A generális atya a venezuelai társadalom válsága kapcsán a piaristáknak arra az évszázados tulajdonságára irányítja a figyelmet, hogy minden nehézség közepette az emberek mellett maradnak.
A generális atya 2017. májusi levele
Kísérni népünket
Ezt a levelet Peruból írom, ahová épp most érkeztem meg Venezuelából, abból az országból, ahol láthattam piarista testvéreink életét és az általuk művel csodákat – szándékosan írom ez a kifejezést –, olyan földön, amelyet globális, a lakosság életének minden oldalát érintő válság sújt.
Tudom, hogy minden ország küzd szociális és politikai nehézségekkel, és hogy rendünk a venezuelainál keményebb körülmények között is kénytelen élni és dolgozni. Ugyanakkor azt látom, hogy az amerikai földrész szempontjából és világviszonylatban is, az, amit ott átél a lakosság, igencsak emberpróbáló.
Arra is gondolok, hogy mit élnek át testvéreink Kamerunban, főleg az ország angolajkú térségében (Bamendában), ahol megbénult az élet, erőszakos cselekményekre és összetűzésekre kerül sor nap mint nap, a lakosság csüggedt, felháborodott és szomorú az igazságtalannak tartott és a hatóságok által nem kézben tartott helyzet miatt. Ilyen körülmények között rendtársaink igyekszenek piarista választ adni a fennálló helyzetre, de arra is megoldást kellett találniuk, hogy az egyszerű fogadalmas rendtagok a lehetőségekhez képest előre tudjanak haladni piarista életükben. Néhányan Yaoundéba mentek, hogy folytassák tanulmányaikat, másokat különböző közösségekbe küldtek, hogy ott segítsék küldetésünket. Nehéz és szomorú helyzet.
Gondolok a perui alapításunkra, ahol megszenvedtük az országot sújtó hatalmas áradások tragikus következményeit, amelyek komolyan megnehezítették a nemrég nyitott iskolánk életét, ahogy az ország többi iskolájáét is. Amikor ezekre gondolok, megemlékszem Kasimierz atyáról is, aki három évvel ezelőtt beszámolt nekem arról, mennyit szenvednek az emberek a háborútól Ukrajnában. Gondolok továbbá arra a Kongóban érzett félelemre is, amely karácsonykor eltöltötte az embereket, amikor több mint valószínű volt, hogy kitör a háború, amit jórészt az egyháznak köszönhetően sikerült elkerülni, még ha a háború veszélye továbbra is fennáll. Eszembe jut a menekültek, illetve a bevándorlás drámája, amely sok országban jelen van, ahol dolgozunk. Gondolok arra a sok helyre is, ahol strukturális és gazdasági nehézségekkel kell megküzdeniük rendtársainknak.
Amikor ezekre a valóságokra gondolok, azokat az eseményeket is felidézem gondolatban, amelyek rányomták bélyegüket történelmünkre: Kuba, Nicaragua, Kolumbia, Közép- és Kelet-Európa, Spanyolország… Gyakorlatilag minden országban van arról tapasztalatunk, mit jelent segíteni az embereknek, világosságot árasztani a sötétségben. A rend tudja, mit jelent „kísérni népünket” az igazán mostoha körülmények között. Mindig ugyanúgy döntünk: az emberekkel maradunk, hogy osztozzunk útjukon.
Ez az oka annak, hogy szeretném megosztani veletek gondolataimat, amelyek a Venezuelában tett látogatásomhoz kapcsolódnak, ahol kemény megpróbáltatások között kell élniük az embereknek, főleg a társadalom leggyengébb rétegének. Remélem, megértitek majd levelem „venezuelai jellegét”, de biztos vagyok, hogy alkalmazni tudjátok arra a sajnos nem kevés más valóságra, ahol nem könnyű meglátni a remény horizontját.
Venezuela meglátogatása nem volt betervezve a generálisi kongregáció naptárában. Egyszerű, ugyanakkor mély okból döntöttünk úgy, hogy meglátogatjuk ezt az országot: szinte az összes helyen, ahol megfordulok, kérdezik tőlem a piaristák: „Hogy vannak a mieink Venezuelában?” Rendünkben mindenhol jól tudják, hogy Venezuelában teljesen összeomlott a közbiztonság, hiányoznak az alapvető élelmiszerek, darabokra hullik a társadalom, sok nehézséggel küzdenek iskoláink, stb., és mindnyájan aggódunk piarista testvéreinkért, és együtt érzünk velük. A sok érdeklődő kérdés egy világos érzést keltett bennem: fel kell keresnem őket, és ez a meggyőződésem egybeesett a tartományfőnök atya meghívásával, és így meg is állapodtunk az utazás dátumában. Ezért arra kérlek mindnyájatokat, hogy mindig érdeklődjetek a nehéz helyzetben lévő testvérekről, és imádkozzatok értük.
Három egyszerű célt tűztem ki magam elé e venezuelai utazás kapcsán: megismerni, bátorítani és megáldani. Ezt próbáltam tenni a sűrű látogatás során, amelynek csúcspontja négy fiatal piarista – José Alejandro, Freddy, Pablo és Alain – ünnepélyes fogadalomtétele volt.
Amikor Venezuelába érkezik az ember, rögtön látja, milyen a helyzet: hosszan kígyózó sorokban várnak az emberek sorukra, hogy vásárolni tudjanak egy kis kenyeret vagy egyebet; hallod sok ember történetét, akik elveszítették szeretteiket az országot sújtó erőszak következtében; elmesélik neked, milyen szűkös anyagi körülmények között tengődnek; megtudod, milyen megszorító intézkedések vannak a benzinvásárlásra, egy kőolajat termelő országban; kevés autót látsz az utakon, mert az emberek nem engedhetik meg maguknak; látod, milyen önzetlenül segítenek a rendtársak, hogy mindegyik közösségben viszonylagos normalistásban tudjanak étkezni, stb. „Valóságos tények” ezek, amelyek rögtön kiderülnek, ha mozog az ember az országban.
De ebben a nagy reményvesztettségben is leginkább az talál szíven, amikor megtudom, hogy vannak kisgyermekek az iskolában, akik elájulnak, mert nem kaptak enni, vagy hogy vannak gyermekek, akik azért nem tudtak iskolába menni, mert ellopták a cipőjüket. Soha nem voltam még olyan iskolai diákönkormányzati gyűlésen, ahol a gyermekek sírásban törne ki, amikor elmesélik álmaikat és félelmeiket. Biztosítalak titeket, hogy bármelyik piarista ugyanazt tenné, amit az ottaniak tesznek: teljes odaadással azon vannak, hogy „kísérjék népünket”.
Melyek azok a piarista dinamikák, amelyeket Venezuelában láttam, és amelyeket a rend sok helyén látok? Megosztom mindannyiatokkal, hogy ismerhessétek, és hogy segítsenek minket, hogy belevigyük őket imánkba.
Az első kétségtelenül az apostoli bátorság. Minden meglátogatott helyen ezt láttam. A nyilvánvaló és súlyos nehézségek ellenére mindennap kinyitjuk iskoláinkat, foglalkozunk az emberekkel a plébániákon, próbáljuk segíteni a rászorulókat, folytatjuk megkezdett terveinket azzal a bizonyossággal, hogy piaristaként a legtöbb, mit adhatunk, az, ha folytatjuk szolgálatunkat.
Láttam bátorságot, odaadást, az emberek felkarolását, önzetlenséget. Ezek nagyon piarista tulajdonságok. Azt gondolom, hogy a rend történelmének egy gyönyörű fejezete előtt állunk, és jó ennek tudatában lennünk.
Tapasztaltam a megkülönböztetés szükségességét is. Az adott valóság láttán feltétlenül szükséges annak megkülönböztetéssel történő felismerése, hogy miképpen kell válaszolnunk, és hogyan kell újragondolnunk az életünket, a felkínált szolgálatunkat, a döntéseinket stb. Nagy örömmel tölt el, hogy a tartományfőnök atya már összehívta a Venezuelában élő piaristákat egy „megkülönböztetési gyűlésre”.
A rend közelségének fontossága. Nem mindig könnyű ezt fizikai közelséggel kifejezni, mégis nagyon fontos. Annak tudata és érzése, hogy a rend kísér minket életünkben és nehézségeinkben, az segít és megtart. Ez a meggyőződés vált legvilágosabbá bennem az utóbbi évek tapasztalatának köszönhetően.
Egyre jobban tudom értékelni azt a tanácsot, amelyet Kalazanci Szent József adott a rendtagoknak abban a levélben, amelyben a rend lefokozását közli velük: „Továbbra is örömmel végezzétek szolgálatunkat, maradjatok egységben és békességben, reméljétek, hogy Isten helyrehoz mindent” (1646. március 17; EP 4342). Kalazancius örömet, a szolgálat odaadó végzését, egymással való összefogást és Istenbe vetett bizalmat kért. Hálás lélekkel tanúsíthatom, hogy piarista testvéreink igyekeznek mindezt megélni a kétségtelenül nehéz körülmények között.
Azt hiszem, sokat kell gondolkodnunk Kalazanciusnak ezen a négy tanácsán, amelyek rányomták bélyegüket rendünk történelmére. Azt gondolom, ezek ma is nagyon időszerűek, és megkülönböztető tevékenységünk középpontjába kell helyeznünk őket: a testvéri összefogást, amellyel szembenézünk a problémákkal; az Istenben vetett bizalmat, aki mindig igazságosan válaszol; szolgálatunk odaadó végzését, amely hivatásunk forrása; és az örömet, amelyet nem oltanak ki a bajok, hanem megerősít az a meggyőződés, amellyel próbálunk szembenézni a bajokkal. Érdemes végiggondolni mindezt.
Az az érzés, hogy többet kell tennünk. Ez az érzés végig jelen volt Venezuelában tartózkodásom alatt. Adjuk, amit tudunk, odaszánjuk életünket, ez mégis mindig kevésnek tűnik. Adja meg nekünk az Úr, hogy mindig többet akarjunk adni, és adja meg a bölcsesség ajándékát annak megértésére, hogy magunkkal is törődnünk kell ahhoz, hogy továbbra is segíthessünk másokat.
A gyermekek és a fiatalok hívása. A sebezhetőség, melyet a gyermekek és a fiatalok nap mint nap megélnek, mélyen megérintik rendtársainkat, iskoláink tanárait és a piarista testvériség tagjait. Láttam a fájdalmukat, de nem az elbátortalanodásukat. Mindenkiben világos annak tudata, hogy „nem okozhatunk nekik csalódást”, hogy a gyermekeknek és a fiataloknak szükségük van ránk, és értük folytatnunk kell. Érzem, hogy Kalazancius jelen van Venezuelában, Bamendában, és mindenütt, ahol mi, piaristák ugyanarra a kalazanciusi tapasztalatra teszünk szert, amely elindította a piarista rendet.
A remény jeleit kell megélnünk és felkínálnunk. Ebben a helyzetben a rendtartomány úgy döntött, hogy megtartja Venezuelában négy fiatal piarista ünnepélyes fogadalomtételét. Erre egy sokatmondó helyen került sor, ott, ahol a legkegyetlenebb valóságában élik meg az emberek a válságot: a Kalazanci Szent József-plébánián, Valencia déli részén. Kétségtelenül figyelemreméltó döntés.
Tudjuk, hogy egy ünnepélyes fogadalomtétel mindig öröm mindenki, kivált a piaristák számára. De az, amit ott megéltek a templomot megtöltő emberek, teljesen eltért a megszokottól. Azt hiszem, ennek világos az oka: meg kellett ünnepelnünk és meg kellett tapasztalnunk, hogy Isten szeretete valóságos, és átalakítja életünket. Ez életünk értelme és hűségünk biztosítéka, így próbáljuk megélni, és így próbálunk meg tanúságot tenni róla. A szertartáson jelen lévő egyik piarista, egy jóságos, egyszerű ember, aki már idős, és egész életét Venezuelában töltötte, ezt mondta nekem: „Generális atya, nem tudom, milyen lesz a mennyország, de biztos vagyok abban, hogy nagyon hasonlít ahhoz, amit ma itt átéltünk.” Nincs szükség további szavakra vagy beszédekre.
Levelem végén szeretnék köszönetet mondani testvéreimnek, akik ott, ahol élnek, és a nehézségek ellenére, azt a visszavonhatatlan döntést hozzák, hogy ott maradnak, s kísérik a népet, amelyet az Úr rájuk bízott. Emlékeztetem őket és emlékeztetek mindenkit az Úrnak azokra a szavaira, amelyeket ebben a húsvéti időben olvasunk: „Szorongattatásban lesz részetek a világban, de bízzatok: én legyőztem a világot” (Jn 16,33).
Testvéri öleléssel:
Pedro Aguado
generális
