Labancz Zsolt beszéde Dugonics András szobrának koszorúzásán

2012. február 28-án ünnepelte a szegedi Dugonics Társaság 120 éves születésnapját. Ez alkalomból a városban több esemény zajlott. Délután koszorúzták meg a város első köztéri szobrát, mely Dugonics András piarista szerzetest, egyetemi tanárt ábrázolja. Ez alkalomból a szobornál Labancz Zsolt piarista tartományfőnök is beszédet mondott.

Tisztelt Egybegyűltek, tisztelt Ünneplő Közösség!

Amikor egy közösség szobrot emel egy általa megbecsült személynek, akkor e cselekedet nem csak arról mesél, akinek tiszteletére a szobor készül, hanem sok mindent feltár magukról a készíttetőkről is. A szobor a közösség értékeinek megjelenítőjévé válik, miközben a kiválasztott személynek csupán néhány vonása él tovább szoborrá formálódott önmagában.

A szobor koszorúzása viszonyulást fejez ki: a megfelelő kapcsolat keresését a szobor mögött felsejlő eredeti személlyel, majd pedig azzal a későbbi értelmezéssel is, amelyet azután már a szobor hordoz. Sajátos viszonyrendszer formálódik így az eredeti személy, az őt későbbi korban szoborral megtisztelő közösség, a gyarapodó hagyomány és a ma koszorúzó személy között.

Amikor Szeged polgársága 1876-ban úgy dönt, hogy a város első köztéri szobrát Dugonics Andrásról mintázza, aki piarista paptanárként tudományos karriert futott be, s mind a matematika egyetemi tanáraként, mind szépíróként országos elismertségre tett szert, alighanem azért is esett választásuk Dugonicsra, mert ő a magyar nemzeti reformmozgalom tagjaként alkalmas kifejezője volt Szeged városa nemzeti identitásának, s ezzel együtt Habsburg-ellenességének. Izsó Miklós szobra érdekesen formázza ezt: Dugonics a piarista reverendája felett magyaros szabású, zsinóros díszkabátot visel, kezében természetesen kiemelkedő művével, az első magyar nyelven írott regénnyel.

Reverenda és magyaros díszkabát. Tágasabban értve: szerzetesi életút és tudományos karrier. Vagy utalva a piarista rend alapítójának megfogalmazására: „Pietas et litterae". Itt, a szobor ábrázolásában harmonikusan illeszkedik e kettő: a díszruha bár borítja a reverendát, de el nem fedi.

A felvilágosodás korának magyar piaristái lelkesen, bátran fordultak az akkoriban kibontakozó természettudományok felé. Szívesen pályáztak a jezsuita rend feloszlatása miatt is megüresedő egyetemi katedrákra, hogy azután munkájukkal, hozzáértésükkel gyarapítsák a magyar tudomány kincsestárát. Talán épp a barokk kori katolicizmusnak s ennek részeként a piarista rend barokk spiritualitásának elevensége volt az, ami bátorságot adott e tanító szerzeteseknek, hogy a kalazanciusi programadó mottó szerint a pietastól kinyúljanak a modern litterae felé. Ebben az irányban fedezték fel a kor igazi kihívását: megismerni, elmerülni a tudomány új felfedezéseiben, megvizsgálni, hol lelhető fel a felszínes ellentéteknél mélyebb harmónia tudomány és hit világa között. Járatlan utakon haladtak előre: sokszor a magyarítás küzdelmes kalandját kellett vállalniuk, sokszor évszázados beidegződésekkel kellett harcolniuk. S amint az lenni szokott, olykor mellékutakra tévedtek.

Ma, amikor a Dugonics Társaság megalakulásának 120 éves évfordulóján koszorúzzuk Dugonics András szobrát, adózunk szellemi teljesítménye, műveltsége előtt. Tiszteljük őt úgy is, mint akinek személye egybe tudta fogni Szeged városának értelmiségi köreit. Egyszersmind azonban el is gondolkodtat alakja, munkássága.

A mai világban mindent áthat a tudomány fejlődésébe és autonómiájába vetett egyfajta laikus hit. Miközben megkérdőjelezhetetlennek tűnik a meggyőződés, hogy a tudomány önállósága egyben garanciája is a tudomány feltartóztathatatlan fejlődésének, eközben egyre veszélyeztetettebbé válik az ember, az egyes ember és – egyre inkább úgy tűnik – az egész emberiség jelene és jövője. Az erkölcsi tudattól elszakított tudomány irányvesztetté, cél nélkülivé , s így könnyen rombolóvá válik. A „pietas et litterae" mottójában újra a kötőszó, az „et" válik fontossá, csak most mintha a tudományt kellene bátorítani, hogy ne féljen a hittől, a világ hívő látásmódjától. Nem veszít a tudomány a hittel való kapcsolat, a vele való párbeszéd által, nem veszít, hanem mértéket és irányt kap általa.

A mai világban, hogy egyáltalán fennmaradjon, s hogy emberséges világként maradhasson fenn, „most az a nagy feladat áll előttünk – amint Benedek pápa fogalmaz -, hogy első helyen újra rávilágítsunk Isten elsőségére. Ma az a fontos, hogy újra lássuk, van Isten, közünk van Istenhez, és Ő válaszol nekünk. És fordítva: ha elhagyjuk Őt, akkor minden más lehet ugyan értelmes – ám az ember elveszíti méltóságát és tulajdonképpeni emberségét, s ez által összeomlik az, ami lényeges. Úgy hiszem, ennek okán az istenkérdés elsőségére kell új hangsúlyt fektetnünk."

A piarista nevelés, amely 20 évvel ezelőtt újraindulhatott Szeged városában, ma is erre helyezi a hangsúlyt: a rend egyetemes megfogalmazása ma így hangzik: „evangelizare educando", „a nevelés által evangelizálni." Az iskola, annak tágas világa az evangelizáció helye lehet. Ha kellő kultúrával, az emberről alkotott hívő képpel él – s nemcsak tanít, hanem valóban azzal él – az iskola, akkor valóban alkalmas helyszíne lehet annak, hogy a diákok és fiatalok lelke – megnyílva a szép emberi értékek felé – kedvet kapjon a transzcendens világ felé is. Újra kell tanulnunk a másik személy iránti tiszteletet, a másik meghallgatását, az együttműködést, a közösségalkotást. Csak így válhat hitelessé és vonzóvá a keresztény üzenet, amelynek célja nem az ember megbéklyózása, hanem épp a felszabadítása a szépre, igazra és jóra.

Kalazanci Szent József mai fiaiként és örököseiként, szerzetesi megszenteltségünkkel és tanári-nevelői elkötelezettségünkkel ma is bekapcsolódunk hit és tudomány, magyarság és egyetemes kereszténység megtermékenyítő párbeszédébe. Hisszük és tapasztaljuk is, hogy rendalapítónk, Kalazanci Szent József eredeti intuíciója ma is érvényes: egészében látni az emberi személyt, s így egész-séges nevelést nyújtani számára, ez a legnagyobb szolgálat, amelyet nyújthatunk az egyes embernek és a közösség, a társadalom jövője számára is.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.