Labancz Zsoltot egy hónapon belül két tisztségében is megerősítették: márciusban a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának élén, áprilisban pedig a Piarista Rend Magyar Tartományának vezetőjeként. A tartományfőnököt a piarista rend jelenéről és jövőjéről kérdezte Agonás Szonja, a Magyar Kurír szerkesztője.
Labancz Zsoltot egy hónapon belül két tisztségében is megerősítették: márciusban a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának élén, áprilisban pedig a Piarista Rend Magyar Tartományának vezetőjeként. A tartományfőnököt a piarista rend jelenéről és jövőjéről kérdezte a Magyar Kurír.
– Mit jelentett újraválasztása a rend életében?
– A szavakban mutatkozó hasonlóságok miatt a tartományfőnök-választást könnyen a politikai választások mintájára képzelhetnénk el, pedig a káptalanon mi, szerzetesek nem pártokra vagy azok képviselőire szavazunk, hanem alapvetően közösen gondolkodunk, reflektálunk közösségünk és szolgálatunk valóságára, és ennek a folyamatnak részeként a közösség megválaszt egy személyt, akit megbíz azzal, hogy az adott helyzetben – a többiekkel együttműködve – vezesse a szerzetesközösséget.
Az előző káptalanon 2011-ben nagyon fontos irányokat jelöltünk ki a szolgálatunk területén. A mostani káptalan inkább azt erősítette meg, hogy jó irányok mellett döntöttünk, folytassuk az ezek felé haladást, ha kicsit alakítunk is rajta. Mostani gondolkodásunk a rendkívüli szinódushoz hasonlóan – amelyet a család és a házasság témájában tartottak a Vatikánban tavaly ősszel – megpróbálta mindazt „az asztalra helyezni”, szóba hozni, ami ma a magyar piarista valósághoz tartozik, és erre közösen ránézni.
A káptalant egyfajta egészben látás jellemezte, 24-en voltunk ott, de 62 rendtársat, 440 pedagógust, 250 munkatársat és 4500 diákot képviseltünk. Hálásan tekintettünk vissza az elmúlt huszonöt évre, hiszen míg a rendszerváltáskor két gimnáziumunk lehetett, ahová maximum hatszáz diák járhatott, most viszont van óvodánk, általános iskolánk, szakiskolánk, középiskolánk, van egyetemi szakkollégiumunk, és a Sapientia Főiskola révén a felsőoktatásban is részt veszünk: nagyon nagy gazdagság bontakozott ki az elmúlt időszakban.
Érdekes egybeesés, hogy az idei évben nemcsak a magyar tartomány káptalanját tartottuk, hanem egyetemes káptalanunk is lesz június 30. és július 21. között éppen Esztergomban, ahol a világ minden részéről képviseltetik magukat a rendtartományok.
– Mik azok az elemek, amelyek rendtartományi vezetésének elmúlt négy évét jellemezték, s amelynek a folytatására a káptalan igent mondott?
– Négy évvel ezelőtt a káptalan célként jelölte ki, hogy kollégáink és rendtársaink számára a piarista pedagógia területén hozzunk létre képzést. Ez PIPA (Piarista Pedagógiai Alapképzés) néven, öt, egyenként kétnapos alkalomból álló, 120 órás intenzív képzés formájában meg is született az elmúlt időszakban. Az idei tanévben – a tavalyi után – már a második alkalom zajlik, ami azt jelenti, hogy pedagógusaink tíz százaléka már „kipipálódott”. Felmerült a gondolat, hogy jó lenne létrehozni egy ún. „mini PIPA”-t, hogy az újonnan nálunk kezdő kollégák is részesüljenek valamifajta kisebb képzésben. Kísérni is szeretnénk azokat a kollégákat, akik már a képzésben részesültek, hogy segíthessük további pedagógiai munkájukat. Az iskoláinkban folyó oktató-nevelő munka segítésére tervezzük, hogy bővítjük saját pedagógiai szolgálatunkat, s létrehozzuk a Piarista Pedagógiai Intézetet.
Az előző káptalan arról is döntött, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni iskoláink evangelizáló jellegére. Az elmúlt négy évben mind hittantanárokkal, mind egész tanári csapatokkal sokat tanakodtunk ezen a téren. Sokféle módon zajlik az evangelizáció, a diákok hitre segítése, s ennek részeként a hitoktatás az intézményeinkben; ez utóbbit szeretnénk jobban összefogni, azáltal is, hogy a létrejövő pedagógiai intézet keretében létrehozunk egy ezzel foglalkozó egységet. Bízom benne, hogy ez lehetőséget ad arra is, hogy a hitoktatásban keressük azokat a kreatív lehetőségeket, amelyek révén jobban meg tudjuk szólítani a fiatalokat, például internetes hitoktatási segédletek fejlesztésével.
Az ifjúságpasztoráció témájában az idei káptalanon arra is rátekintettünk, hogy a már meglévő kereteken túl, iskolai időn kívül is, milyen egyéb lehetőségeink vannak, hogy segítsük a fiatalokat hitük megélésében. Az egyetemes rend által javasolt Movimiento Calasanz-t – a Kalazanciusi Mozgalmat – szeretnénk Magyarországon is meghonosítani. Ez a kezdeményezés arra tesz javaslatot, hogy az iskolai időn túl önkéntes, keresztény kisközösségi formában gyűjtsük össze a fiatalokat – már akár kisgyerekkortól kezdve az általános és középiskola mellett, sőt az érettségi után is. Hasonló ez, mint amivel például a Regnum Marianum esetében találkozunk, a Movimiento Calasanz csoportjainak azonban kalazanciusi, piarista jellege van, s egy tágas „világháló” tagjai.
– A piarista rend alapvető karizmája az oktatás-nevelés. Kalazanci Szent József alapítói szándéka is az volt, hogy a szegényeket felkarolják e területen, amire Ferenc pápa szavai is folyamatosan ráerősítenek. Ahogy említette, ma is van szakképző intézményük szemben az 1990-es rendszerváltáskor tapasztalt helyzettel, amikor inkább az elitképzés kapcsolódott a piaristák nevéhez. Miként kívánnak ennek a kétirányú követelménynek még inkább megfelelni?
– Vitatkoznék kicsit azzal, hogy elitképzés volt-e, ami a 90-es évek elején kialakult. Jómagam volt kecskeméti diákként úgy látom, hogy a társadalom nagyon különböző rétegeiből érkeztek oda diákok. Hogyan is vagyunk a szegénységgel ma? Egyfelől több, mint húsz éve működik szakiskolánk Gödön, ahová a társadalom kevesebb figyelmet kapó rétegéből érkeznek diákok, sokan széteső családokból, de a többi iskolánkban is sok részben szociális szempontból szegényebb diák tanul; másrészt olyanfajta szegénységgel is találkozunk, hogy sajátos nevelési igényű diákok vagy beilleszkedési zavarokkal küzdő gyerekek jönnek hozzánk. Ez a fajta szegénység pedig tapasztalataink szerint növekszik is Magyarországon.
Rendalapítónk mai „fiaiként” természetesen adódik számunkra a kérdés, hogy Kalazanci Szent József mit tenne, kikhez fordulna a mai Magyarországon, és úgy véltük, hogy biztosan odalépne a mélyszegénységben élőkhöz, a cigánysághoz. Az egyik rendtársunk, Szabó László ezért szeptemberben Sátoraljaújhelyre költözött, hogy ott kifejezetten azt keresse, mit tudunk nekik nyújtani. Egyelőre jelszerű az ottlétünk, de már alakult egy cigány családokból álló imacsoport, karitászcsoport indult a plébánián. László önkénteseket is próbál szervezni, akik tanulási nehézséggel küzdő gyermekeket segítenek, és valószínűleg a tanoda lesz majd a pedagógiai szolgálatunk elsődleges formája.
– A szakképzés átalakítása és az elmúlt évek tanügyi változásai miképpen befolyásolják pedagógiai terveiket?
– A szakképzés terén minket nagyon rosszul érintett, hogy a humán és egyéb műveltségi alapoktatást jelentő közismereti képzési rész idejét lecsökkentették egy évre, mivel a koncepciónk éppen az volt, hogy tág, emberibb képzést adjunk a diákjainknak, hogy bizonyos alapkészségeket – például kommunikációs vagy életvezetési jellegűeket – el tudjanak sajátítani, mert így a munka világába kikerülve, rendszeresen alkalmazkodni tudnak majd a megváltozó körülményekhez. Ezután ebben a csökkentett időkeretben próbáljuk ugyanezt a munkát elvégezni, viszont a diákok mentorálását, a szakmai kereteken túli személyes segítségnyújtást pedig ettől függetlenül tovább tudjuk vinni.
Másik nehézség a duális képzés bevezetése, ami által a fiatalok nagyon korán kerülnek különböző cégekhez. Úgy kívánjuk az egységes piarista szellemű képzést tovább folytatni, hogy egy saját céget próbálunk létrehozni, ahol a diákok elvégezhetnék a szakmai gyakorlatot, illetve ezzel párhuzamosan hozzánk hasonló gondolkodású cégekkel igyekszünk felvenni a kapcsolatot.
– Április 18-án rendjük papszenteltést ünnepelhetett Budapesten, de egyébként is elmondható, hogy van piarista szerzetesi utánpótlás?
– A szerzetesek jelenléte az iskolák világában átalakulóban van, ami ugyanígy igaz minden apostoli és karitatív tevékenységet folytató szerzetesrendre is. Ezeket a szolgálatokat elsődlegesen szerzetesek és papok látták el, amikor a rendek létrejöttek. Ma azonban főként világi krisztushívőket bíz meg az egyház ugyanezekkel a feladatokkal. Így természetes, hogy iskoláinkban szerzetesek és világiak együtt alkotjuk a tantestületet, közösen „visszük” az iskolát. A tanítási órák nagy részét kollégáink tartják. Nekünk, szerzetes-pap piaristáknak jelszerepünk van: annak a jelei lehetünk, hogy az Isten ott van az oktatás-nevelés világában. Fontos ez a jelszerep a diákok számára is, de úgy érzem, talán még fontosabb a kollégáink számára: megerősítés ez, hogy annyira szép a pedagógia világa, hogy erre lehet és érdemes egy életet odaadni. Ez a jelszerep persze nagyon valós iskolai jelenlétet feltételez a gyerekek, fiatalok és kollégák között.
Épp iskoláinknak a „piarista fenntarthatósága” miatt alapvető feladatunk, hogy segítsük és felkaroljuk kollégáink piarista elköteleződését, hogy ők is éltető módon éljék át a Kalazanci Szent Józseffel és a piarista karizmával való kapcsolatot. Szép és reménykeltő alakulásokat látunk ezen a téren.
A szerzetesi utánpótlás kérdéséhez visszatérve: meg kell találnunk, hogyan legyen vonzó az életünk, hogy jöjjenek közénk fiatalok. A feladatunk az, hogy egyrészt kifejezzük imában a kérésünket az Úristen felé: legyenek fiatalok, akik örömmel választják a piarista szerzetesi életet; másrészt fontos, hogy nyitottak, befogadóak legyünk rájuk. Fontosnak látom, hogy helyes motivációval tekintsünk az új hivatásokra: nem az az elsődleges cél, hogy a közösség folytatódjék – ez önigazolás lenne pusztán –, hanem ma is sok szegény, rászoruló fiatal van, akinek szüksége van a piarista nevelésre, s ezért arra az elköteleződésre, amelyet a szerzetesi élet jelent. Jelenleg két novíciusunk van és négyen vannak az egyszerű fogadalmasok. Kell jó programokat kitalálni, hogy még több hivatás születhessen, de még lényegesebb, hogy úgy tudjuk élni az életünket személyesen és közösségben is, hogy az megszólítsa a fiatalokat.
Annyi már megfogalmazódott e téren, hogy a hivatás, az élethivatás témáját jobban bele kívánjuk ágyazni a pedagógiai munkánkba az általános és középiskolában egyaránt: nemcsak a szerzetesi hivatásét természetesen, párhuzamosan a házas és a papi életformát is be akarjuk mutatni mint lehetséges élethivatást. Az évek óta megtartott háromnapos hivatás-, életcéltisztázó lelkigyakorlatunkat is ebben a szellemben rendezzük meg idén nyáron is.
Szöveg: Agonás Szonja
Fotók: Lambert Attila, Szakál Ádám SP
