Merjünk személyesek, őszinték lenni, nem mondvacsináltak és felszínesek! Erre érdemes bátorítani az embereket. Egy keresztény tapasztalatra – buzdít Jelenits István piarista szerzetes, teológus, író, tanár, akivel karácsony kapcsán beszélgetett a Magyar Hírlap újságírója családról, hitről és egy kicsit arról is, keresztény-e még Magyarország.
– Tudunk még ünnepelni?
– Ha azt nézzük, hogy Isten fia, Jézus Krisztus teljes emberi egyszerűségbe született, szegény családba, bár a Biblia szerint királyi származékként, akkor akár még a mai egyházi ünneplésnek is lehet olyan veszélye, hogy a külsőségeket túlhangsúlyozó nagymisék, a lenyűgöző kórusok miatt veszik el karácsony sajátos jellege. Így csak egyfajta emlékezés marad, ami ettől még lehet élményszerű. Nem kétséges, az ünnep valódi tartalma, ha úgy tetszik, igazsága a csöndben, a szegénységben vagy éppen egy kórházban mutatkozhat meg. Az én nemzedékem még megélte a háborút, emlékszem az ostrom alatti ünneplésekre, amikor a pincékben összehúzódtunk, aztán másnap már jöttek a hadak, robbantak a bombák. De valódi, rendkívül emlékezetes csoda volt az.
– Ma szinte összehasonlíthatatlanul békésebb az életünk, mégis sokan rohannak. Nehezebb megélni a karácsonyt?
– A nyomorúság, a baj és a fájdalom közelebb vezet a mély értékekhez, szinte beleszorítja, rákényszeríti az embert, hogy találkozzék a kegyelemmel, s így az Úristennel. Ha pedig viszonylagos bőség vesz körül, előfordulhat, hogy mi magunk akarjuk ezt az ünnepet egymás számára – úgymond – gazdaggá tenni csupán földi ajándékokkal, s így elvész a saját igyekezetünk miatt az a megrendülés, ami a Teremtővel való találkozással járhat.
– Mégis, hogyan lehetséges ez a találkozás? Mit kell érte tenni?
– A betlehemi karácsonyra is meghívták a pásztorokat és a napkeleti bölcseket, nem magányos remeteként jött Krisztus a világba. Az embereknek egymással is kell találkozniuk, a régi emlékek közös felidézésével, akár énekléssel, vissza kell találni az élményekhez, amelyek összekötnek. Nem a manapság ránk zúduló változatosság, sokkal inkább ismerős történetek teremthetik meg a mélyebb kapcsolat lehetőségét. Olykor még az is elég, ha beszélgetünk. Szoktam ajánlani a híveknek, figyelmeztetem őket arra, hogy ne annyira az ajándékok és az ennivalók gazdagsága számítson, hanem az együtt eltöltött idő, az egyszerű, személyes ajándékok. Kisgyerekkoromban, amikor a szüleim a karácsonyfát díszítették, nagyanyánk a testvéreimmel együtt elvitt kicsit bandukolni a környéken. Mondjuk úgy: karácsonyi sétára. Ilyenkor pedig nyilván szóba elegyedtünk, vagy csak ott voltunk egymásnak. Annyi minden van, amitől a hétköznapok elszakítanak minket. Sodrásban élünk, olyannyira, hogy a valóban fontos dolgok elmondására nem marad idő. Szinte csak vakkantunk, kizárólag az úgymond lényeges információkat osztjuk meg egymással, aztán meg körbevesz minket a világ zaja, mostanában egyre inkább a különböző szerkezeteken keresztül is. Nagy a lárma. Bizony hatalmas szükségünk van erre a karácsonyi csendre, a nyugodt, meggondolt beszélgetésekre.
– Szomorú jelenség, hogy az ünnep környékén megnő az öngyilkosságok száma. Mi ennek az oka?
– Olyanok tesznek így, akik nagyon magukra maradtak, mégis vágyódnak egy ilyen karácsonyi tapasztalatra. Valamit megsejtettek, esetleg őriznek ilyesmit az emlékeikben, mégsem találnak olyan valakit, akit megszólíthatnának, pedig vágynak rá. Ilyen helyzetben erősödhet meg az emberben a tévedés, hogy rá nincs is szükség, értelmetlen az élete.
– A hívő ember szerint azonban nincs értelmetlen élet. Keresztény még Magyarország?
– Nehéz erről valódi képet alkotni. Vélhetőn sokan lehetnek, akik talán régóta nem járnak templomba, de ma még nem szakadtak el teljesen a vallástól. Valami fogalmuk, emlékük lehet erről. Viszont az biztos, hogy a gyermekeiket már nem fogják olyan élményekhez juttatni, hogy a hit iránti vágy feléledjen bennük. Ha így nézzük, kritikus helyzetben vagyunk. Egész létünk, maga a világ változott meg teljesen, és sodort el bennünket Isten közelségéből. A tömegkommunikációs eszközök betörtek a családi életünkbe, hajdan még a telefon is ritka volt, ma pedig már nem is egymással, hanem a világgal beszélgetnek az emberek az eszközeiken keresztül. A világ azonban felszínes, nem személyes mondanivalókat hordoz, hanem egyszerű üzeneteket, szenzációkat, amelyek azonnal elkápráztatnak, majd üresen hagyják a szívet. Ráadásul ez az átalakulás rendkívül hirtelen jött, a társadalom maga sem tudta, őrizni kellene azt, amit ez a hullám kiszorított, illetve kiszorít. Emlékszem, hajdan sokat kirándultunk, a karácsonyi szünet már napokkal az ünnep előtt elkezdődött, ilyenkor a diákokkal felkerekedtünk egy rövid túrára. Elmentünk a hegyek közé, egyszer egy plébánián szálltunk meg, ahol szívesen láttak minket. Persze a földön kellett aludnunk, és korán kelni, mert rorate mise volt. Fél hatkor meghúzták a harangot, a hegyekből és a házakból özönlöttek hajnalban az emberek lámpásokkal a kezükben, hiszen nem volt még közvilágítás, elindult a templomba szinte az egész falu. Lenyűgöző volt a látvány, noha ez akkoriban teljesen természetes volt, még azok is ott voltak ilyenkor a templomban, akik vasárnap amúgy nem.
– Most már van közvilágítás, jobbak az utak – a templom azonban szinte üres.
– Persze, mert akár rádión keresztül is lehet hallgatni a szertartást, sőt, még a pap is szebben beszél, mint a helyi plébános. Csakhogy azt a szép sétát, a közösségi tapasztalatot, a közös éneklést, az együvé tartozás pótolhatatlan élményét így bizony elveszítik a hívek.
– Hogyan válaszolhat erre a helyzetre az egyház? A közösségeket kellene megerősíteni?
– Ezeknek az értékeknek a gazdagságát kellene bemutatni, tudatosítani újra az emberekben. Most tulajdonképpen gazdagok vagyunk. Még a szegények is tehetősebbek, mint a régen élők, akár még a királyoknál is kényelmesebben élhetünk. Ennek azonban vannak veszélyei, hiszen ez az életmód a felszínen megtart, de a lét mélységeit elzárja előlünk. Pedig ott kincseket találhatunk. Ezt újra fel kellene fedezni. Többet ér egy közös keresztút mondjuk, mint sok minden, amit az információs hálózatba épült ember a kényelmes otthonában tapasztalhat. Örülhettünk például, hogy a krakkói pápai találkozóról, amely a nyáron volt, élő közvetítést kaptunk, de a résztvevőkkel mégsem együtt éltük meg az eseményt. Persze, közben nyugodtan lehetett hörpölgetni otthon a kávét.
– Ferenc pápa épp Krakkóban buzdította a fiatalokat, félig-meddig képletesen, hogy keljenek fel a díványról. Miért vannak ott egyáltalán?
– Régen unták magukat a díványon. Most azonban már egészen kis kortól kezdve ezt szokták meg, dédelgették, s nem vitték őket ide-oda. Manapság a gyermek nem látja a szüleit dolgozni, mert nem otthon teszik ezt, ahogy hajdan mondjuk a gazdaságokban, ahol ez természetes volt. A felnőttek reggel elmennek, aztán amikor hazajönnek, pihennek vagy éppen tévéznek. Nem gondolnak rá, hogy a gyerekeiket akár felfedezőutakra kellene vinni, ahol egyébként egymást is felfedeznék.
– Erdő Péter bíboros mondta többször, szinte heroikus küzdelem nem családban felnőni. A család válságban van. Mi ennek az oka, és mit kellene tenni?
– A család is az életmód nem várt átalakulásának káros következményeit viseli. Régen természetes volt, hogy a férfi végez keresőmunkát házon kívül, az asszony pedig otthon van, várja haza a férjét, és foglalkozik a gyerekeivel. Ennek sok áldása volt. A férfi elmesélhette, mi történt vele aznap, az asszony pedig azt, ami otthon történt a gyerekekkel, a gazdaságban. Mindenki örült a másiknak, így lett kerek az életük, meghallgatták egymást. Ma mindkét felnőtt egyszerre ér haza fáradtan, kimerülten, hasonló élethelyzetben, és sajnos inkább bekapcsolják a tévét, kvázi nem is találkoznak egymással. Személyes gondjaik, mindennapos vesződségeik ezzel eltemetődnek. És a gyerekeikkel sem találkoznak. Nemrég olvastam egy francia statisztikát, hogy egy átlagos házaspár napi hét és fél percet beszél egymással. Ezek borzasztó dolgok. A világ ellopta tőlünk ezt az értéket egy fejlődés címén. Ranghoz, önálló keresethez juttatta az asszonyt, bizonyos kockázatoktól, a helyzetével való visszaéléstől valóban megszabadította, mégsem hozott ez valódi boldogságot, ahogy ezt láthatjuk. Persze, nem tagadhatjuk, sok minden előrelépésnek tűnik, az élet is kényelmesebb lett, ugyanakkor ennek az ára az, hogy elveszítettünk valamit, amire nem vigyáztunk. Megváltozott a kommunikáció iránya. És még valami. A gyermek ma olyanokat olvas, amiket a szülő nem olvasott, amikor gyerek volt. Régen a Winnetou-t olvasta apám is, én is, és érdekelte, mit szólok a könyvhöz, megkérdezett, elbeszélgettünk. Most a gyermek tapasztalatai között a szülő nem tud eligazodni, ha a neki kedves dolgokról beszélne esetleg, a gyermek a tévé vagy a számítógép, az okostelefon felé fordulna, ott ugyanis számára izgalmasabb dolgokat talál. Mindez nem rossz szándékkal alakult így ki, mégis eltávolítja az embereket egymástól. Az volna a jó, ha többet lennénk együtt.
– Többször említette a gyermekkorát. Milyen családból származik?
– Édesapám alföldi parasztgyerek volt, első értelmiségi lett a családból, vele rengeteget kirándultunk, amikor elfáradtam, a nyakába ültetett. Az ilyen emlékek tették sokszor lehetővé, hogy később akár a világ dolgairól is beszélgessünk. Ezek ritkulnak meg manapság. Ma a bölcsődébe és az óvodába beadják a gyermeket, ott jobban is értenek kvázi hozzájuk, mint a szülők. Már nem beszélnek egy nyelvet. A szülők ma azért is keresik a pénzt, hogy megfelelő szakemberekre bízhassák a gyermekeiket. Csakhogy a gyermek nem szakemberre, hanem szülőre vágyódik, és igazából ez fordítva is igaz. Elidegenedés ez, már a családtagok sem ismerik egymást. Nálunk ez még nem így volt.
– Közben a médiából sem az hallatszik, hogy törődjünk többet és jobban egymással, hanem hogy valósítsuk meg önmagunkat.
– Pedig amikor másokkal törődöm, akkor is önmagammal törődöm. Rossz a megfogalmazás. Akkor is gyarapodunk ugyanis, ha foglalkozunk a másikkal, amikor istápoljuk. Ezért nem csak akkor kötelességünk ez, amikor az illető ténylegesen rászorul. Nem is tudni, ki kap többet, az, akit a nyomorúságában megsegítünk, vagy az, aki a segítséget adja. Említettem: a személyes viszonyokból sajnos kiemel bennünket ez a sokszínű információs rendszer, a kényelem, amelynek áldozatai leszünk. Az evangéliumban Jézus egyik csodája, amikor a naimi özvegy gyászmenetével találkozott, megesett a szíve rajta, ezért feltámasztotta a fiút, és – ahogy az Írás fogalmaz – visszaadta őt az anyjának. Vissza kellene adni az anyáknak a gyermekeket. Nem abban kellene segíteni, hogy ne legyen gondja vele, és nyugodtan tudja a munkáját végezni abban a tudatban, hogy jó helyen van a gyermeke. Hanem hogy önmaga miatt is élje meg az anyaság örömét. Csak akkor lehet valaki tényleg sikeres, ha a személyes kapcsolatai mélyek.
– Emlékévek sorát szervezik, szinte mindig felmerül a szabadság ügyének fontossága, amiért oly sokan ontották vérüket az évszázadok során. Az előbbiek tükrében ma szabadabbak vagyunk, mint nehezebb sorsú elődeink? Mi a valódi szabadság?
– Ez fontos kérdés. Vannak persze intézményes gátak, a kommunizmus idején például nem mertünk beszélni akármiről, féltünk, hogy feljelentenek. Ez komoly korlátot jelentett. Akkor a szülők sem mertek beszélni, talán ennek is isszuk ma meg a levét. Az emlékeket sokan elzárták magukban, erre a diktatúra szoktatott rá egyeseket. Hajdan sokat kerékpároztam, egy római útra egyszer velünk jött egy székely fiú is a többi diákkal. Mikor eljutottunk a Piave és az Isonzó folyóhoz, szóba került, ott voltak az első világháborúban a nagy csaták. Ez a fiú rácsodálkozott: itt harcolt az ő nagyapja is, aki aztán beszámolt a szörnyűségekről, arról, hogy véres volt a folyam, mivel a túlpartról lőtte az ellenség az úszó katonákat. Elgondolkodtatott, az én nagyapám nekem erről nem beszélt, valószínűleg meg akart kímélni. Egy gyereknek pedig igenis tudnia kell az előző generációk, az ősök mélyebb tapasztalatairól. Megszakadtak ezek a vonalak, részben tehát a történelmi szituációk miatt is. Ezt a hiányt is megszenvedjük, és ma már rendkívül nehéz lenne visszatalálni ehhez a kapcsolathoz. Hasonlót tapasztalok egyébként az iskolában is, akad tanuló, aki szóba sem áll a szüleivel. Nem tudjuk visszaadni nekik a fiaikat és a lányaikat, nincs lehetőségünk utasítani. Ezek a problémák szinte már betegesen megjelennek a mindennapokban, ez az „öröklött ügyetlenség”, és bizony sokszor az egymásnak való megbocsátás elmaradása a legfőbb oka annak, hogy a belső feszültségek felhalmozódnak.
– Mit kíván karácsony alkalmából a magyar társadalomnak?
– Mégis csak azt gondolom, a hit óriási ajándék, ennek a jelentőségére pedig érdemes mindig felhívni a figyelmet, különösen is az ünnep idején. Ez nem valamiféle ideológia, sokkal inkább áldás, kegyelem. Fontos lenne, hogy minél többen részt tudjanak venni a liturgiában is úgy, hogy aztán együtt sétálnak haza, közösségben, családban. Meg kellene teremteni ennek a légkörét, nem erőszakkal, hanem meghívással, ami olykor nem könnyű. Készülni kell. Merjünk személyesek, őszinték lenni, nem mondvacsináltak és felszínesek! Erre érdemes bátorítani az embereket. Egy valódi keresztény tapasztalatra.
Kacsoh Dániel
Forrás és kép: Magyar Hírlap
