Budapest Főváros Közgyűlése Lukács László piarista tanárnak, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola alapító rektorának, a Vigilia főszerkesztőjének „A keresztény eszmeiséget képviselő példamutat
Budapest Főváros Közgyűlése Lukács László piarista tanárnak, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola alapító rektorának, a Vigilia főszerkesztőjének „A keresztény eszmeiséget képviselő példamutató életútja elismeréséül" Pro Urbe Budapest-díjat adományozott. A Magyar Kurír ebből az alkalomból beszélgetett Lukács atyával.
– Eddigi élete során számtalan elismerésben részesült. Hol helyezi el ezek között ezt a legújabb kitüntetést?
– Arany János sorai jutnak eszembe, „Kötik rám a méltóságot: Megbocsásson méltóságtok, nem érzek rá méltóságot." Ha az ember elér egy bizonyos kort az életében, akkor ezek a dolgok lassan vele járnak. Ez életműdíj, s mint ilyen, alkalmas arra, hogy visszatekintsek az eddig megtett útra. Budapesten születtem, s életem nagyobb részét a fővárosban töltöttem. Bármilyen munkát is végeztem, a keresztény eszmeiséget, lelkiséget igyekeztem átadni a tanításban a diákoknak; lelkigyakorlatokon, előadásokban kispapoknak, paptestvéreknek; a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán a szerzetesnövendékeknek és a világi hallgatóknak s a Vigilia főszerkesztőjeként is.
– Budapest mellett azonban ne feledkezzünk el Kecskemétről sem, ahol több mint húsz évig volt az ottani piarista gimnázium tanára, majd igazgatója.
– Igen, mondhatjuk azt, hogy ez a két város meghatározó volt az életemben. A vidéki Magyarországot és a falusi emberek életét Kecskeméten ismertem meg, és ott tanultam meg tisztelni.
– Az Ön életében alapvetően fontos a tanítás és a sajtóapostolkodás. Mindkét területen kiemelkedő szerepet töltött be, illetve tölt be ma is a katolikus egyházban. Milyennek ítéli meg a katolikus oktatás, illetve sajtó mai helyzetét Magyarországon?
– Már a II. Vatikáni Zsinat is hangsúlyozta a médianevelés fontosságát, ez ma talán még aktuálisabb, mint akkor volt. A média lassan átjárja az egész világunkat. A szociológusok már az Y-nemzedékről beszélnek, arról az új nemzedékről, amelyik a média által meghatározott világban nő fel, és egy sajátos, eddig nem létező szellemiséget alkot. A média alapvetően hasznos, de nagyon ártalmas, romboló is lehet, ha nem megfelelően neveljük a fiatalokat. Az a legfontosabb, hogy a jövő nemzedéke az iskolában megtanulja értékén kezelni a különböző dolgokat, tudjon megfelelően szelektálni jó és rossz között. Nem elzárni kell a médiát a fiatalok elől, hanem nevelni őket az értékek tiszteletére.
– Ezt hogyan tudja megvalósítani egy tanár a gyakorlatban?
– Kecskeméten sok éven át tartottunk filmklubokat. Megnéztünk egy-egy filmet, s utána megbeszéltük, formai, tartalmi szempontból egyaránt. Ennek a különlegessége az volt, hogy nem a piarista gimnáziumban tartottuk a filmvetítéseket, hanem a városi művelődési otthonban, az ének-zenei gimnáziummal közösen, tehát különböző hátterű, világnézetű fiatalok részvételével. Ezt nagyon fontosnak tartottam. Rendkívül lényeges az is, amit Sík Sándor a versekkel kapcsolatban hangoztatott, hogy egy istenes vagy vallásos versnek elsősorban jó költeménynek kell lennie. Ha nem az, akkor istenes versnek sem jó. A katolikus sajtóban és médiában is a minőség kell, hogy legyen az elsődleges szempont, mert ezáltal tudjuk megszólítani a leghatékonyabban a más nézeteket valló közönséget. Ez persze hol teljesül, hol nem.
– Jelenleg két oldalról fenyegeti veszély a kereszténységet, az egyik az ultraliberálisok részéről, gondolok a Da Vinci-kódhoz hasonló filmekre, könyvekre, melyek nyíltan tagadják Jézus Krisztus istenségét, megváltói szerepét; a másik szélsőséget pedig a pogány magyarok jelentik, melyek Jézust parthus hercegnek nevezik, gyakran gnosztikus tanokat hirdetnek és követnek. Ezek meggyőző cáfolatában különösen nagy lehet a katolikus iskola és média szerepe…
– Nagyon sok illúziót, mítoszt, hazugságot kell lelepleznünk. Olyan, a tudományosság látszatába burkolózó elméletek jelennek meg elsősorban az ön által említett irányzatok képviselőitől, melyekkel szemben meg kell mutatnunk a valóságot. Tanulságos volt ebből a szempontból, hogy amikor a Da Vinci-kód körüli felhajtás a csúcspontjára ért, akkor a tekintélyes francia teológus, a krisztológia egyik legnagyobb hatású képviselője, Bernard Sesboüé írt egy kis könyvecskét, amelyben pontról pontra megcáfolta a Da Vinci-kódban leírtakat. Ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy bemutassa, mi az igazság Jézus életével, személyével kapcsolatban. Ez követésre méltó. Szent Pál mondta: az igazság megszabadít benneteket. Az igazság védelme, ha tetszik, a „felmutatása" alapvetően fontos feladatunk az emberek irányában.
– Ön 1984 óta főszerkesztője a katolikus értelmiség folyóiratának, a Vigiliának. Mi lehet ma a katolikus értelmiség szerepe ebben a súlyos erkölcsi és gazdasági válságtól sújtott világban?
– A 2011 szeptemberi számunkat ennek a témának szenteltük, utána pedig nyilvános pódiumbeszélgetésen is megvitattuk ezt a kérdést. Sokféle vélemény hangzott el ezzel kapcsolatban. Két oldalról is közelíthetünk a kérdéshez. A zsinat óta a világiak nagykorúsága az egyházban folyamatos téma, tehát minden keresztény hívőnek, így az értelmiséginek is megvan a felelőssége abban, hogy a maga területén a saját szaktudásával hozzájáruljon az egyház életének a jobbításához, fejlődéséhez. Tegyen meg mindent ezért a lehetőségeihez mérten. A másik oldalon viszont természetesen fontos, hogy az egyházi vezetők is igényeljék az értelmiségi hívek hozzájárulását, vegyék figyelembe a hasznos, jobbító szándékú észrevételeiket. Fontos annak tudatosítása, hogy az értelmiségi nem csupán a diplomás embert jelenti. 1919-ben a kommün idején itt a piarista rendházat a fejmunkások egyletének nevezték. Az értelmiségi nem pusztán „fejmunkás", hanem gondolkodó, reflektáló ember, aki az élet eseményeit a világban a maga egészében, összetettségében próbálja áttekinteni, keresztényként pedig a krisztusi hit fényében is igyekszik megvizsgálni, értékelni. Önmaga és a környezete szempontjából is. Ez a legnagyobb felelőssége ma a keresztény értelmiséginek.
– A Vigilia vállalt küldetése, hogy párbeszédet teremtsen a különböző szellemi irányzatok képviselői között. Van-e ennek reális esélye napjainkban, amikor kultúrharc zajlik egyrészt az erkölcsi relativizmust hirdetők, másrészt a hagyományos értékeket védelmező értékek őrzői között?
– Magyarországon ebből a szempontból különösen kiélezett a helyzet a rendszerváltozás óta. Az irodalmon belül is különböző szekértáborok alakultak ki, nem csupán a jobb- és baloldal megkülönböztetéssel, hanem sok egyéb szempont alapján. A Vigilia megpróbál fölébe emelkedni ezeknek az ellentéteknek. A lap története során mindig egyfajta szellemi magasból – Babits hasonlatával élve az őrtorony magasából – figyelte az eseményeket, tehát a konkrét aktuálpolitikai vitákba soha nem bocsátkozott bele. Ma is ez jellemzi a Vigiliát, a felülemelkedés a pártok különböző vitáin. Nem áll egyik oldalra sem, hanem valóban magát az igazságot igyekszik felkutatni, és párbeszédre hívni a jóakaratú embereket. Számomra nagyon sokatmondó VI. Pál pápának 1964-ben megjelent első, Ecclesiam Suam kezdetű enciklikája, amelyben az egyház küldetését a világban a dialógusban, a párbeszédben jelöli meg. Nincs más lehetőségünk, nem lehet ma már a hatalom magasából diktálni az embereknek, de nem is szabad egyfajta gettóba sértődötten visszahúzódnunk. Párbeszédet kell kezdeményeznünk azokkal, akik erre hajlandóak, és ha részünkről látják az őszinte nyitottságot, és a megértésre való törekvést, akkor van remény, hogy ez értő fülekre is talál.
– Ebben az évben a Kairosz Kiadó gondozásában megjelent Az idők jelei nyomában című kötete, amely a Vigiliában a rendszerváltozás óta megjelent szerkesztői cikkeit tartalmazza. Szomorú, de még a tizenöt-húsz évvel ezelőtt írt jegyzetei is fájóan időszerűek. A társadalmi-gazdasági változásokat nem követte az emberi szívek változása, megújulása, enélkül pedig nem lehetséges valódi minőségi változás.
– Amikor a kötetet összeállítottam és végigtekintettem egy lélegzetre az elmúlt húsz esztendőt, számomra is feltűnt ez, amit ugyan naponta megélünk, de fájdalmas volt ezzel szembesülni. Az emberi szívek mélyén, a mentalitásunkban valóban nem következett be semmilyen változás. Két dolgot érzek ebből a szempontból nagyon fájdalmasnak. A rendszerváltozás előtti diktatúra politikai diktatúra volt, egy irányból érte nyomás a társadalmat. Ma a profitnak, a kereskedelemnek, az egyéni érdekeknek a diktatúrája uralja a mindennapokat. Ez ellen pedig sokkal nehezebb védekezni, mert a fogyasztói társadalom kifinomult módszerekkel csapja be az embereket, rafináltan „megeteti" őket. A másik dolog pedig, ami szomorú számunkra – és nem tudom, hogyan tudunk ennek fölébe emelkedni -, az, hogy a politikai diktatúra bezártságában az emberek szükségszerűen egymásra voltak utalva, az elnyomottak és üldözöttek szolidaritása összefogta őket. A mostani szabadságban viszont az egyéni érdekek keresése, az egyéni meggazdagodás lehetősége került előtérbe, tolakodott oda minden elé. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) 1996-ban adta ki az Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelet, amelyben a közjó fontosságára hívta fel a figyelmet. Ma az emberek többségének ismeretlen fogalom a közjó. Velünk szemben van a volt Tiszti Kaszinó épülete, és rajta az ismert fölirat, Kölcsey szállóigévé lett mondása: „A haza minden előtt." Időnként megkérdezem magamtól, ma vajon hány ember gondolkozik így?
– Lehetséges ezen változtatni, vagy el kell fogadnunk mindezt, mint létező, mozdíthatatlan realitást?
– Ebből a szempontból ízig-vérig pedagógus vagyok, és nem igazán hiszek abban, hogy a felnőtt nemzedéket meg lehetne változtatni. Lehet elszámoltatási kormánybiztost kinevezni, bírósági tárgyalásokat folytatni és büntető ítéleteket hozni, de ettől nem fog megváltozni az emberek mentalitása. A gyerekekben, a jövő nemzedékében viszont változatlanul bízom, azzal együtt, hogy a korábban említett Y-generáció egészen sajátos értékeket és veszélyeket hordoz magában. Mégis, a nevelést a gyerekeken kell kezdeni, és akkor talán felnő egy olyan új nemzedék, amelyik rájön arra, hogy összefogva egymással többre jutunk, mint ha mindenki csak kizárólag a saját egyéni érdekeinek az érvényesülésével törődik. Ebben pedig meghatározó szerepe van az iskolának és a médiának.
– Advent időszakát éljük. Bár az ország helyzete nem ad okot sok optimizmusra, a keresztény hívőben mégiscsak a remény erősödik fel ilyenkor…
– A keresztény ember nem feltétlenül optimista, de a remény embere. Ezt pedig soha nem adhatjuk föl. A remény egyrészt az ember egyéni megtérésében van, hogy belátja, rossz úton jár, és akkor visszatér énjének a tisztább részéhez. Másrészt pedig ott van a remény abban is, hogy nemcsak a saját erőinktől várjuk a dolgok jobbra fordulását, hanem hiszünk a Megváltó Krisztus eljövetelében, és abban, hogy segíti a történelmet úgy alakítani, hogy azért mégis jobbra forduljon. Ismert mondás, hogy Isten egyenesen ír görbe vonalakon is. Mi most elég kuszán húzzuk a történelem vonalait, diszlexiások vagy diszgráfiásak vagyunk ebből a szempontból, de remélem, hogy az Úristen végül kiegyenesíti a mi girbegurbaságunkat.
forrás: Magyar Kurír
