„Kérdezzük bátran múltunk tükrét!”

Kedves barátaim, tisztelt egybegyűltek!

Néhány héttel ezelőtt alkalmam volt egy kis falu temetőjében sétálni. Amint a sírok között bolyongtam, felfedeztem, hogy a szomszéd dombon, ahol korábban sűrű bozótos volt, teljes irtást rendeztek, és ennek következtében gyakorlatilag feltárult a falu előző temetője. Ősrégi fejfákat és sírokat lehetett látni, másfél évszázados neveket lehetett betűzni. Az őseim őseinek nyughelyei között bolyongva azon gondolkodtam, hogy honnan és miből vagyok? És honnan és miből vagyunk? Hirtelen el kezdett bennem vagy körülöttem zsongani valami – hogy én ezeknek az ősöknek a hordozója vagyok. És hordozója vagyok mindannak, ami bennük könnyű és szép volt, és annak is, ami nehéz és szégyen; és lehet, hogy most az én szégyenem is – mert engem is legyőzött, én sem tudtam vele úgy dolgozni, hogy fölébe kerekedjek a súlyos örökségnek. És az, amit most én hordozok belőlük, azt ők is örökölték. Örökölt történetet szőttek tovább.

Nézem a történetemet, szemlélem személyes életutamat. Mi szól belőlem akkor, amikor szólok? Mi hozza bennem össze azt az egységet, ami én vagyok? Honnan, miből van ez? Honnan a mosolyom, az indulatom, a félelmeim és a vágyaim? Honnan a szemem fénye, a bőröm szaga, honnan a tenyerem izzadása és honnan a homlokom ránca? Honnan van bennem a teremtő erő, az alkotókedv és kreativitás? És amit létrehoztam, azt én alkottam csupán vagy ott hatott bennem valahol a rengeteg ős is – álmaikkal, vágyaikkal, ősi érzéseikkel, reményekkel és reménytelenségekkel?

„Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő." Ha vállaljuk a teljes életet, mely lehetőségeink számbavételekor az ősöktől kapott örökséggel is számol, akkor írástudók vagyunk. Mert folytonosan tanuljuk, egyre mélyebben ismerni akarjuk életünk rejtjeleit. Meg akarjuk fejteni és egymás mellé akarjuk tenni azokat a jeleket, melyekkel mindennapjainkban találkozunk. Mint amikor az ősi templom feltárásakor a felső festőréteg alól előbukkan egy régebbi – és a restaurátor el kezd játszani a régi és új falfelület üzeneteivel. Így teszünk mi is írástudóként: az új, a felszínen élő és folyton alakuló valóság mellett vállaljuk a régivel való találkozás kalandját és feszültségét abban a hitben, hogy ez gazdagabbá tesz bennünket.

Ebben az életmódban, ebben az írástudó létben – mely a jelenben él és nyitott a múlt jeleire -, szüntelen párbeszélgetésben élünk őseinkkel. Miközben sírjaik között bolyongunk és neveiket betűzzük, itt élnek, lélegeznek és szólnak bennünk. Ez a mennyek országának tanítása – hogy mindaz, ami egyszer létező lett, a létezésének abban a nagyon súlyos pillanatában, amikor létrejött, fontossá vált az Isten számára: látta, hogy jó; örömmel töltötte el a léte. Akkor is, ha az küzdelmes és kudarcokkal szegélyezett volt. És ezt az eredeti fontosságot nem veszítette el akkor sem, amikor számunkra emlékké, poros fényképpé, nehezen kibetűzhető sírfelirattá, vagy homlokbarázdává, vagy mélyről jövő, nehezen azonosítható reakcióvá vált. Él és fontos. És az is a mennyek országának a tanítása, és ezt minden írástudó tudja, hogy én is ezekkel az örökségekkel együtt vagyok jó és fontos és megismételhetetlen az Isten szemében.

Szeredi Ambrus Noémi ezt az írástudói kalandot vállalja. Applikációs munkáihoz kidobásra ítélt csipkéket, kopottas bársonyokat, kárpittöredékeket, régi hímzéseket használ. Mert mindaz, ami valahol ósdinak találtatott és kidobásra ítélték, máshol értékes üzenettel bír. A művésznő a réginek és ódonnak üzenetét fejtegeti, és az újjal, maival való kölcsönhatását vizsgálja. Interneten nézegettem alkotásait. Látok egy régi fekete-fehér arcképet szép nő arcával. A fénykép körül kézitükröt formázó csipke. A kép címe: A múlt tükrében. Nem lehet úgy élni, alkotni és hatni, hogy közben folyton bele ne néznénk ebbe a beszélő tükörbe. Nem azért, mert nem tudunk elszakadni, nem azért mert nem tudunk szabadulni és nem merjük a magunk életét élni, hanem mert ezzel a belenézéssel, párbeszéddel, kapcsolattal leszünk egésszé.

Hasonló üzenete van annak a képnek is, amelynek textil keretében régi fényképek és képeslapok vannak: kisgyerek, házak, utcák, fogat férfiakkal, női portrék. Hogy régen is volt élet, és ez az élet szép és színes volt. És hogy valahol lehet, hogy megvannak még a képen látható házak és utcák, egészen biztos, hogy megvan a város, de mi lakjuk házait, mi járjuk útjait, most éppen mi formáljuk olyanná, amilyen. Most éppen. De nem tehetnénk ezt az ősök nélkül. És nem így tennénk ezt, ha nem olyanok lettek volna ők akkor régen, amilyenek voltak – akkor, éppen. Mert a dolgok valahol a mélyben összefüggnek és valahol a felszínen hatnak. Ezt a mélyben lévő szerkezeti összefüggést fejezi ki a textillel a művésznő, amikor fonalaival összeköti a régit és újat. Új plüsbársonyra applikálja a régi csipkét, és erre teszi a fényképeket.

Kedves Barátaim, tisztelt egybegyűltek! Úgy nézzük Szeredi Ambrus Noémi kiállítását, hogy közben nyitottak vagyunk személyes életünk, egyéniségünk mélyszerkezetére, a mélyben lévő üzenetekre. A mennyek országának tanítását ismerő írástudó módjára járjunk körbe. Kérdezzük bátran múltunk tükrét és az abban megjelenő arcokat, honnan vannak jelenünk csipkéi és cirádái, honnan van szecessziós burjánzásunk, honnan vannak szomorú tekintetű tűnődéseink, egyszer halvány őszi, máskor élénk tavaszi színeink? Honnan a ráncok, a vágyak, a reakciók, az örömök és bosszúságok?

És közben azért ne feledjük: ami itt sokszor nehéz, kibogozhatatlan és szégyenletes, az a mélyben lévő szállakkal a mennyek országában kincs. És amikor titkainkról lehull a lepel és bonyolultságaink megoldódnak, ismerősként fogjuk köszönteni magunkat, és kincset adó barátként fogjuk ölelni örökséget adó őseinket.

Gyümölcsöző sétát kívánok!