34 fős osztályban nem nagyon tud kialakulni. Több lehetőség adódik egymás meghallgatására, és ott lehet többek között imádságot is tanulni.
Mindemellett fontos az is, hogy amikor egy osztálykiránduláson a természetben gyűlik össze egy-egy osztály imádkozni, az olyan érzelmi élményt is tud adni, ami a kápolnában nem mindig tapasztalható meg. A vallásos, imádságos programjaink terén jó arányban kell lennie az önkéntességnek és az iskola által megadott kereteknek. A keretek főleg egy 7-9, évfolyamos diáknak fontosak, viszont ahogy megyünk felfelé a rendszerben, egyre több kell, hogy legyen benne a szabad választás, az önkéntesség, a stílusbeli változatosság.
A reggeli ima például olyan alkalom, amikor a diákok egymásnak is tarthatnak imádságot, s nemcsak az a cél, hogy valami nagyon profi dolog történjen ott, hanem hogy nekik is nyíljon olyan tér, ahol ebben is kifejezhetik magukat. Ez az, ami a többi diáknak előremutató élmény lehet, hiszen szemlélteti, hogy kereszténynek lenni jó, hogy ez egy fiatal számára lehet vonzó, élettel teli valóság. Ahogy a rosszat, úgy a jót is el tudják tanulni egymástól a gyerekek.
Az ön által említett informális oktatást nyújtó csoportok jól kiegészíthetik a napi iskolai terhelést. Megfelelően tudnak kapcsolódni az oktatási rendszerhez?
Ezt nemrég kezdtük, a 7-8-osok jó létszámban kapcsolódtak be, a 10-11-esek közül pedig vannak, akik vezetőként vesznek részt a kezdeményezésben. Rendi szinten van ifjúsági vezetőképzőnk, ahová azok járnak, akik képesek ifjúsági csoportot vezetni, ők tréningeken vesznek részt, vannak nyári táborok, ennek már van egy egységes rendszere. Abban reménykedünk, hogy élettel teli bázisa és háttere lesz az iskolának mind az imádságban, a lelki gyakorlatok kísérésében, mind pedig az önkéntes munkában. Azzal küszködünk, hogy nagyon zsúfolt az iskolai menetrend. Elég csak a fakultációs órákat, a mindennapos testnevelést, a nyelvórákat vagy az az érettségire való felkészítést említeni. Ezek annyira megterhelik a gyerekek szabadidejét, hogy nehéz még valamit betenni. Arról nem is beszélve, hogy nem is olyan könnyű elmagyarázni egy-egy szülőnek, hogy ez miért fontosabb például, mint egy nyelvvizsga-előkészítő. Sem a tanároknak, sem a szülőknek nem evidens minden esetben, hogy milyen fontos a gyerekek társas intelligenciájának a megfelelő fejlesztése.
Pedig ma már a munkahelyeken sem azokra a kompetenciákra van szükség, mint 30 évvel ezelőtt. Ha a diákjaink jól tudnak csapatban együttműködni, s el merik mondani, hogy mit gondolnak a világról, saját magukról, értelmesen, árnyaltan meg tudják fogalmazni az érzéseiket, akkor valószínűleg munkavállalóként is jobban fognak működni. Ennek a kezdeményezésnek persze nem ez az elsődleges célja, de van ilyen hatása is. Az ember személyiségének van egy szellemi-érzelmi, egy társas-érzelmi, egy fizikai-gazdasági és egy spirituális területe, és az a célunk, hogy a piarista iskola az egész embert fejlessze.
Ha ránézek a 90-es évek piarista iskolájára, akkor kissé az értelmi-szellemi irányba volt eltolódva a pedagógiánk, az érzelmi-társas részére kevesebb energiát fektettünk. Most, azzal párhuzamosan, hogy nem engedjük el a magas színvonalú kognitív oktatást, fontosnak tartjuk, hogy a többi területtel, a sporttal, az érzelmi világgal, a társas kapcsolatokkal vagy a spirituális valósággal is többet foglalkozzunk. Az a célunk, hogy a diákjaink nyitott és kérdező, a valóság dolgaira kritikusan reagáló emberekké váljanak, ebből pedig az következik, hogy a transzcendens világ iránt is nyitottak és hívők is legyenek.
Forrás és kép: Pénzcentrum.hu, Stiller Ákos
A teljes interjú az alábbi linken elolvasható:
https://www.penzcentrum.hu/karrier/igy-valt-elitiskolava-pest-elso-gimnaziuma-301-eve-megy-az-oktatas.1068564.html
