A budapesti Piarista Gimnázium 300. tanévében 2017. május 27-én nagyszabású jubileumi öregdiák-találkozót tartottak, több, mint 500 egykori diák részvételével.
A találkozó keretében emléktáblát avattak a Mikszáth Kálmán téri egykori iskolaépület falán, majd nosztalgiasétát tartottak az épületben, ahol most már a Pázmány Péter Katolikus Egyetem működik. Az ünnepi szentmisét Labancz Zsolt tartományfőnök celebrálta rendtársai körében a Duna-parti piarista kápolnában, Jelenits István ünnepi prédikációjával. Az alkalomra elkészült az az emlékhely is, amely a gimnázium elhunyt diákjaira emlékezik, és amelyen a legjelesebbek nevei olvashatók Orczy Lőrinctől Esterházy Péterig. A táblaavató ünnepséget követően rendhagyó tanórák, előadások, nosztalgia-vetítések, bűvészbemutató, ünnepi torta, de főként jó hangulatú beszélgetések, örömteli találkozások töltötték ki az este hátralevő részét.
Az alábbiakban a Magyar Kurír részletes beszámolóját tesszük közzé. A katolikus hírportál munkatársai az esemény kezdetétől a legvégéig részt vettek a rendezvényen.
Több mint 500 egykori diák fogadta el hajdani gimnáziuma meghívását a jubileumi, a budapesti intézmény alapításának 300. évfordulója évében rendezett találkozóra. Összegyűltek az iskolában korábban tanított szerzetes és világi tanárok is. Sok férfi fiával érkezett: önkéntesként az iskola mai diákjai is bekapcsolódtak a rendezvény bonyolításába. A budapesti Piarista Gimnáziumban 1950 óta több mint 140 osztály végzett. A jubileumi találkozóra 108 osztályból jelentkeztek résztvevők, a legidősebb öregdiák az 1943-ban érettségizett évfolyamot képviselte.
A nap első eseménye a Mikszáth Kálmán téri, a gimnáziumnak 58 éven át otthont adott épület falán elhelyezett emléktábla felavatása volt. Görbe László SchP, a gimnázium korábbi igazgatója és Strommer Pál, a Piarista Diákszövetség elnöke köszöntötték az egybegyűlteket. Görbe László Kovács Mihályt, a gimnázium legendás számítástechnika- és fizikatanárát idézte: „Amikor 1950-ben kétévi kényszerű szüneteltetés után újra megkezdtük a tanítást, sokan meg voltunk győződve arról, hogy ha ez a rendszer marad, akkor néhány év után újra, talán végleg bezárják iskoláinkat, mert mi elveinkből nem engedhettünk, és nem is szándékoztunk engedni. Anélkül, hogy kimondottan bármikor is megegyeztünk volna, elhatároztuk, hogy amíg taníthatunk, addig igyekszünk olyan iskolát teremteni, amelyre később is vágyakozva emlékeznek vissza.”
Az intézmény korábbi igazgatója megemlékezett azokról a piaristákról, akik hozzájárultak „a vágyott iskola megteremtéséhez”, akiknek köszönhető, hogy olyan emberek kerültek ki innen, akik az élet minden területén megállták a helyüket. Név szerint kiemelte Gál István, Medvigy Mihály, Pogány János, Vízvári László, Jelenits István és Kovács Mihály tanári munkásságát. „Mindez reményt ébreszt bennünk, mekkora fát tud növeszteni Isten irgalma, és erősíti a bennünk élő küldetést, hogy vállaljuk azt az utat, amit ránk bíz az Atya.”
„Hálával, tisztelettel és megilletődöttséggel állunk itt” – fogalmazta meg Strommer Pál sokak érzését az egykori alma mater előtt. Az öregdiák arról beszélt, életük meghatározó részét jelentette a gimnáziumban eltöltött négy év. „A piarista közösség értékhordozó és átadó munkájának köszönhetjük, hogy esélyt kaptunk az életre.” Strommer Pál szerint a legfontosabb, amit itt kaptak, az az „értelmiségi szemlélet”, amely teremtő módon való gondolkodást jelent, a szakterület kiváló ismerete mellett rálátással bír az egészre. „Viszonozni, visszaadni nem tudjuk mindezt, de továbbadni igen” – mutatott rá mindannyiuk felelősségére a hit és tudás továbbadásának szolgálatában.
A találkozó résztvevői ezt követően a Duna-parti piarista kápolnában folytatták az ünneplést jubileumi szentmisével. Labancz Zsolt SchP tartományfőnök, főcelebráns folytatta Strommer Pál gondolatmenetét, amikor így fogalmazott: „Hálával, tisztelettel és megilletődöttséggel kapcsolódunk a 300 év ünneplésébe.”
„Jó egymásra nézni, soha ennyi különböző évfolyam nem volt még együtt a kápolnában” – mondta Labancz Zsolt, kifejezve háláját az előttük járó generáció felé, és arra buzdított, imádkozzunk a jövőért, kérjük Isten áldását az iskola mai életére.
A szentbeszédet Jelenits István SchP, korábbi tartományfőnök, teológus, író mondta. A 300 évre visszatekintve hatalmas ívet rajzolt, kiemelve, a rend a kezdeteitől megszokta, hogy bátor dolgokra vállalkozzon.
Már az alapítás is a kor ismeretének és értésének, valamint a jövőbe látásnak a terméke. Kalazanci Szent József ingyenes oktatást biztosított, válaszolva arra az igényre, hogy a társadalom fejlődéséhez szükség van „értelmiségi munkásokra”. A világ alakításában a 17. és 18 században ugyanis nagy szerepet kapott a műveltség. „Okos, bölcs, a világ dolgaiban járatos emberekre volt szükség, akiknek széles átókörük van” – fogalmazott Jelenits István.
Száz évvel az első iskolák megalapítása után, 1717-ben Pesten is létrehozták a város meghívására iskolájukat a piaristák. Egy alig 400 házból álló, szegényes, részben szláv és német kereskedőket befogadó városba telepedtek le. „Nagy vállalás volt, a rendfőnöknek jó szeme volt, hogy igent mondott a felkérésre.” Ez volt Pest első iskolája, és száz éven át az egyedüli maradt, egészen a kommunista hatalomátvételig pedig a legjobb. Az iskola műveltséget adott a városnak, tanárai, diákjai sokszínű kulturális élet alakítói voltak. És tették ezt az abszolutizmus és a felvilágosodás megalapozta társadalmi viszonyok között. Az állam igényelte magának a jogot, hogy polgárai műveltségét meghatározza. Az egyházi iskoláknak azzal a helyzettel kellett szembenézni, beállnak-e a sorba, teljesítve az állami elvárásokat vagy magánintézményekként működnek tovább. A piaristák vállalták az állami oktatási rendszerrel való együttműködést, aminek az volt a következménye, hogy a magyarországi piaristáknak meg kellett szakítaniuk kapcsolataikat a rend római központjával.
A 20. század aztán újabb kihívások elé állította a rendet. Szembe kellett nézni a világháborúkkal, Trianonnal, később a kommunista hatalomátvétellel. A harctereken elesett, a haláltáborokban és a Gulágon életüket vesztett diákság névsora tanúskodik a megpróbáltatásokról. „Mérlegre téve ezt az időszakot, azt mondhatjuk, tanáraink, diákjaink megállták a helyüket; sokan, sokféle módon, Istennek tetsző élettel ebben a felfordult világban” – fogalmazott Jelenits tanár úr. A közelmúltról szólva azt világította meg, mi vezette a rendet újabb iskolák vállalásában, és milyen hozzáállással tették ezt. Beszélt az újrakezdés támogatottságában megnyilvánuló bizalomról, az együttműködésről a maguk köré gyűjtött világi nevelőkkel, a lassú építkezés folyamatáról.
Az alapítástól rajzolt ív ezen végpontján a szónok feltette a kérdést: Milyen lesz a jövő? És így felelt: „300 évvel ezelőtt, amikor 380 ház között elindult az iskola, akkor sem ismerték a jövőt. A múlt ad erőt, hogy az ismeretlenbe nézzünk, bízva a gondoskodó Istenben, aki olyan sok nehézségen átsegített minket. Azért imádkozunk, hogy találjunk munkatársakat, teremtő erőt, továbbvinni e szolgálatot. Ezzel a hálával, ezekkel az aggodalmakkal és reményekkel és ezzel a bizalommal állunk ma itt.”
A földszinti aulában az iskola híres öregdiákjainak emléket állító tábla felavatásával folytatódott az ünneplés. Horváth Bálint, az iskola igazgatója, egykori diákként és ma tanárként a névsorra tekintve azt a kérdést tette fel, mire visszük mi, hol tartunk mi, utódok… kerül-e fel név közülünk erre a táblára?
A piarista „pietas et litterae” jelmondat a kultúra, a tudás és a hit egységét hirdeti. Mikor a litteraenek állítunk emléket – szembetűnőbb ugyanis ez a teljesítmény – nem feledkezünk el a sokkal inkább rejtett pietas meghatározó erejéről sem. A pietas az, ami a motorja annak a „csökönyös igényességnek”, a család, hivatás, embertárs dicsőségére élő, barátságot és nagylelkűséget mutató emberi tartásnak, mely az általunk megfogalmazott eszményt jellemzi – mutatott rá Horváth Bálint. Az iskolavezető a múlt üzenetét firtatva így határozta meg mai feladatukat: nem elég a hagyománytisztelet, szükség van arra, hogy bátran, újító módon, korszerűen, nyitottan, kereszténységében, vallásosságában megújuló iskolát teremtsünk.
Koltai András levéltárvezető, piarista öregdiák az emléktábla neveinek összeállításáról beszélve rámutatott: az államosítás előtti 150 évben a piarista gimnázium az ország első iskolája volt, a tudáselit legtöbb tagját a piaristák adták. Elmondta, hogy az emléktáblára kerülőket tengernyi név közül kellett kiválasztaniuk. A táblán helyet kapott nevek mindenféle kort, tudomány- és művelődésterületet képviselnek és vannak köztük olyanok is, akik az iskola "márkanevei".
Az avatáson közreműködött az iskola kamarakórusa Melegh Béla karnagy vezetésével.
Az ünnepi eseményeket kötetlen programok sokasága követte. Az öregdiákok előadásokon tekinthettek be a gimnázium mai életébe. Diákok fizikai eszközöket mutattak be és biológiakiállításton kalauzolták végig a nagyérdeműt, valamint az interaktív Piarista Múzeum is megnyitotta "kapuit". Jáki Tamás végzős diák bűvész show-t tartott, Kapolcsi Szabó Levente, ugyancsak végzős diák, zongorázott.
Mindemellett az iskola audiovizuális szakköre készítette filmekkel és az öregdiákok által összeállított képsorozatokkal idézték fel az egykori iskolai életet, a tanórák, túrák, ünnepek emlékét.
Az est záróakkorjaként, 21 órakor felvágták az elmúlt három évszázadot jelképező 300 szeletes tortát.
Az egykori diákság és tanáraik még sokáig, hajnalig maradtak az intézmény tetőteraszán. Volt miről beszélgetniük.
MAGYAR KURÍR (Trauttwein Éva), PIARISTA REND MAGYAR TARTOMÁNYA
Fotók: Szathmáry Melinda
