Tavasszal Labancz Zsoltot, a Piarista Rend Magyar Tartománya tartományfőnökét választották a Szerzetesi Nagyobb Elöljárók Európai Konferenciáinak Uniója (UCESM) elnökévé. A szervezet lényegéről, céljairól és az európai szerzetesség helyzetéről kérdezte Baranyai Béla, az Új Ember és a Magyar Kurír munkatársa a tartományfőnököt.
– Mit kell tudnunk az UCESM szervezetről?
– E szervezetnek már a II. vatikáni zsinat előtt is volt előzménye. Ebben az időszakban sok helyen alakultak országos szerzetesi konferenciák. Először ezek általános titkárai – akik a gyakorlati feladatokat látják el – találkoztak egymással. Később ezeken az informális találkozókon fogalmazódott meg az a szándék, hogy érdemes lenne szervezeti struktúrát adni ennek a kezdeményezésnek. Az UCESM (Unio Conferentiarum Europae Superiorum Maiorum) 1981-ben jött létre formálisan is. Feladata, hogy összehangolja az európai országok területén lévő szerzetesi konferenciák munkáját. A szervezet jelenleg harminchét konferenciát foglal magába, mintegy huszonnyolc országból.
– Mely szerzetesrendek a tagjai?
– Amint Magyarországon a két szerzetesi konferenciának, egyrészt a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciájának (FSZK), másrészt a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának (MRK) minden hazai rend a tagja, úgy európai szinten az UCESM szervezetében lényegileg valamennyi rend képviselteti magát. Néhány országban – például Franciaországban – azonban előfordul, hogy a szemlélődő rendeknek saját konferenciájuk van, ők nem tagjai az UCESM-nek.
– Miért Önre esett az elöljárók választása?
– Az UCESM kétévente tart általános gyűlést. Erre most a romániai Snagovban került sor. Egy ilyen eseményre az országos szervezetek elnökeit és általános titkárait hívják meg. A tagok nem ismerik egymást közelről, ezért váratlanul ért, hogy engem választottak meg elnöknek. Nagyon jó hangulatú, testvéries légkörű volt ez a találkozó. Mivel az elmúlt hat évben az FSZK elnöke voltam, így volt elképzelésem arról, mivel is járhat egy ilyen munka. Az mindenképpen izgalmas kihívás, hogy itt európai szinten kell gondolkodni.
– Az UCESM elnökségében most két magyar is jelen van, hiszen Deák Hedvig OP, a Szent Domonkos-rendi Nővérek Apostoli Kongregációjának általános főnöknője, az MRK volt elnöke már 2016 óta tagja az elnökségnek.
– Az elnökségnek korábban is volt már magyar tagja, például Várnai Jakab OFM akkori ferences tartományfőnök, így nem mi vagyunk az első magyarok e szervezet vezetésében. A választásban a nemzeti hovatartozás nem feltétlenül játszott szerepet. Az már inkább, hogy az elnökségnek mindig vannak tagjai Európa keleti és nyugati feléből is. Az igaz, hogy az utóbbi években mind a ketten azon igyekeztünk, hogy idehaza előmozdítsuk a rendek közötti együttműködést.
– Mi lesz a feladata?
– Nagyon friss ez a megbízatás, így még csak néhány elemét látom tisztán. Annyi biztos, hogy a kétévenkénti gyűlés tematikáját kell majd kialakítani, és a lebonyolítását segíteni. Azokon a fórumokon pedig, ahol az európai szerzetesek véleményét is meg kell jeleníteni, én képviselem a szervezetet. Az UCESM azért jött létre, hogy a különböző konferenciák támogassák egymást, átadják egymásnak a tapasztalataikat. Nekem ezt a munkát kell majd segítenem, elsősorban együttműködések alakításával.
– A szerzetesrendeknek igencsak különböző a karizmájuk. Hogyan lehet mégis összefogni őket?
– Szerintem nem a rendek közötti együttműködés jelent kihívást. Inkább Európa sokszínűsége vet fel kérdéseket, hiszen e földrész különböző területein eltér egymástól a Katolikus Egyház és ezen belül a szerzetesek helyzete. Valószínű, hogy egy közös európai szerzetesi irányvonalról – legalábbis egyelőre – nem is beszélhetünk. Az ismereteket, tapasztalatokat azonban át lehet adni, meg lehet osztani egymással, s ez kölcsönös gazdagodást jelent. Van, ahol a szerzetesi konferenciák már régen működnek, így nagyobb tapasztalattal rendelkeznek akár a képzések, akár a szerzetesség teológiai reflexióját tekintve. Közösen kell megvizsgálnunk, mi a szerzetesség szerepe és helye itt, Európában.
– Európára általában jellemző a hivatások hiánya.
– Valóban, a statisztikai adatok azt mutatják, hogy Európában csökken a szerzetesek száma. Egyrészt kevesen jelentkeznek a rendekbe, másrészt az idősebb nemzedék tagjai távoznak közülünk. Ezt a tendenciát komolyan kell vennünk. Vannak olyan közösségek is, amelyeknek – úgy tűnik – készülniük kell arra, hogy befejezik a küldetésüket. Néhányan már a vészharangot is megkongatták emiatt. Ezt nem tartom megfelelő hozzáállásnak. Véleményem szerint ebben a helyzetben egyrészt az a feladatunk, hogy hittel és reménnyel mi magunk a lehető legjobban éljük a szerzetesi életünket – hűségben, odaadással, Krisztust követve. Különös jelentősége van a közösségi élet alakításának, hogy az a Krisztus-követés közösségi megvalósulásának tere lehessen. Másrészt keresnünk kell az utakat és a módokat, hogy a fiatalok valóságos választási lehetőséget lássanak ebben az életformában. Fontos, hogy meggyőződésükké váljon: ez valóban a teljes élet útja lehet számukra is. Nem az a feladat, hogy „utánpótlást” biztosítsunk a magunk számára – furcsa is lenne ez –, hanem a hivatásgondozással mint szolgálattal kell segítenünk a fiatalokat azért, hogy megtalálhassák a hivatásukat.
– Milyen kihívásokkal kell szembenéznie az európai szerzetességnek a következő években?
– Az egyik fontos feladat úgy alakítani a közösségi életet, hogy az segítse kibontakozásukban az egyéneket és a közösségeket is. Ferenc pápa az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításában egy ponton úgy fogalmaz, hogy a cölibátus könnyen válhat kényelmes életformává. De ahogyan a házasság a szeretetben való növekedés helye, úgy a szerzetességnek is a szeretetben való kiteljesedés színterévé kell válnia. A piaristáknál ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy a közösségeinknek az emberi érést és a hivatásban való növekedést kell segíteniük.
Egy következő kihívást jelenthet a szolgálat. A szerzetesek számára nagyon fontos a szegények, az elesettek, a perifériára szorultak melletti kiállás. A snagovi találkozón is több olyan előadás hangzott el, amely a rászorulókért dolgozó szerzetesek életéről, küzdelmeiről számolt be. Román szerzetesek a szegénynegyedekben végzett szolgálatukról beszéltek, ukrajnai testvérek a háború sújtotta övezetben igyekeznek segíteni. Mások a nőkereskedelem és a prostitúció elleni küzdelemben vesznek részt. Eleven döntésekre hív minket ez a terület.
Nagyon lényeges, központi jelentőségű a lelkiség, a spiritualitás is. Európával összefüggésben sokat beszélünk arról, hogy a végletekig szekularizált lett, eljutott a posztkereszténység időszakába. De ébereknek kell lennünk, hogy ezek a megállapítások ne homályosítsák el a látásunkat. Figyeljünk fel arra, hogy az itt élő emberekben ma is nagy a szomjúság a lelkiségre, az Istennel való élő találkozásra. Óriási a felelősségünk: mi magunk is éljünk ebből a forrásból, mert csak így tudjuk ezt másoknak is felkínálni. Nagy tapasztalatunk van ezen a téren, és frisseknek is kell maradnunk.
Európai szinten izgalmas kihívást jelent az interkongregációs közösségek és szolgálati helyek kialakítása is, ahol különböző szerzetesrendek közösen működnek. Az együttműködés, a közös elköteleződés helyszínei lehetnek ezek.
– Milyen hatással lehetnek a szerzetesrendek a rendkívül összetett európai társadalomra?
– A nyugat-európai szerzetességre jellemző, hogy sokféle kultúra és nemzet képviselői élnek együtt egy-egy közösségben. Ez nem egyszerű, ugyanakkor az itt szerzett tapasztalatokat a szerzetesek át tudják adni az európai társadalomnak. Az együttélés, a különbözőségekkel együtt megvalósuló közösség lényeges, útmutató tapasztalatai lehetnek ezek egy olyan társadalmi környezet számára, amely szintén komoly keresésben van e téren. Az is igaz, hogy a szerzetesség a társadalom konkrét problémáira és nehézségeire nem tud kimerítő megoldásokat kínálni, de talán nem is ez a feladata. Sokkal inkább azt kell tennünk, hogy odalépünk azok mellé, akik szükséghelyzetben vannak. Így tudjuk kifejezni azt, hogy Isten is ott áll mellettük. Jelnek kell lennünk, amely Krisztusra mutat. Ugyanakkor az az igény is megjelenik, hogy bizonyos témákban fogalmazzunk meg egy egységes európai szerzetesi álláspontot, ám ez – épp az említett sokszínűség miatt – nem tűnik lehetségesnek. Inkább az lehet a szerepünk, hogy megteremtjük és fenntartjuk az együtt gondolkodás, az egymás iránti megértés tereit, s evangéliumi szemlélettel és megközelítéssel keressük a jövő útjait.
– Hogyan lehet összeegyeztetni a hagyományokat az új kihívásokkal?
– Ferenc pápa gyakran beszél arról, hogy inkább szeretne látni egy balesetet szenvedő Egyházat, mint egy magába zárkózót. Az Egyháznak ki kell lépnie önmagából, küldetése nem arra szól, hogy bezárkózva megőrizzen időhöz kötött struktúrákat, hagyományokat, hanem hogy az életet szolgálja. A megújulás, a változás persze mindig magával hozza a tévedés kockázatát is. Ám ez nem fékezhet le minket. A szerzetességben, és manapság az Egyházban is, egyre határozottabban jelenik meg a megkülönböztetés fontossága. Ez azt jelenti, hogy figyelembe kell vennünk a minket körülvevő valóságot, a felismert problémákat pedig Isten elé kell vinnünk. Emellett meg kell hallgatnunk egymást is, létrehozva a párbeszéd nyílt tereit. Így ismerhetjük fel, hogy merre hív bennünket a Lélek, így láthatjuk meg, hogy mi az, ami a hagyományból megtartandó, és mi az, amit el kell engednünk. A saját rendem életében is látom azt a folyamatot, ahogyan felfedezzük, hogy a több száz éves szolgálatunk mellett új feladatok felé szólító hívások is megjelennek. A formális iskolai keretek maradandó érvényessége mellett világossá válik, hogy a tanoda mint nonformális intézményi rendszer mozgékonyabb tud lenni, gyorsabban reagálhat különböző társadalmi helyzetekre. Izgalmas látni, hogy ugyanaz a piarista karizma új módon tud megjelenni, alkalmazkodik az új kihívásokhoz, a rászoruló, szegény gyerekek segítését a mai korra adaptálja. S persze ez a nem formális oktatás termékenyítőleg hat az iskolai tanításra is.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Fotó: Lambert Attila
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. május 27-i számában jelent meg.
